Eldöntöttem, hogy elhagyom az országot. Magam mögött hagyok mindent, s nem végérvényesen, de néhány évre új életet kezdek egy új országban. Pontosan tudtam, hogy mi a célom, mi az, ami miatt nekiindulok a világnak. Az egyik feladatom a hitel visszafizetése volt, a másik pedig, hogy a sok bántás és csalódás, ami az évek alatt ért, végre a hátam mögé kerüljön. Gondoltam, ha egy új kultúrában merülök el, ha új emberekkel ismerkedek, akkor könnyebb lesz az életem. Kis lépésekkel, töretlenül haladni a cél felé, ez volt a terv.

Az induláshoz segítség kellett, hiszen abban a pillanatban, hogy kiteszem a lábam a biztonságot adó családi házból, elvész minden, ami addig melegséggel töltötte el a szívem. Nem lesznek ott a szüleim, nem tudnak segíteni, nem fogják megoldani az életem, vagyis már csak magamra számíthatok. Nem fognak simogatni, nem tudok majd hozzájuk bújni baj esetén. Nem tudok mélyen a szemükbe nézni, és nem lesznek hozzám bíztató szavaik. Véget érnek a közös kalandok, például nem lesz részünk közös ebédekben. A sok nevetés, egymás cukkolása, minden megszűnik, mert egy új, független életet kezdek. Egyedül.

Megtapasztaltam korábban, hogy mit kaphatok Magyarországon. Annál már csak jobb lehet máshol, mondjuk a szomszédos Ausztriában. Ahhoz, hogy valamire jussak ebben az életben, hogy talpra tudjak állni, ideje volt felvenni a mobilt az asztalról, és segítséget kérni. Fogtam a cigimet, a kávémat, kimentem a garázsba, és felhívtam László barátomat. Őszintén beszéltem neki arról, hogy mi történt velem, hogy milyen gondolatok járnak a fejemben, és arról is, hogy merre szeretnék tovább haladni az utamon. Ígéretet tett arra, hogy segít. Befogad, nála lakhatok, amíg találok munkát, és maradhatok, amíg a saját lábamra nem tudok állni (vagyis lesz elég pénzem kifizetni egy lakás bérleti díját). Megbeszéltük, hogy mikor tudok menni, ő pedig szeretettel vár. Hatalmas kő esett le a szívemről, maximálisan bíztam a barátomban.