Jázmin és a tulipán szeretete

Fogadjátok szeretettel e kis mesét, melyet korábban álmodtam meg, miközben az író iskolában tanultam. Írói pályafutásom egyik első szárnypróbálgatása ez a történet. Olvasd el, kérlek, és ha tetszett, örömömre szolgálna, ha másokkal is megosztanád.

Egyszer volt, hol nem volt egy szeretetreméltó család. A birtokon csodálatos gyümölcsfákat plántált a házaspár, mert Anna, a feleség nagyon szerette a virágokat. Ebből kifolyólag telis-tele ültette az udvart. Zöldellő fű közepén, a hatalmas tó mellett állt gyönyörű szép kicsi házikójuk. A férj minden nap kiment a mezőre dolgozni, mert ez boldoggá tette. Majd amikor ott végzett, iparkodott az állatokat ellátni, hiszen szívén viselte sorsukat. Sétálni vitte őket a mezőre, de bizony akadt olyan is, mikor megsimogatta őket. Ahogy mindennel végzett, sietett haza szeretett feleségéhez és kislányához.

A kislány és az anyukája elmondhatatlanul szerették a virágokat, az állatokat. Anyukája folyamatosan tanította az életre kislányát, Jázminkát, aki olyan 4 éves lehetett. Mindenük megvolt, amit szerettek volna, csak Jázminnak hiányzott valami. Miután kiment Annával a teraszra, rápillantott a virágokra, hatalmasat sóhajtott, de egy szót sem szólt. Anyukája figyelte lányát, várta, mikor mondja el neki, mi a sóhaj oka. A kislány viszont egy szót sem szólt.

Tovább olvasom

A felemelkedés lépéseinek útján járva

Napi szinten gyakorlom a hálát, hisz bőven van miért. Az egyik, és talán legfőbb okom rá, hogy meggyógyultam, és Isten továbbra sem engedi el a kezem. Ő és az én angyalkáim folyamatosan mutatják nekem az utat, amerre (még) dolgom van. Lehet, hogy adott pillanatban nem értjük, miért történik velünk az, ami, ám utólag az ember azért rájön. Így van ez a munkahelyemen is. Kaptam a jelzést álmomban arról, hogy dolgom van ott, így elindultam, nem foglalkozván azzal, ki mit mond vagy éppen gondol. Ahogyan minden világosodik ki előttem, már látom mi okból kell ott lennem. Rengeteget tanultam, tanulok a mai napig is. Miket tanultam? Szívesen leírom, hátha ezzel is segítek az embereknek, és persze ez is része az elengedésnek, amit ma fogok megtenni.

Azt követően, hogy összeszedem a kis darabkáimat, amik az egészből a le nem zárt párkapcsolatom miatt váltak ki, kikötök a munkahelyemen. Hálát adok Istennek azért, mert akkor az a munkaadó van ott, aki, és a jelenlétével segít nekem felállni. Igaz, ami igaz, soha nem beszélünk semmiről, még arról sem, hogy milyen szépen süt a Nap. Amikor elgyengültem ott volt mögöttem, egyébként hagyja felfedezni a céget, a rejtelmeit, és tiszteletben tartja a fejlődési ütememet. Nagyon jól képzett emberről beszélünk, aki pontosan tudja mi az a felelősségvállalás és támogatás.

Tovább olvasom

Húz a félelem, emel a fény

Az alább olvasható történet(szál) valós események alapján íródott, ám többek között dramaturgiai okokból fikciós elemeket is tartalmaz. Az írás egy logikusan felépülő eseménysort dokumentál, mely számos ponton terelő szándékú utalásokat tartalmaz. Ha észreveszed ezeket, talán éppen neked szólnak.

Bejelentkezek az Ams-re, azaz a munkanélküli hivatalba. Lépésem után hálát adok, hiszen ha csak egy kicsit is teszek azért, hogy előbbre jussak, már közelebb vagyok a fényhez. Aztán azon tűnődöm, miért nem vágok egyből a közepébe a dolgoknak, mire is várok tulajdonképpen? Beadom az önéletrajzom több helyre. Ennek kapcsán az jut eszembe, hogy Magyarországon miként van ez. Melyik a jobb, egy ilyen betegség után otthon ülni életem végéig, vagy visszakerülni a társadalomba. Itt az osztrákoknál 5 évre adják meg a rehabilitációs pénzt, s ha úgy látják, jobban vagyok, akkor visszaengednek a munkaerőpiacra.

Millió kérdés van bennem, persze még félelem is akad bőven, ám idővel minden megoldódik. A barátnőimmel sokat beszélgetünk, nagyon bíztatnak. A párom ekkor még velem él, de már nézegeti az albérleteket. Mint két idegen, úgy élünk egymás mellett. Miután elmondom a szeretteimnek, a barátaimnak, hova hívtak be állásinterjúra, mindenki ellenezni kezdi. Én viszont nagyon kíváncsi vagyok, azon töprengek, ha tényleg nem tudom csinálni, még mindig ott a hivatal mögöttem, segít nekem. Azért azt ne felejtsük el, hogy a terápiák, az operációk mennyi mindent kivesznek a szervezetből…

Tovább olvasom

Újra leszületés

Az alább olvasható történet(szál) valós események alapján íródott, ám többek között dramaturgiai okokból fikciós elemeket is tartalmaz. Az írás egy logikusan felépülő eseménysort dokumentál, mely számos ponton terelő szándékú utalásokat tartalmaz. Ha észreveszed ezeket, talán éppen neked szólnak.

Indulunk vissza Ausztriába. Másnap a megbeszélt időpontban megjelenünk a rendelőben. A doktornő még egyszer elvégzi a vizsgálatokat. Megkér, hogy üljek le, mielőtt folytatja. Akkor már tudom, hogy semmi jóra nem számíthatok. Elmondja, hogy 5 cm-es cisztám van. Ő annak nézi, de természetesen miután elvégzik a műtétet, akkor tudják csak pontosan megmondani, mivel állunk szemben. Ahogy ott ülök a székben, kitágult pupillákkal, eszembe jut, amikor online végeztem az iskolákat, és egy bizonyos tananyagnál jártunk. Olyan érzésem támadt, mint régen. Mondhatni lepergett a szemem előtt az életem. Majd miután a könnycsepp kicsordult a szememből, visszatértem a jelenbe, és néztem a legkedvesebb, a legempatikusabb hölgyet, akivel valaha találkoztam.

Tudomásomra adja, nem szeretné, ha a helyi kórházban történne a műtét, inkább azt javasolja, térjek vissza Bécsbe, az Akh-ba. Minden kezelésem ott történt, az eredményeim is a rendszerben vannak. Sejtetően azt mondja, keressem meg a professzort, akihez tartoztam. Többet nem kell mondania, mert a telepátia igen erősen megvan közöttünk. Miután kérdőn ránézek, pontosan tudja milyen gondolatok kavarognak a fejemben, és annyit válaszol: a bizalom, és a hit a legfontosabb.

Tovább olvasom

Mikor ébredek fel végre?!

Az alább olvasható történet(szál) valós események alapján íródott, ám többek között dramaturgiai okokból fikciós elemeket is tartalmaz. Az írás egy logikusan felépülő eseménysort dokumentál, mely számos ponton terelő szándékú utalásokat tartalmaz. Ha észreveszed ezeket, talán éppen neked szólnak.

Párom haza utazik. Beszélünk telefonon. A körülményekhez képest jól van. Én itthon főzök, írom a kis házimat, és közben Ginára (kutyusom) helyezem a fókuszomat, aki korábban cukorbeteg lett, ezért reggel és este inzulinozni kell. Párom ezalatt odaér, amiről akkor én még nem tudok. Nyugodtan ülök az asztalnál, épp rágyújtok egy cigarettára, befejezem az utolsó mondatot a házinál, mikor hirtelen rosszul leszek. Fogalmam sincs arról, hogy ez miért történik velem, nem értem az egészet. Sírógörcs jön rám, nehezen veszem a levegőt, elmondhatatlanul ideges vagyok. Hiába próbálom nyugtatni magam, előveszem a tanultakat, de nem jutok semmire. Remegek, mint a kocsonya, könnycseppek hullnak végig az arcomon, és csak ülök ott értetlenül.

Pár perc múlva hív a kedvesem, aki elmondja, hogy apukájának sajnos már csak napjai vannak hátra. Eljutok oda, hogy nem tudok uralkodni magamon, majd sírva könyörgök, hogy még ma este búcsúzzon el az apukájától. Nem tudom megindokolni, de tudom, ha ma nem teszi meg, már nem lesz rá lehetősége. Tanácsadóként pontosan tudom, hogy mekkora jelentősége van a szeretteinktől való elbúcsúzásnak.

Minden tőle telhetőt meg fog tenni, mondja nekem, majd megkérdezi, hogy jól halja-e, hogy sírok. Aztán elmondja, sírógörcs van rajta, alig kap levegőt, elmondhatatlanul ideges, s nem tud magával mit kezdeni. Amikor ezt meghallottam, azt hittem, hogy lefordulok a székről. Viszont én csak könyörögtem tovább, majd megkértem az angyalokat, hogy menjenek oda a párom apukája mellé, hogy ha eljön az idő, kísérjék haza. Tettem, ahogy tanultam, persze figyelembe véve a szabad akaratot. Mert a lelkek nem biztos, hogy egyből haza térnek, 42 napig még itt tartózkodhatnak.

Tovább olvasom

Álom, édes álom

Az alább olvasható történet(szál) valós események alapján íródott, ám többek között dramaturgiai okokból fikciós elemeket is tartalmaz. Az írás egy logikusan felépülő eseménysort dokumentál, mely számos ponton terelő szándékú utalásokat tartalmaz. Ha észreveszed ezeket, talán éppen neked szólnak.

A szobámban vagyok, kényelmes pózban ülök a kanapén. A türelem, majd pedig a türelmetlenség hatalmasodik el rajtam. Várom a szerelmemet. Folyamatosan az órát bámulom, olyan, mintha a perceket vágnám a centi helyett. Egyszer csak kopognak. Kimegyek, s mikor meglátom az ajtóban, a legnagyobb sebességgel, amire a testem képes, a nyakába ugrok. Ölelem, simogatom, puszilgatom, ahol érem, majd előhívva a szenvedélyt magamból, megcsókolom, aztán behúzom, lassan behajtom az ajtót. A csók után csak annyi csúszik ki a számon: elviselhetetlen a fájdalom, ami átjárja a testem, mikor nem vagy itt. Remegő kezünk egymásba fonódik, beszélgetésbe elegyedünk, majd percek elteltével jó asszony módjára megmelegítem a szívből elkészített főtt ételt. Lila köd van bennem és körülöttem, ahogy a kedvesemben is.

Estefele járunk, már sötétedik, fáradunk, így tusolás után az ágyba igyekszünk. Milyen csodálatos érzés odabújni hozzá, megsimogatni a haját, majd ahogy elindul a kezem, a szemein halad tovább, és az ajkánál kötök ki. Elmondása szerint úgy érzi, mintha csiklandoznám, de csak nevet. Szeretem, mikor nevet, ez engem is boldogsággal tölt el. Jókat beszélgetünk, nevetünk, majd érezzük, hogy a szemünk lágyan csukódik le. Így a kedvesem hozzám bújik, gyengéden átölel, és mintha más világban lennénk, elalszunk.

Tovább olvasom

A szeretet végtelen hatalma

Fogadjátok szeretettel ezt a kis mesét, ami akár lehet valóság is. Rátok bízom, ahogy olvassátok, miben mélyültök el. Mesében vagy az igazságban, na de kiében.

Valahol távolabb, talán az Univerzumban megjelent Isten. Szomorúan nézte, mi történik a Földön. Könnyei hullottak az emberekért. Már nem tudta elnézni, hogyan élnek a Föld nevű bolygón, emiatt az összes angyalkát összehívta. Megkérdezte tőlük, ki lenne az, aki egy nemes feladat miatt a Fölre születne. Az angyalkák még fiatalok, gyerekek voltak, és a szabadság, játékok elterelték a figyelmüket.

Isten vakarta a fejét, mígnem meglátott egy szerény angyalkát, akinek szőke hajába épp akkor a kicsi szellő belekapott, és szárnyacskáiba beleakadt a hajfürtje, amit próbált kiszabadítani. Isten magához szólította, a kislány pedig odaállt atyja elé. A Teremtő ekkor belenézett kisangyalkájának szemébe, ami az óceán mélységét juttatta eszébe. Kicsike szemeinek színe a hangulatához képest változott. Amikor nyugodtan pihent, türkizes színben pompázott, viszont olyan is előfordult már, hogy ideges állapotában indigókékre változott.

Miután Isten a kislány fülébe súgta, mi lenne a feladata a Földön, az angyalka szemeiből könny hullott. Szerette volna leplezni az érzéseit, de sajnos nem ment neki. Apja, azaz Isten nyakába borult, úgy szorította, majd elfojtotta. Megígérte, minden tőle telhetőt megtesz, hogy sikerrel járjon a feladata elvégzésében.

Tovább olvasom