Változás
Csináltam tovább az iskolákat, amiket kitűztem magam elé. Szerencsére nekem voltak, illetve vannak a legjobb mestereim, akikre bármikor számíthatok, ha elakadok az életemben, a feladataim megoldása során. Úgy éreztem mind testileg, mind lelkileg megerősödtem, s a dolgok kezdtek helyreállni körülöttem.
Eldöntöttem, hogy póthajat rakatok fel, mert ugye világ életemben problémám volt az egészségemmel, a külsőmmel, soha nem éreztem magam igazi nőnek. Kerestem, hogy milyen irányba kellene indulnom. Amikor tényleg büszke voltam magamra, így néztem ki.
Szerintem látszik a képeken az a boldogság, harmónia, ami előtte hiányzott. Meg ugye azt se felejtsük el, hogy ezek a képek a ciklusos láz után készültek. Rájuk nézve én nem mondanám meg, hogy milyen múlt van mögöttem, ahogy azt sem, hogy pár hónappal korábban, még az életemért küzdöttem.
Egy kis kitekintés. Úgy emlékszem, még a legelején leírtam, hogy ez a blog egy élettörténet lesz, kis csavarokkal. Maga az élet is változásokkal, változtatásokkal van tele. Jobb esetben ezek tudatos döntéseinkből fakadóan következnek be. Ha azonban nem megy, az élet gondoskodik róla, hogy megtedd a szükséges lépéseket, változtatásokat a fejlődésed, a szükséges tapasztalások irányába. Mert tapasztalni, tanulni, fejlődni jöttünk ide, a Földre, emberi alakban. Szóval, mostantól a blog is új irányt vesz, kicsit felgyorsul a történet mesélése, több kép, történet, videó, tanács, figyelemfelkeltés, segítség fog érkezni, nemcsak nekem, de nektek is. A történetem tehát folytatódni fog, s emberek fognak becsatlakozni mellém. Olyan személyek, akiknek a mai napig, s életem végéig hálás lehetek!
Ahogy a pár nappal ezelőtti egyik bejegyzésben is írtam, kapok visszajelzéseket, aminek nagyon örülök, s amiért hálás vagyok. Elgondolkodom azon, amit írtok, tanulok belőle, s valahova teszem. Viszont valamire ezennel megkérlek: gondolkodj el a soraimon. Az, hogy belőled ezek után milyen érzést hoz ki, illetve fel, az a te dolgod. Mint mondtam, nagyon szívesen segítek, ha úgy érzed, elakadtál az életedben, s hajlandó vagy tenni magadért. Ha esetleg nem tudnánk együtt dolgozni, vagy nem találsz szimpatikusnak, azzal sincs semmi baj, nem szerethet mindenki. Ebben az esetben el tudlak irányítani valakihez, aki a támaszod lehet a nehéz időkben.
Nyilván oka van annak, hogy megtaláltad a bejegyzéseim. Ahogy szoktam mondani, napról-napra változunk, csak az a kérdés, s az a nem mindegy, hogy hogyan.
Még amikor Katikámmal együtt dolgoztunk, egyre többször mondtam ki, hogy ez a munka nem nekem való, nem szeretem csinálni. Első körben nem volt merszem lépni, aztán mire felbátorodtam volna, a főnököm bejelentette a betegségét, így nem léptem. Ez szerintem érthető. Vártam türelmesen, de azt nem tudnám megfogalmazni, hogy mire. Talán arra, hogy lássam, Hartival minden rendben lesz. Ahogy figyeltem, úgy tűnt, tényleg minden jól alakul körülötte, erősödött, a jókedve sem hagyta el. Az igaz, hogy néha gondterhelt volt, de ki ne lett volna az. Ne felejtsük el, milyen utat járt be. Testileg és lelkileg is megterhelő volt az elmúlt időszak, mindenki számára. Minden tiszteletem és az elismerésem az övé és a családjáé volt.
A nyugalom sokáig nem tarthatott, mert egy-két hónap múlva ismét jelenésem volt Hartinál, kérte, hogy üljek le vele beszélgetni. Elmondta, amit szeretett volna, s megkérdezte a véleményemet. Nagyon szomorú lettem, de megértettem az álláspontját, s elfogadtam a döntését. Néhány nappal később összehívott mindenkit, s bejelentette, hogy eladja az éttermet. Több okot is felsorolt, ami miatt erre a döntésre jutott. Mindenkit leforrázott a hír, én pedig ültem, figyeltem, s hallgattam. Azt mondta, napokon belül bemutatja az új tulajt, s szeretné, ha normálisan fogadnánk őt. Már azt is megbeszélte vele, hogy mindenkit át fog venni, összeszokott csapatról van szó, s neki is könnyebb lesz így.
Szerintem mondanom sem kell, hogy milyen volt a hangulat. De hát mit lehet tenni, elmenni vagy elfogadni. Alig tudtam nyugtatni a többieket. Azt se tudtuk ki jön, de az előítélet már azonnal beköltözött az étterembe. Egyszer jókat nevettünk, szívattuk a másikat, pörögtünk, mert nagyon sok munkánk volt, máskor ment a harc saját magunkkal, s mindenkivel. Kezdtem beleunni a békítő szerepébe, hagytam, hogy morogjanak, ha nekik az a jó. Valahogy ki kellett, hogy jöjjön, ami bennük van. Megtanultam kezelni az efféle reakciót.
Eljött a nagy nap, megjelent a színen az új főnök. Mindenkinek bemutatkozott, majd vázolta a jövőre vonatkozó terveit. Bután néztünk, mert nem értettük, hogyan akarja megvalósítani azt a képtelenséget, amit kigondolt. Ám legyen, áldásunk rá! Egyre többször jött be az étterembe, mindenkivel beszélgetett, ismerkedett. Jó pár embernek nem volt szimpatikus, de végül is nem azért van a munkahely, hogy szeressenek minket, hanem, hogy pénzt keressünk. Vagy tévednék? Nem hiába mondják, ha szeretetre vágysz, menj haza, szeresd a családod. A harcaidat vívd meg máshol, vagy tanuld meg elfogadni a dolgokat úgy, ahogy vannak. Ha pedig nem megy, változtass. Én elfogadtam a helyzetet. Úgy voltam vele, segítek neki „elindítani” az éttermet, s elkezdem a saját életemet élni, amit megálmodtam magamnak.
Elérkezett az étterem hivatalos átadásának napja, és elbúcsúztunk addigi munkaadónktól. Próbáltuk viccesen, vidáman, szeretetben tölteni a perceket, de elmondhatatlan fájdalom dolgozott bennem. Persze megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot, bármikor mehetek hozzájuk, vagy ők jönnek be ebédelni, illetve ott van a Facebook Messenger is.
Sok lehetőség adott a kapcsolattartásra, de a személyes találkozó az, ami mindent visz. Mikor találkoztok, őszintén beszélgettek, tudsz adni egy puszit, meg tudod ölelni, látod a reakcióját, jókat tudtok nevetni. Vagy amikor látod, hogy szomorú, s nem kell tanácsot adni, mert pontosan tudod, hogy meg tudja oldani az életét, egyszerűen csak odafordulsz, végig simogatod a karját, mosolyogsz. Tudatod vele, hogy együttérzel, s ott vagy, ha szüksége van rád, a támogatásodra.
Mikor tudod, hogy milyen beosztásod, életed van, s mennyire nehéz lesz azt kivitelezni, hogy ne veszítsétek egymást szem elől, de ha van egy fontossági sorrended, ahol ő vagy ők, szerepelnek, akkor össze lehet hozni. Még ha nem is mindennap, de menni fog. Ilyen gondolatok kavarogtak bennem, de gyorsan elhessegettem őket, és élveztem a pillanatot. Örömmel néztem a szeretetteljes családot, a gyerekeket figyeltem, ahogy apukájuk körül ugráltak, a boldog feleséget, aki mosolyogva nézett rám, s én csak mosolyogtam vissza. A végén megöleltük egymást, majd köszönetet mondtam, s minden jót kívántunk egymásnak.
Amikor nem az irigység dolgozik benned, hanem büszke vagy rájuk, mert ők megcsinálták, megharcoltak azért, akik lettek, s nagyon jó példát mutattak, hogy igen, ezt így is lehet. Amikor eldöntöd, hogy ha majd egyszer lesz egy párod, akkor az ő példájukat fogod követni, és persze figyelembe veszed azt is, amit otthonról kaptál. Nos, ilyenkor eltűnődsz azon, hogy a bölcs öregek hogyan csinálták, hogy annyi évtized után még mindig együtt vannak, s mostanság miért mennek tönkre olyan hamar a házasságok. A gondolatok kavarogtak a fejben, aztán ráeszméltem, hogy ideje megint munkába állni, s harcolni, küzdeni tovább.