Sugárterápia
Haladtunk előre utunkon. Apus vezetett, én csak úgy elvoltam. Kicsit élveztem, hogy nő lehetek, s a körülményekhez képest azt csinálhatok, amit csak szeretnék, ezért vittem magammal egy jó könyvet, és azon tűnődtem, mire megjárjuk ezt az utat, el is tudom olvasni. Igen, ahogy én azt elképzeltem. Természetesen nem így alakult, és jött az élettől egy újabb a csavar.
Segítettem apusnak, mondtam mikor merre menjen, mert teljesen más irányból közeledtünk a kórházhoz Bécsben, mint korábban szoktunk. Odaértünk, leparkoltunk, majd felmentünk az ambulanciára. Leültem, és elővettem a könyvet. Hirtelen, azt vettem észre, hogy feszült vagyok, s félek. Nem is értettem, mert kezemben a könyv, ami teljesen másról szól, s inkább boldognak kellene lennem, mint szorongónak. Átadtam magam ennek az érzésnek, s figyeltem. Idő közben leesett, hogy ezek nem az én érzéseim, hanem valaki másé ott a környezetemben. Eszembe jutott, hogy igen, valójában pár éve ez velem is megtörtént; erről korábban már volt szó a blogban.
Sokszor kerültem olyan szituációba, amikor hatalmas pánik tört rám, s nem tudtam, hogyan mászok ki belőle. Vajon nekem kellene most elengednem ezt az érzést, a szituációt végre, és levonni a következtetéseket, majd haladni tovább? Vagy a mellettem ülőnek lenne időszerű segítenem, hogy megküzdhessen ezzel a feladattal? Biztos, hogy ez a jó megoldás? Nekem kell megoldani az ő feladatát? Nem azért vagyunk itt, hogy tanuljunk, fejlődjünk? Nem lehet, hogy inkább ártok neki azzal, ha mindent megoldok helyette? Nem, nem oldom meg, de nézzük csak, nekem mi segített abban a helyzetben… Igaz, nem kért meg arra, hogy segítsek, mellé álljak. Jaj, mit is csináljak? Mit kell nekem ebből a helyzetből megtanulnom? És neki? Feladatok sokasága. Te mit tennél, ha látnád, hogy valaki segítségre szorul?
A kórházban ismét elkezdődött számomra a fájdalmas, gyötrelmes időszak. Apukám nagyon empatikus volt, folyamatosan azt nézte, hogyan tudna segíteni nekem. Például a kézi táskámat is kivette a kocsiból, s vitte helyettem, kinyitotta az ajtót, tényleg mindenben segített. Jó érzés volt. Aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy nagyon jó, hogy mindent meg tudok oldani egymagam (égőt cserélek otthon, kereket fújok az autón, stb.), tombolnak a férfi-női energiák, de valahogy vissza kellene találnom az egyensúlyhoz. Hagynom kell, hogy egy férfi férfi legyen mellettem, én pedig nő lehessek mellette. Jaj, milyen jó lenne majd ilyen harmóniában élni, persze a másik határait tiszteletben tartva…
Eltelt a következő néhány hónap is, amiért már nagyon hálás tudtam lenni. Végre vége! Újra jöhetett a forró vizes zuhany, s megint vezethettem az autómat. Mindent, amit annyira szerettem, ám egy jó ideje nem lehetett benne részem a műtét miatt, az élet visszaadta. (Azóta természetesen minden nap megélem az élet szépségeit, minden percét.)
A küzdelmes időszakot hátra hagyva, arra gondoltam, ismét felülök arra a bizonyos Párizs felé tartó vonatra. Hihetetlen, hogy amikor felülvizsgálatra hívtak be, „véletlenül” úgy jött össze, hogy senki nem tudott elkísérni. Barbi jelezte, vesz ki szabadságot, s eljön velem. Én viszont azt válaszoltam, nem kell, jó kis önbizalomnövelő feladat lesz ez most nekem.
Jöttek a jelek, hogy itt az idő, egyedül kell tovább utaznom. Hamar leesett az élet üzenete, és jókat nevettem. Innentől elkezdtem egyedül járni mindenhova. Kontrollvizsgálat az onkológusnál, házi orvos, MR, labor, nőgyógyász, rehabilitációs ügyintéző, felülvizsgálatok, és még sorolhatnám.
Az önbizalmam egész jól alakult. Aztán ahogy ültem otthon, megkérdeztem magamtól: mitől félek? Eleinte ettől a felvetéstől, önszembesítéstől is elmondhatatlan félelem volt bennem, de rájöttem, hogy megint sorra kapom a feladatokat, hogy végre megszabaduljak a félelmeimtől. Számvetést készítettem, s tudatosan nekimentem mindennek; persze csak fokozatosan.
Ezen felül szépen tisztogattam magam, hoztam fel a stresszes helyzeteket a bensőm mélyéről, amikben az addig megélt 38 évben részem volt. Sok fájdalmas pillanaton voltam túl, hatalmas sírásokkal, hangulatingadozásokkal, így jobbnak láttam, ha egymagam vagyok kint, Ausztriában. Senkit nem akartam megbántani, viszont azt is tudtam, nem vagyok a helyemen, még labilis vagyok, nem tudom jól kezelni azokat a bizonyos szituációkat. Hol sírtam, hol nevettem. Olykor hittel, pozitívan tekintettem előre, máskor reményvesztetten ültem, s csak vártam.
A mellembe helyezett expander folyamatos töltésével elértük a kívánt méretet, így már meg is volt az időpont a sugárterápiás doktornőhöz. Hozzá Barbi kísért el. Mindent átbeszéltünk, aztán sokat nem is kellett várnom az első kezelésre. A doktornőm nagyon empatikus volt. Beszélgetésünk alkalmával sok információt elárult a kezelésről, és önmagáról is. Így már értettem a velem való kapcsolatát. Éreztem, hogy jó kezekben vagyok.
Többször is úgy tapasztaltam, hogy az orvosok, a professzorok tudatosan vagy csak az együttérzés miatt, de mintha „megfogták volna a kezem”, s vezettek volna előre. Nem voltak a pszichológusaim, de mégis, a megfelelő pillanatban egy-egy szóval vagy mosollyal akkora löketet tudtak adni, ami átsegített a következő feladatra. No igen, vannak ilyen és olyan orvosok is.
Korábban már említettem, hogy régóta jártam „kezelésekre”. Folyamatosan voltak testi tüneteim, de soha senki nem irányított tovább, hogy megtaláljuk a valódi, mélyen gyökerező okokat. Én akkor még nem foglalkoztam a testi-lelki betegségekkel, pedig ha elmegyek ide vagy oda, ki tudja hogyan lett volna tovább.
Felszálltam a „vonatomra”, majd hívtam Hajni barátnőmet, aki azt az utat, amit én akkor jártam, sajnos korábban már bejárta. Elmondott mindent, hogy neki mi segített, ő hogyan vészelte át. Emlékszem mesélte, hogy amikor a sugárterápiás gép a feje fölött haladt el, közben azon imádkozott, nehogy leszakadjon, mert akkor nemcsak a testét, de az arcát is szétroncsolja. Vidám, pozitív hölgyről írok, aki mindig mosolyt csalt az ember arcára.
Az első sugárkezelés alkalmával nagyon izgultam, viszont vidáman indultam el otthonról. Fiatalok foglalkoztak velem, akikkel nagyon jókat nevettünk. 3 héten át minden egyes nap kellett menni. Azt nem tudom, ki miként volt/van vele, de engem teljesen felpörgetett. Soha életemben nem voltam olyan friss, mint akkor. A kezelésnél már pontosan tudták mikor jön rám a nevetőgörcs, mert ugye Hajnikám szavai jutottak eszembe, és a stílus, ahogyan elmesélte a géppel kapcsolatos félelmét. A fiatal személyzet tiszteletben tartotta a reakciómat, s velem együtt nevettek. Talán, ha szabad ilyet írnom – de miért ne szabadna, elvégre nincs megfelelési kényszerem, s egyébként már rég nem érdekel, ki mit gondol rólam –, ez volt a legkönnyebb, legfelszabadultabb kezelésem.
A váróban ültem, mikor egy fiatal hölgy megérkezett. Nem volt nehéz levágni, hogy ez az első kezelése, látszott rajta mennyire fél. Kereste az emberek tekintetét, de mindenki a saját dolgával volt elfoglalva. Úgy látszik, én vagyok ilyen kis kíváncsi, aki nem a telefonját nyomkodja, vagy máshogy tölti idejét. Amint rám pillantott, leült, s kereste a tekintetem. Én ránéztem, bólintottam, s mosolyogtam. Egy perc elteltével visszamosolygott rám. Szólítottak, így mennem kellett, de hát ugye elég viccesek voltunk, így egy kis mosolyt csaltunk a többi beteg arcára. Másnap már nem láttam rajta a kétségbeesést. Úgy vélem, az első alkalom aggasztotta nagyon.
Gyorsan elrepült a 3 hét. Jó lett a kontroll a sugárkezelés után, így végleg elköszöntem attól a helytől. Ha bemegyek a kórházba, mindig mosolyt csal az arcomra, mikor meglátom a sugárterápia feliratot.
Attól függetlenül, hogy lelkileg nem viselt már meg a sugárkezelés, a testemnek azért regenerálódni kellett. Elvégre ez sem jobb, mint a kemoterápia. Ki tudtam mondani, hogy végre ez nem fájt, s ugráltam örömömben. Viszont nem tartottak sokáig a boldog napok. Elkezdtek gyülekezni a sötét felhők, amik aztán mindent beborítottak. Éreztem, hogy valami történni fog. Nyugtalan, feszült, ideges lettem, de nem tudtam megmondani az okát. Éjszakákon át minimálisra csökkent az alvási időm. 3-4 órákat pihentem csak, s akkor is rémálmaim voltak. Úgy voltam vele, hogy én már inkább le se fekszem, mert nekem erre nincs szükségem. Nem értettem, miért kapom ezt. Mit tettem, hogy mire tényleg felálltam volna, addigra jön ez a furcsa helyzet. Mikor megfogtam délután a telefonom, megnyitottam egy alkalmazást, és megláttam…