Ismeretlen ismerős
Előző heti bejegyzésem végén utaltam rá, hogy a harcolni, küzdeni tovább érzés teljes mértékben megállta helyét. Mint írtam, az új munkaadónk sok embernek nem volt szimpatikus, így szépen elkezdődtek a felmondások.
Szabadnapomon mindig Sümegre utaztam, meglátogattam a családom, egy-egy napot töltöttem a házikómban, majd visszatértem Ausztriába. Egyik alkalommal, amikor a hazatérés előtt a táskáimat pakoltam be a kocsiba, arra lettem figyelmes, hogy valaki magyarul kiabál, hogy: jé, egy magyar, ezek szerint te is magyar vagy? Végeztem a pakolással, becsuktam az autó ajtaját, és elnéztem a hang irányába. Mosolyogni kezdtem, s válaszoltam, hogy igen. Odajött hozzám egy férfi. Mosolygott, a kutyusa követte, majd bemutatkozott. Istvánnak hívták. Bemutatkoztam én is, viszont sokat nem beszélgettünk, mert indultam haza. Telefonszámot cseréltünk. Megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot, s mikor visszajövök, elmegyünk kávézni. Akkor még nem tudtam, hogy életem egyik legjobb döntését hoztam meg, mikor igent mondtam. Nagyon vidám, laza embert képzeljetek el.
Pár napot töltöttem Magyarországon, aztán indultam vissza. Az említett felmondások okán a személyzet elkezdett cserélődni, én pedig egyre feszültebb lettem. Még jó, hogy ott volt nekem Isti, így néha kimozdultam arról a helyről, ami nyomasztott. Istinek volt egy kutyája, akivel nagyon megszerettük egymást; és kicsit el is kényeztettem.
Éreztem, hogy ennek az egésznek nem lesz jó vége, így két munkaidő között elmentem az erdőbe futni. Meleg volt, rövidnacit és sportcipőt húztam, magamhoz vettem az MP3 lejátszót, és amilyen gyorsan csak lehet, onnan el. Nagyon csodálkoztak, hogy 15.00-kor 35-40 °C-ban nekiindulok, de éreztem, valahogy le kell vezetnem a feszültséget, ami bennem dolgozott. Senki nem tudott megállítani. Belül tomboltam, s természetesen nem akartam senkin kitölteni a csalódottságom, dühöm, fáradtságom, így elmenekültem az erdőbe. A nyugalom szigete lesz, gondoltam magamban. Csak a napsütés, ahogy a fa ágai között a napsugarak ragyognak, fényt adnak. A föld, a csodálatos, zöldben pompázó fák, azok a mesébe illő mindenféle színű virágok, a friss levegő. Eszembe jut, hogy gyerekként a szüleimmel mennyit sétáltunk az erdőben.
Folyamatosan tanítottam be az embereket, akik jöttek és mentek. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy nagyon nem volt egyszerű. Mire feladtam volna ezt az egészet, megjelent egy magyar szakács. Teltek múltak a napok, és egyre jobban megkedveltük egymást. Össze tudtunk dolgozni, és sok mindent meg tudtunk beszélni. Aztán jött még két magyar fiú a konyhára, akik szintén betanításra vártak. Ugyan azt éreztem, hogy testileg és lelkileg is kimerültem, még nem tudtam, nem voltam képes tovább állni. Pedig nap mint nap kimondtam, hogy elég ebből, én ezt az egészet már nem akarom. Mindenki nagyon feszült volt.
Egy napon a szakács úgy gondolta, hogy besokallt, s azonnali hatállyal felmond. Felhívta a főnököt, aki a másik szakács volt, s közölte vele, hogy ha aznap ki akar nyitni, fáradjon be dolgozni, mert ő haza ment. Bármennyire akartam, nem tudtam megállítani, határozott és eltökélt volt. Maximálisan megértettem.
A főnök berohant. Kérdezte, mi történt, hol a szakács. Hívogatta, ám nem vettem fel. Oda jött hozzám, megkért, hogy csináljak valamit, hiszen neki szüksége van a szakácsra, aki faképnél hagyta. Már a hajamat téptem, mert pontosan tudtam mi a baj az egész étteremben. De hát ki vagyok én ott, senki, egy utolsó senki.
Próbáltam hívni a szakácsot. Eleinte kinyomta, majd kikapcsolta a telefonját. Pár óra elteltével felvette, s a könyörgésem után bejött az étterembe. Elbeszélgetett a munkaadóval, akinek mondta, hogy menjen oda hozzám, köszönje meg, mert azt, hogy ő visszajött, nekem köszönheti, s innentől csak velem hajlandó dolgozni. Őt senki más nem érdekli, velem összhangban van, s ez a lényeg. Hurrá, mikor már sírnál az idegtől, de egy könnycsepp sem jön ki, hogy legalább kicsit meg tudjál nyugodni, akkor rohansz futni.
Napokkal később megtaláltak a fiúk is, akik közölték velem, hogy úgy döntöttek, ha bármi bajuk van, hozzám fordulnak, mert csak én találom meg a munkaadóval a megfelelő kommunikáció lehetőségét. Éreztem, hogy már csak egy csepp kell a pohárba, s borul minden, de nyeltem egyet. S ez így működött.
Megint belekerültem a mókuskerékbe. Rohanás, idegeskedés, az énidő megszűnt, néha volt csak olyan, mikor kiültem az étterem asztalaihoz, a kerthelyiségbe pihenni. Az étvágyam megszűnt létezni. Néha bekaptam egy-egy falatot, de már az is nehézkesen ment le. Éreztem, hogy nincs erőm, egyre fáradtabb és idegesebb voltam. De kimondtam, hogy istenem, ha bele döglök is segítek, csinálok egy normális csapatot, s ha túlélem, akkor lépek. Persze minden egyes nap mondtam mindenkinek, hogy igyekezzenek betanulni, mert én már sokáig nem leszek ott.
Szünetben kiültem a padra, gondoltam kicsit napozok, mert ugye a D vitaminra szüksége van a szervezetnek. A szomszédban egy autószerelő műhely volt, és a tulajnak volt egy kutyusa. Természetesen azt is a nevemre vettem. Amikor meglátott, mindig futott oda, simogattam, ölelgettem, a lábam mellé feküdt. Nem nagyon foglalkozott azzal, hogy milyen meleg van, őrzött. Élveztem a nap sugarait, s mikor idő volt, bementem az étterembe, vártam a mesterem hívását, s tanultunk tovább, majd vissza a munkába.
Szabadnap jött. Be a kocsiba, indulás haza. Mentem anyáékhoz, megebédeltem, kutyáztam. Kicsit elfeküdtem a szőnyegen, mikor arra lettem figyelmes, hogy Virginia elkezd szaglászni. (Virginia a kiskutyám.) Nem foglalkoztam vele, gondoltam érzi a másik kutyus szagát. Másnap is eljátszottuk ugyanezt, de elengedtem a dolgot.
Pörögtünk tovább a munkahelyen, a szünetben kiültem. A szomszéd kutyus ismét csatlakozott hozzám, viszont mielőtt lefeküdt volna, a nyakamhoz tette a fejét, s elkezdett szimatolni. Azon tanakodtam, hogy az nem lehet, hogy érzik a másik kutyus szagát, mert szoktam fürödni, meg mosni is. Itt valami nagyon nem stimmel… Mindegy, munka van, fel a szobába, átöltözni, s le az étterembe.
Napok múlva haza, s a korábbi forgatókönyv megismétlődött a kutyussal. Akkor már nem volt vicces a történet. Minden kutya, akivel kapcsolatba lépek, még Isti kutyusa is, keményen szaglászik, mintha mutatna valamit. No, de mit? Eszembe jutott régi barátnőm, Zsuzsi, aki egyszer mondta, hogy nála a kutyus jelezte, hogy beteg. Mindig oda feküdt az adott testrészre vagy testrészhez, mígnem elment az orvoshoz.
Indultam haza, s tusolásnál önvizsgálatot tartottam. Elkezdtem végignyomkodni a karom, a hónaljam, a melleim. Ahogy a tusfürdő a kezemben, az ujjaimon volt, jobban csúszott, könnyebben ment. Mígnem kitapintottam egy csomót, ami nekem elég nagynak tűnt. Nem vagyok az a félős fajta, de akkor megijedtem. Ilyet még sosem éreztem.
Kértem időpontot a nőgyógyászhoz. Vártam türelmetlenül, de visszaindultam dolgozni. Olyan ember vagyok, akinek egyből kiül az arcára, ha ideges, tehát nem tudtam leplezni, mondjuk nem is akartam. Kérdezték a srácok, hogy mi a baj, mert látszik rajtam, hogy valami nem stimmel. Mindent megígértek, hogy 500%-kal jobban fognak dolgozni, csak nyugodjak meg. Nem akarják, hogy elmenjek, felmondjak, mert ha én így döntök, akkor mindenki tovább áll. Hát nem volt elég a bajom, még megkaptam ezt a csomagot is. Csak cipeljem nyugodtan, ki tudja, mikor tudom letenni, már ha le tudom.
Természetesen nem hagytak nyugton, mert látták, hogy nagy baj van. Aztán négyen maradtunk, a két fiú, a szakács és én, mikor elmondtam, hogy csomó van a mellemben, de nem tudom miért. Bejelentkeztem az orvoshoz, de csak következő héten tud fogadni.
Menekültem az étteremből. Találkoztam Istivel, aki szintén látta, hogy valami bajom van. Ő soha nem volt tolakodó, gondolta, ha érdekes, beszélni fogok róla. Így is történt. Közölte velem, ha ne adj’ isten bármi van, rá számíthatok. Nagy volt a nyomás, azt hittem megbolondulok. Már sok volt minden. Eljött az időpont napja, irány az orvos…