Operáció előtt és után
Pár óra elteltével arra lettem figyelmes, hogy beszélnek körülöttem. Minden erőmet összegyűjtve nyitogatni próbáltam a szemem, de elmondhatatlanul fáradt voltam. Aludni, aludni, aludni… Ez járt a fejemben, s minden porcikám, minden egyes sejtem ezt kívánta. A szavakat, a mondatokat egyre hangosabban, egyre közelebbről hallottam, s úgy éreztem, mintha valaki fogná a karomat. Azt kérdezték tőlem, hogy: „Minden rendben? Hogy van?” Álmos vagyok, aludni szeretnék… Megtudtam, hogy az őrzőben vagyok, s mivel mindent rendben találtak és a megfigyelési idő is lejárt, visznek vissza az osztályra.
Már az osztályon feküdtem az ágyamban, amikor elnéztem jobbra, és rápillantottam a másik ágyra, ahol megláttam a magyar hölgyet. A körülményekhez képest jól volt. Vártuk a professzort, tudni szerettük volna, hogyan alakult az operáció. Megkaptam a szilikont, vagy csak az expandert sikerült behelyezni? – ez foglalkoztatott.
Másnap reggel megérkezett a professzor. Mint kiderült, sajnos nem tudta behelyezni a szilikont, jobbnak látta, ha első körben expandert kapok. Szavakkal nem tudom kifejezni, mekkora csalódás, lelki fájdalom lett úrrá rajtam. Nem is a nőiességem miatt, hogy elveszett (hiszen a szorító kötések miatt nem láttam magam), hanem azért, mert azzal kellett szembesülnöm, hogy a küzdelmes időszaknak koránt sincs vége, a java még csak ezután következik. Annyira sírhatnékom volt, legszívesebben kimenekültem volna a világból. Ám amint megpróbáltam felülni, észrevettem, hogy mindenhonnan csövek lógtak ki belőlem, s akkora fájdalmat éreztem a műtét helyén, hogy még felhúzni se tudtam magam.
Professzor úr látta rajtam a csalódottságom, s a belső harcomat, hiszen minden kiül az arcomra. Ezért aztán gyorsan ajándékba adta a sebészeti ollót. Értettem én, hogy miért csinálja, egy erőltetett mosollyal meg is köszöntem. Viszont pontosan tudta, hozhat bárki bármilyen ajándékot, nálam azzal most nem megy semmire. Nekem nem az ajándék a fontos, hanem az, hogy visszakapjam a régi, de mégis új életem. Csalódás csalódás hátán, küzdelmek, tehetetlenség, türelem, hit, kitartás, és még sorolhatnám, minek az elsajátítása várt akkor rám. A prof végtelenül kedves, s empatikus volt, így nem is mondott többet. Gondolta, ad időt, hogy feldolgozzam a történteket.
Anyáékat nem hívtam, mert ekkor ők már úton voltak hozzám, a kórházba. Alig vártuk, hogy újra találkozzunk, beszéljünk, az ölelésről viszont egy ilyen műtét után le kellett mondanunk.
Megérkeztek. Bár teszem hozzá, miattuk is aggódtam, nem is kicsit. Egy idegen ország fővárosában járnak, és csekély nyelvtudással rendelkeznek. A szüleim nyugdíjasok, apuskám pedig mindig elmondta, hogy már nem szeretet vezetni. Érzi, hogy már nem az igazi a reakcióideje, egyre több az autó az utakon, ezzel együtt az emberek figyelmetlenebbek, tolakodóbbak, türelmetlenebbek. Már tényleg csak akkor ül autóba, ha muszáj, hogy ő vezessen. Ahogy beléptek a kórterembe, megnyugodtam. Elmondhatatlanul büszke voltam rájuk, hiszen tudtam, hogy ez az élethelyzet nemcsak nekem, de másoknak is el fog hozni megugrandó kihívásokat.
Mosolyogtam, s hálás voltam azért, mert a legnehezebb pillanatokban is velem vannak. Minden félelmet leküzdve, hátrahagyva a szemembe nézhettek, s bíztattak tovább. Maga a látvány, amit nyújtottam, nem volt felemelő. Ahogyan én rácsodálkoztam a belőlem lógó csövekre, ők is. Mire feleszmélhettünk volna az úgynevezett rémálomból, következett az újabb hatalmas pofon.
Bejött egy másik professzor, aki szintén jelen volt a műtétemnél. Bemutatkozott, mert őt még nem ismertem. Elmondta, hogy az operáció közben megbeszélték, jobb lesz nekem, ha még sugárterápián is részt veszek. Minél hamarabb, annál jobb, ezért elkezdik töltögetni az expandert, s mikor megvan a megfelelő méret, egyből irány a sugárterápia. Azt hittem, lefordulok az ágyról. Látta a reakciónkat, ami sokk formájában mutatkozott meg rajtunk, ezért hozzátette, hogy nem 5 vagy 10 évre szeretnének meggyógyítani, hanem sokkal többre. Nagyon fiatal vagyok még, azon vannak, hogy minél tovább éljek. A szüleimre néztem a szememben összegyűlt könnycseppekkel. Apukámon ekkor láttam valamiféle megnyugvást. Tovább nem firtattuk a témát, másról kezdtünk beszélgetni.
Hm, ahogyan akkor a korházban, most a számítógép előtt ülve, miközben nyomkodom a billentyűzetet, szintén kicsordult a könnyem, és már törlöm is az arcomon cikázó cseppeket…
Semmiképpen nem nevezhető rövid távolságnak az, amit apukám levezetett Sümegtől az ausztriai otthonomig, majd onnan a bécsi kórházhoz. Ki tudja, milyen kihívásokkal kellett szembenézniük…
A kicsikéim (kiskutyáim) jól vészelték át az utat a kis bokszukban, majd a lakásomban elfoglalták a helyüket, amit a kemoterápia során kialakítottak maguknak. Nagyon okos kutyák, minden szót, mondatot megértenek. Mikor mondjuk, hogy mindjárt jövünk, lefekszenek, és türelmesen várnak. Anya azt mondta nekem, mintha azt is érették volna, hogy ez alkalommal hozzám jönnek, bár nem a kórházba, csak az otthonig, hogy aztán pár nap elteltével újra meg tudjam szeretgetni őket. Türelmesek, s várnak haza.
Virgikém anno, mielőtt kiderült a betegségem, többször odajött hozzám, szaglászta a mellemet, és volt olyan is, hogy elkezdte kaparni, mintha ki akarta volna szedni belőlem a rosszindulatú daganatot. A műtét után már nem érezte. Néha-néha szaglászott csak, majd nyugtázta, hogy meggyógyultam. Ezek után mondhatja nekem bárki, hogy a kutyáknak (és az állatoknak úgy általában) nincsen lelke. Valahogy én teljesen mást tapasztalok, ha egy kutya odajön hozzám. De persze ez én vagyok.
Lassan ugyan, de teltek a napok. A magyar hölggyel nagyon jó kapcsolatba kerültünk. Egyre mélyebb beszélgetést folytattunk, mellékesen pedig szenvedtünk a testi fájdalmak miatt, a lelkiekről nem is beszélve.
Mikor a mellkasod fel van vágva, izomig mentek le az orvosok, hogy mindent eltávolítsanak, nos, az jókora (és nem éppen felületi) fájdalommal jár. Azt hiszed, pár nap, s a fájdalom alább hagy, de tévedsz. Ekkor ahhoz sincsen erőd, hogy felhúzd magad az ágyból. A fertőzésveszély miatt tömik beléd az antibiotikumokat, illetve a fájdalomcsillapítót.
A kórházban mondhatni jó világom volt, mert az ágyat gombnyomással tudtam működtetni. Bármikor 90 fokosra állíthattam, majd ebből a pózból a csöveket és tartályokat (amiket mindig mindenhova magammal cipeltem) figyelve könnyebben kimásztam az ágyból. Ezt a műveletet nyilván értékelhető mértékű fájdalom kísérte.
A hírek után, amiket a profok közöltek velem, nem sok életkedvem volt. Nem nagyon mozdultam ki az ágyból, csak ha feltétlenül szükséges volt. Egyik alkalommal anyáékat kísértem a folyóson, mikor egy orvos megkérdezte, hogy miért sétálok, s afelől érdeklődött, hogy minden rendben van-e velem, nem szédülök-e, stb. Megtudtam, hogy azért az irányomba tanúsított figyelem, mert az operáció alatt rengeteg vért vesztettem, s már azon tanakodtak, mikor lesz szükség arra, hogy vért adjanak.
Eljött a pillanat, amikor úgy döntöttem, mindenféle szempontból jobb, ha nyugton maradok. Ez azonban túlságosan jól sikerült. A harmadik napon megérkezett hozzám a professzor úr, s szépen megkért arra, hogy szedjem össze magam, mert nem normális, amit csinálok. Ideje egy kicsit sétálni. Számos negatív hatása van annak, ha a beteg nem kel ki az ágyból. Ezt le is vágtam, pedig nem mondta ki a doki.
Arra jutottam, küzdök tovább, nem fogom feladni. Elvégre a kemoterápián már túl voltam, a legnagyobb félelmet ezáltal leküzdöttem, a többi tehát gyerekjáték lesz. Persze a történet folytatását akkor még nem tudtam. Kezdetét vette az élet nevű játék, hatalmas felismerésekkel, elesésekkel, majd újabb és újabb felállásokkal.