Az elköszönés hiánya

Párizs Nikoletta   2020. július 26.

Megnyitottam telefonomon a Facebook nevű alkalmazást. Számomra fontos emberek hírfolyamát követem csak, mert mint arra korábban már tettem utalást, nem vagyok sem telefon-, sem alkalmazásfüggő. Mondjuk az igaz, hogy mára sokakkal könnyebb a mobilos alkalmazások által létrehozott felületeken keresztül kommunikációt folytatni, mint más módokon.

Szóval, amint megnyitottam a Facebookot, a szívemhez egy nagyon közel álló személy egyik bejegyzését láttam. Gondoltam, rápillantok a profiljára, s jobban szemügyre veszem, mert elég sokan írtak hozzá. Amikor megjelent, mindenhol sírós fejeket és hozzászólásokat láttam, hogy mennyire sajnálják, hogy elment, nagyon jó ember volt, imádkoznak érte.

Akiről most írok, ő nem más, mint a szeretett Hartwig. Sokkolt ez az üzenet, nem akartam elhinni. Mindenre gondoltam. Hogy nem jól olvastam, hogy megint előjött a német nyelvvel kapcsolatos problémám. Aztán szépen lassan eljutottam a tagadásig. Rádobtam a telefonom az ágyamra, ittam egy pohár hideg vizet, elszívtam egy szál cigarettát, majd erőt gyűjtve visszamentem, kezembe vettem a telefont, hogy újra megnézzem a Facebookot. Még ekkor sem akartam elhinni, ezért a közös barátokat hívtam telefonon. Szerettem volna, hogy mondjanak számomra valami bíztatót, és erősítsék meg, hogy csak én értelmeztem rosszul ezt az egészet. Az nem lehet, hiszen nincs egy hete, hogy írtunk egymásnak, és akkor még minden rendben volt. Milyen érdekes, épp az onkológiai rehabilitáción töltötte akkor a napjait, ahol most én is vagyok. Aztán pár nappal később itt hagyta a földi síkot.

Tovább olvasom

Sugárterápia

Párizs Nikoletta   2020. július 19.

Haladtunk előre utunkon. Apus vezetett, én csak úgy elvoltam. Kicsit élveztem, hogy nő lehetek, s a körülményekhez képest azt csinálhatok, amit csak szeretnék, ezért vittem magammal egy jó könyvet, és azon tűnődtem, mire megjárjuk ezt az utat, el is tudom olvasni. Igen, ahogy én azt elképzeltem. Természetesen nem így alakult, és jött az élettől egy újabb a csavar.

Segítettem apusnak, mondtam mikor merre menjen, mert teljesen más irányból közeledtünk a kórházhoz Bécsben, mint korábban szoktunk. Odaértünk, leparkoltunk, majd felmentünk az ambulanciára. Leültem, és elővettem a könyvet. Hirtelen, azt vettem észre, hogy feszült vagyok, s félek. Nem is értettem, mert kezemben a könyv, ami teljesen másról szól, s inkább boldognak kellene lennem, mint szorongónak. Átadtam magam ennek az érzésnek, s figyeltem. Idő közben leesett, hogy ezek nem az én érzéseim, hanem valaki másé ott a környezetemben. Eszembe jutott, hogy igen, valójában pár éve ez velem is megtörtént; erről korábban már volt szó a blogban.

Sokszor kerültem olyan szituációba, amikor hatalmas pánik tört rám, s nem tudtam, hogyan mászok ki belőle. Vajon nekem kellene most elengednem ezt az érzést, a szituációt végre, és levonni a következtetéseket, majd haladni tovább? Vagy a mellettem ülőnek lenne időszerű segítenem, hogy megküzdhessen ezzel a feladattal? Biztos, hogy ez a jó megoldás? Nekem kell megoldani az ő feladatát? Nem azért vagyunk itt, hogy tanuljunk, fejlődjünk? Nem lehet, hogy inkább ártok neki azzal, ha mindent megoldok helyette? Nem, nem oldom meg, de nézzük csak, nekem mi segített abban a helyzetben… Igaz, nem kért meg arra, hogy segítsek, mellé álljak. Jaj, mit is csináljak? Mit kell nekem ebből a helyzetből megtanulnom? És neki? Feladatok sokasága. Te mit tennél, ha látnád, hogy valaki segítségre szorul?

Tovább olvasom

Mintha nem a régi volnál

Párizs Nikoletta   2020. július 12.

A napok teltek, a fájdalom viszont nem hagyott alább. A professzor megérkezett a kórházi szobánkba. Érdeklődtünk, hogy mikor mehetünk haza. Aranyosan mosolygott, majd azt válaszolta: amikor azok a kis tartályok üresek lesznek, vagy csak nagyon kevés folyadék kerül beléjük. Aha. Szóval, most azért kell imádkoznom, hogy minél előbb gyógyuljon a testem, konkrétabban a műtéti sebem. Ugyan még nem tudom hogyan, de el fogják távolítani ezeket a séta közben magammal cipelt kis barátaimat. Mennyivel könnyebb lenne az életem nélkülük, elvégre nem ragaszkodom hozzájuk.

A szüleim mindennap jöttek hozzám. A vége felé apuskám már kezdte megszeretni az osztrák környezetben való vezetést. Nos igen, Magyarországgal ellentétben Ausztriában van olyan, hogy közlekedési kultúra. Erre úgy hívták fel az én figyelmemet is. A fontosabb „szabályokat” el is sajátítottam, aztán apuskámnak megtanítottam őket. (Amikor együtt jártunk a kórházba a kemoterápiák alkalmával, odafelé mindig én vezetettem, az ausztriai otthonom felé viszont már apukám segítségére szorultam.) Szóval anyáék mindennap jöttek be, és jókat beszélgettünk. Elmondták, hogy Magyarországon és az ausztriai otthonomban is minden rendben van. Nyugodjak meg, nekem csak az a feladatom, hogy minél korábban távozzak a korházból. Tehát minden energiámat gyűjtsem össze, és a gyógyulásra fordítsam a figyelmemet.

A „véletlenek” elkezdtek dolgozni az életemben, amikor úgy döntöttem, hogy folytatom a harcot, s apró lépésekkel haladok előre utamon. A magyar szobatársnőmmel elindultunk sétálni, persze csak a folyóson, vagy maximum lemegyünk a boltba, esetleg kávét fogyasztani. A séta alkalmával magyar szavakra, mondatokra lettünk figyelmesek. Összenéztünk, mosolyogtunk egyet, hogy jé, magyarok. Aztán hogyan, hogyan se, megismerkedtünk egy magyar családdal, s elkezdünk beszélgetni. (Nem tisztem arról mesélni, miért voltak ők akkor ott. Ha a későbbiekben a hölgy belemegy a riportba, lehetséges, hogy rákérdek, s ha szeretné, ha szükségét érzi, elmesélni majd a részleteket.)

Tovább olvasom

Operáció előtt és után

Párizs Nikoletta   2020. július 5.

Pár óra elteltével arra lettem figyelmes, hogy beszélnek körülöttem. Minden erőmet összegyűjtve nyitogatni próbáltam a szemem, de elmondhatatlanul fáradt voltam. Aludni, aludni, aludni… Ez járt a fejemben, s minden porcikám, minden egyes sejtem ezt kívánta. A szavakat, a mondatokat egyre hangosabban, egyre közelebbről hallottam, s úgy éreztem, mintha valaki fogná a karomat. Azt kérdezték tőlem, hogy: „Minden rendben? Hogy van?” Álmos vagyok, aludni szeretnék… Megtudtam, hogy az őrzőben vagyok, s mivel mindent rendben találtak és a megfigyelési idő is lejárt, visznek vissza az osztályra.

Már az osztályon feküdtem az ágyamban, amikor elnéztem jobbra, és rápillantottam a másik ágyra, ahol megláttam a magyar hölgyet. A körülményekhez képest jól volt. Vártuk a professzort, tudni szerettük volna, hogyan alakult az operáció. Megkaptam a szilikont, vagy csak az expandert sikerült behelyezni? – ez foglalkoztatott.

Másnap reggel megérkezett a professzor. Mint kiderült, sajnos nem tudta behelyezni a szilikont, jobbnak látta, ha első körben expandert kapok. Szavakkal nem tudom kifejezni, mekkora csalódás, lelki fájdalom lett úrrá rajtam. Nem is a nőiességem miatt, hogy elveszett (hiszen a szorító kötések miatt nem láttam magam), hanem azért, mert azzal kellett szembesülnöm, hogy a küzdelmes időszaknak koránt sincs vége, a java még csak ezután következik. Annyira sírhatnékom volt, legszívesebben kimenekültem volna a világból. Ám amint megpróbáltam felülni, észrevettem, hogy mindenhonnan csövek lógtak ki belőlem, s akkora fájdalmat éreztem a műtét helyén, hogy még felhúzni se tudtam magam.

Tovább olvasom