Az elköszönés hiánya
Megnyitottam telefonomon a Facebook nevű alkalmazást. Számomra fontos emberek hírfolyamát követem csak, mert mint arra korábban már tettem utalást, nem vagyok sem telefon-, sem alkalmazásfüggő. Mondjuk az igaz, hogy mára sokakkal könnyebb a mobilos alkalmazások által létrehozott felületeken keresztül kommunikációt folytatni, mint más módokon.
Szóval, amint megnyitottam a Facebookot, a szívemhez egy nagyon közel álló személy egyik bejegyzését láttam. Gondoltam, rápillantok a profiljára, s jobban szemügyre veszem, mert elég sokan írtak hozzá. Amikor megjelent, mindenhol sírós fejeket és hozzászólásokat láttam, hogy mennyire sajnálják, hogy elment, nagyon jó ember volt, imádkoznak érte.
Akiről most írok, ő nem más, mint a szeretett Hartwig. Sokkolt ez az üzenet, nem akartam elhinni. Mindenre gondoltam. Hogy nem jól olvastam, hogy megint előjött a német nyelvvel kapcsolatos problémám. Aztán szépen lassan eljutottam a tagadásig. Rádobtam a telefonom az ágyamra, ittam egy pohár hideg vizet, elszívtam egy szál cigarettát, majd erőt gyűjtve visszamentem, kezembe vettem a telefont, hogy újra megnézzem a Facebookot. Még ekkor sem akartam elhinni, ezért a közös barátokat hívtam telefonon. Szerettem volna, hogy mondjanak számomra valami bíztatót, és erősítsék meg, hogy csak én értelmeztem rosszul ezt az egészet. Az nem lehet, hiszen nincs egy hete, hogy írtunk egymásnak, és akkor még minden rendben volt. Milyen érdekes, épp az onkológiai rehabilitáción töltötte akkor a napjait, ahol most én is vagyok. Aztán pár nappal később itt hagyta a földi síkot.
Miután tudatosult bennem, hogy nem én vagyok buta, és sajnos jól értelmeztem a kiírásokat, nagyon megzuhantam. Bemásztam az ágyam sarkához, az ölembe szorítottam a párnám, és csak sírtam. Elmondhatatlan, hogy mekkora fájdalom kerekített hatalmába. Máshoz erőm sem volt, csak sírni. Ordítani, őrjöngeni akartam, valamit a földhöz vágni, csak már változzon valami, mert ha ez így folytatódik, abba én is bele fogok halni. Éreztem, hogy ezt így sokáig már nem fogom tudni csinálni.
Fogalmam sincs arról, hogy mennyi idő telt el a rossz hír felfedezése óta, azaz mennyivel később jöttek azok a kis gonosz gondolatok, amik által nekiálltam hibáztatni magam. Talán, ha jobban figyeltem volna rá, ha magam elé helyezem őt, akkor megmenekül. Miért halt meg? Mi volt a gond? Utóbbi kérdésemre az egyik barátom válaszolt: tüdőgyulladás. Nekem több se kellett. Mi értelme van ennek az egésznek? Végig csinálom a sok kezelést, rengeteg testi és lelki fájdalommal kell megküzdenem, aztán mi arra a biztosíték, hogy utána nem tüdőgyulladásba, vagy másba fogok meghalni, mint például ő, vagy sokan mások. Nem hiszem el, hogy ennyire rossz ember lennék, hogy én csak ezt érdemlem. Vajon ő akart már elmenni innen, elege lett, vagy eljött az a bizonyos idő, amit aláírtunk? Nem értem, mi ez…
Nem tudtam elfogadni ezt az egészet, nem értettem mi történt vele. Arról nem is beszélve, hogy nem tudtam elmondani neki, mennyire hálás vagyok a sok segítségért, amit tőle kaptam. Ahogy azt sem, mennyire szerettem őt, mint embert.
Soha nem felejtem el, mikor egy téli éjjelen munkavégzés után indultam haza Ausztriából Magyarországra, és ahogy édesapám szokott, ő is előadást tartott arról, mire figyeljek útközben. Én csak mosolyogtam és bólogattam a szavait hallgatva, elvégre nagyon jólesett, hogy ennyire aggódik értem. Többé már nem hallom a féltő szavait, nem néz rám aggódva, kedvesen, mosolyogva, hálásan, s nem utolsó sorban szeretettel.
Felfoghatatlan. Ilyenkor az ember nem talál szavakat. Nem tudom megmondani, hogy mi a jobb, ha valaki végig beteg, s mellette van a család, így fel lehet készülni a végső állomás eljövetelére, vagy ha valaki hirtelen megy el. Így is, úgy is rossz ez az egész, elviselhetetlen. Persze az ember érti, hogy ez a gyász időszaka, sajnos a fájdalmat át kell, hogy éljük. Olyan szinten háborgott a lelkem, hogy nem tudtam, ebből valaha is lesz-e kiút.
Ahogy teltek az órák, s már azt hittem több könny nem jön ki a szememből (lásd most is, mikor e sorokat írom), felhívtam anyáékat, s elmondtam a rossz hírt. Persze, hogy elsírtam magam. Hiába a részvétel, a nyugtatgatás, ezt a dolgot magamnak és magamban kell rendeznem, ami piszkosul nehéz.
Mi a legrosszabb? Hogy végig azon kattogott az agyam, hogy mi értelme van ennek az egésznek, ha akiket szeretek, akik betegek voltak, elmennek. Azt már pontosan tudtam, ha ennyi rossz után kapok még egy pofont az élettől, azt már nem fogom tudni elviselni, akkor viszont már el kell indulnom valamilyen irányban. Sokszor beszéltem Hajnival, aki szintén kigyógyult a betegségből, és vele végül nagyon jó barátok lettünk. Aztán ahogy mentem a kontrollokra, s ahogy figyeltem az embereket, olyan érzésem volt, mintha én már nem tartoznék közéjük. Olyan elveszett vagyok, fogalmam sincs, hogyan tovább, csak azt tudom, hogy még egy műtét vár rám, s a többit majd meglátjuk.
Teltek a napok, én lent maradtam az alacsony rezgésszinten, nem tudtam elfogadni a dolgokat, és egyre jobban féltem. Hogy mitől? Mindentől. Egyszer csak megkérdeztem magamtól, hogy: mi maradt nekem? A lelkem mélyéről azt a választ kaptam, hogy mi más maradhatott volna, mint a hitem. Hinni, oké, de mégis miben?
Eljött a temetés napja. Alig tudtam magam összekaparni. Gondoltam, majd itt lesz lehetőségem elköszönni, elmondani, amit szeretnék, ezáltal megnyugszik a lelkem. A mise után, még a lufik eregetése előtt egy nagy körben gyűltünk össze. Harti felesége (ekkor már özvegye) megfordult, majd rám nézett. Ahogyan találkozott a tekintetünk, könny gyűlt a szemünkbe, és őszinte mosolyra görbült a szánk. Örültünk a találkozásnak, de bárcsak ne ilyen körülmények között kellett volna megtörténjen.
A temetés utáni napon indultam haza, Sümegre. Szükségem volt egy kis pluszra, s arra, hogy ne legyek egyedül, különben lehet, hogy a depresszióba „menekültem” volna. Anyával mentünk a postára befizetni a csekkjeimet, amikor is egy hozzám közel álló személy megállított a fordulóban. Elmondhatatlanul megörültünk egymásnak. Egyik pillanatban még nevettünk, a másikban majdnem sírtunk.
Az illető elmondta, hogy már égen, s földön keresett, mindenhol a telefonszámom után kutatott, mert segítségre van szüksége, és szeretné, ha segítenék neki. Értetlenül álltam, és figyeltem a mondanivalójára. Elmesélte, hogy sajnos azzal a betegséggel áll szemben, amivel én is megküzdöttem. Friss még a dolog, akkor derült ki. Nem tudja, hogy mit csináljon. Szeretné, ha megfognám a kezét, és vezetném. A végén már csak sírt. Azokat a könnyeket, míg élek nem fogom elfelejteni, de szerintem utána sem.
Lemeredve álltam ott. Ezer irányba jártak a gondolataim. Legszívesebben sírtam volna. Lassan kezditek látni az utat, amit bejártam. Tudván, hogy mi vár rá, milyen vizsgálatok, az eljárási módok, a műtétek, a kezelések, stb. Viszont, ha én is sírok, mert ugye ilyenkor az ember tudna, azzal kicsit sem segítem őt.
Csak ott állok, gondolatok keringenek a fejemben. Még a temetésen sem vagyok túl, most meg jön ez. Aztán bekapcsol a pánik, hogy nem fogok tudni segíteni, mert még egyáltalán nem biztos, hogy túl vagyok a betegségen, ki tudja, hogy nem jön-e majd egy váratlan visszaesés, és akkor mi lesz. Hatalmas vívódás, mindenhol.
A szívem azt mondja, muszáj segítenem, mert sajnos pontosan átlátom a magyar körülményeket, tapasztalatot kaptam rendesen. Egyedül nem biztos, hogy meg tudja csinálni, és itt most nem lebecsülésről van szó, hanem a körülményekről.
Ott rágódok már percek óta. Legszívesebben sírnék, mert úgy ahogy van, ez az egész egy nagy határ f… A végén a szívemre tettem a kezem, és kimondtam, hogy nem hagyom magára, fogom a kezét, és hiszek abban, hogy Isten megsegít minket.
Otthon leültem, anya csak nézett rám, nekem pedig ismét ezerfelé futottak a gondolataim. Legszívesebben sírtam volna, de otthon mindig erősnek mutattam magam. A csatáimat máshol vívtam.
Egyébként jó, hogy szoros kontroll alatt vagyunk, mert így azért megnyugszik a lelkünk, hogy minden rendben van, gyógyultak vagyunk, vagy pedig jön az ellenkezője, mikor közlik az orvosok, hogy sajnos áttét alakult ki.
Rá két napra ment Hajnikám a vizsgálatra. Sajnos rossz eredménnyel hívott fel. Azonnal ültem be a kocsiba, rohantam hozzá, mikor is elmondta, hogy „visszajött ez a kis genya”. Ekkor már együtt sírtunk, és szorosan öleltük egymást. Emlékszem, mennyire félt, ahogy én is. Mikor a találkozó után beültem az autóba, a szemeim nem maradtak szárazon. Éreztem, hogy ez már nagyon sok, s egyre jobban rogyok össze…