Otthon, édes otthon
Megérkeztünk a szigetre. A kísérő hölgy elmondta, hol tudunk helyet foglalni, melyik napozóágyak közül lehet választani. Elindultunk felfedezni a szigetet, ahol csodás volt a kilátás, s nagyon meleg volt az idő.
Gondoltuk, először elmegyünk a mellékhelyiségbe, majd utána megnézzük a tengerben élő csodás halakat, korallokat, s még ki tudja mit. Igen ám, csak akadt egy kis probléma. Ahogy bementünk a mellékhelyiségbe, hogy átöltözzünk és kicsit „rendbe szedjük magunkat”, észrevettem, hogy az egy éve nem létező menstruációm várható.
Azt említettem már korábban, hogy a kezelések miatt a hormonháztartás felborul, így nem kell megijedni, ha kemoterápia alkalmával nem jelennek meg azok a fájdalmas napok a nőknél. Én mindig nagyon görcsös voltam, hatalmas fájdalom kísérte végig azt a néhány napot. Szóval kifejezetten élveztem, hogy nincsen menstruáció, és nyilván nem is gondoltam rá, hogy épp a nyaralásunk alatt fog megjönni. Viszont mivel alapos nő vagyok, mindig van a táskámban minden, mi ilyenkor szükséges.
Nos, először egyáltalán nem voltam boldog, sőt. Sejthetitek, hogy mit éreztem. Aztán úgy voltam vele, kit érdekel, az én nyaralásomat tuti nem fogja elrontani. Maximum többször járok egy bizonyos helyiségbe, mint egyébként. Hálás voltam azért, hogy fájdalmat nem hozott magával a kis váratlan dög, csak kicsit kellemetlen helyzeteket. A hölgyek nagyon leleményesek, s mindenre találnak megoldást. Így voltam ezzel ott és akkor én is.
A kalandozás közben gyorsan teltek a percek. Az ebédünk finom volt, a gyümölcsökről nem is beszélve. Teljesen más íze van ott a gyümölcsöknek, mint a környékünkön. A citrom például édes, nem olyan savanyú, mint errefelé. Este aztán indulás vissza a hotelbe. Hajóval mentünk, ami már élvezetes volt a számomra.
Azt, hogy kinek mit jelent a nyaralás, döntse el maga. Vannak, akik mindennap mennek, hogy látványosságokat nézhessenek, millió képet készítenek, s hulla fáradtan térnek haza. Akadnak, akik csak a pihenésre fókuszálnak, töltekeznek. És vannak az olyanok, mint mi, akik megyünk is meg nem is. Megnézünk mindent, mit fontosnak tartunk, de azért bőven marad időnk a pihenésre is.
A következő egy-két napot még kiélveztük, aztán sajnos indulni kellett haza. Rövid volt a külföldi kiruccanás, de amiért mentünk (a kikapcsolódás, a kultúra megismerése, és még sorolhatnám), azokat magunkkal vittük, hiszen már a részünkké váltak.
A nyaralás alatt sokat tűnődtem, mikor épp lehetőségem adódott elmerülni a gondolataimban. Kicsit beleláttam a Ramadánba. Írtam egy előző bejegyzésben, hogy sokat mesélt nekünk erről Habibi (arab úriember). És elgondolkodtam azon is, nekem mi a hitrendszerem.
Elkezdtem összehasonlítani vallásokat. Csodálkoztam azon, ahogy a Ramadánhoz viszonyulnak az arabok. Tűnődtem azon is, hogy amikor én kisgyerek voltam, minden héten mentem templomba, voltam elsőáldozó, bérmálkozó, de mikor döntöttem úgy, hogy nem gyakorlom tovább a vallásom? Miért indultam el a spiritualitás felé? Miért kezdtem ismerkedni a buddhizmussal? És még számos kérdés foglalkoztatott.
Minden elismerésem az araboknak, mert én azt nem tudnám csinálni, amit ők a Ramadán alatt. Néha nagyon bután néztem, mikor számomra érdekes dolgot hallottam, de nyilván ők ezt a vallást gyakorolják, ezért megszokták már ezeket.
Rá kellett jönnöm, hogy én ebben is teljesen elvesztem, s jó lenne ezt a témát helyre tenni magamban…
Fájó szívvel hagytuk el Egyiptomot, a paradicsomot, de előre kellett tekintenem, mert lassan érkezett a következő feladat, amit akárhogy is, de meg kellett oldanom. Persze akkor még nem tudtam, hogy mi vár rám…
Utunk végén visszaérkeztünk Bécsbe. Barbikámnál aludtunk, majd másnap Krisztivel indulás haza Magyarországra. Kis élménybeszámoló következett, ajándékok átadása, aztán a szülinapozást követően pakolás a bőröndbe, s utazás vissza Bécsbe. Várt rám a kórház, elérkezett a soron következő műtétem időpontja.
A professzorral azt beszéltük meg, ha isten is úgy akarja, s jók az eredményeim, még az is lehetséges, hogy egyből megkapom a szilikont, s véget ér a sok küzdelem, szenvedés. Még a cigit is letettem, hogy a szervezetem minél jobban, minél előbb befogadja ezt az úgymond idegen testet, amit kapok.
A kórházban jöttek a szokásos műtét előtti vizsgálatok. Barbi kísért be, és beszélt meg mindent az orvosokkal. Elmondhatatlanul pozitív, s naiv voltam. Azt gondoltam, ezt kiveszik, azt beteszik, s már mehetek is haza. Kitöltöttük a papírokat, majd megmutatták a kórtermet, ahol a következő napjaimat fogom tölteni.
Hogy istennek, a professzornak, a sorsnak, vagy minek mondhatnék köszönetet, immáron ki tudja, de egy végtelenül kedves magyar hölgy feküdt a mellettem lévő ágyban. Kiderült, ugyanolyan betegsége volt, mint nekem, s gondolom merő véletlen, hogy ez így alakult. (Nyilván nem véletlen.)
Akkor már tényleg boldog, s nyugodt voltam, vártam, hogy mielőbb legyünk túl a műtéten, s épüljünk fel gyorsan, majd indulhassunk haza a szeretett családtagjainkhoz. Persze ahogy mondani szokás, nem kaphatunk meg mindent, amit szeretnénk, vagy nem akkor, amikor úgy gondoljuk, hogy eljött az ideje. Ez történt velem is.
A professzor a műtét előtti napon megvizsgált minket, majd nyugtatott, hogy minden rendben lesz, ne aggódjunk. Áh, mi egy cseppet sem félünk, legalábbis én folyamatosan azt mantráztam magamban, hogy minden rendben lesz, minden úgy alakul, ahogy nekem a legjobb.
Este kaptunk egy kis nyugtatót, hogy azért pihenni is tudjunk egy keveset. Nem tudom, hogy ilyen körülmények között van-e olyan ember, aki végigalussza az éjszakát, de mivel én nem ilyen vagyok, hálás köszönettel fogadtam el a gyógyszert.
Hajnalban tusolás következett, aztán az előírás szerint fel kellett öltözni, majd várni kellett, hogy mikor mondják az ember nevét, s viszik el a műtőbe (ággyal együtt vagy pedig tolókocsiban).
Félni nem féltem, de izgultam. Többórás műtétem vár rám, s ki tudja mi lesz az eredménye. Vagy jönnek további küzdelmek, vagy egy nehéz időszak végre lezárásra kerül. Ezt csak jó néhány óra elteltével fogjuk megtudni, addig tehát nincsen más dolgunk, mint pozitívan nézni előre…