Bazár, s a félelmek
Délután a part felé tartva leszólítottunk egy taxist. Megbeszéltük vele, hogy este egy bizonyos időpontban jöjjön vissza értünk, mert szeretnénk megnézni a bazárt. Kíváncsiak voltunk rá, mert ott érhető tetten Egyiptom másik arca. Az, amit az előző bejegyzésben már említettem.
Csapjunk bele a lecsóba – gondoltuk a csajokkal. Igen ám, csakhogy ismét nyugtalanságot véltem felfedezni magamban. Ezt a többieknek nem mondtam, csak figyeltem a reakcióimat. A parton jól éreztem magam. Szeretem a tengert, hallgatni a hullámok morajlását, a napot, ami fényt hoz az ember életébe, a párás levegőről nem is beszélve. Estefelé visszamentünk a hotelbe. Gyors tusolás, majd vacsora, aztán indulás a bazárba.
Az érzés, amit korábban sem tudtam hova tenni, egyre csak erősödött bennem. Ahogy közeledtünk a taxihoz, s megláttam a fiatalembert, még „rosszabbul lettem”. Beültünk, és már indultunk is. Minél messzebb jártunk a hoteltől, annál egyértelműbben mutatkozott meg a másik oldal is. Láttuk a szegénységet, a nyomort, a higiéniamentes életet. Édes istenem, néha szívfacsaró látvány volt.
A tenyerem egyre jobban izzadt, a testem elkezdett remegni, majd nagyon nyugtalan lettem, azaz a félelem eluralkodni látszott rajtam. Pánikoltam, és kapkodtam a levegő után. Hirtelen nem tudtam, hogy mit csináljak. Hagyjam megtörténni, vagy gyorsan tereljem el a gondolataimat, és próbáljak meg beszélgetni, esetleg jókat nevetni? – kérdeztem magamtól.
Végül úgy voltam vele, hogy ebből már elég. Kezdek ugyanis besokallni attól, hogy ha elmegyek egy idegen országba (és nagyon úgy tűnik, teljesen mindegy, hogy kivel vagy kikkel megyek), akkor ezek az érzések, kis rohamok mindig megtalálnak. Eljött az ideje, hogy megfejtsem, mi ez, mit akar üzenni, hogy végül el tudjam engedni. Oké, de miként? Hogyan tudok én bármit is elengedni?
Eldöntöttem, hagyom megtörténni. Teret adok, hogy a régi sérelmek, negatív érzések, félelmek, kétségek elő tudjanak törni. Meg akartam érteni az üzenetüket, ám nem abban a pillanatban. Gondoltam, jöjjön csak fel, aminek jönnie kell, akkor, amikor szeretne, s majd mikor eljön az idő, elemezgetni fogom az új információkat. Ezt követően a lányokra és az árusokra figyeltem.
Amikor Barbi barátnője elmondta, hogy nem kell aggódnunk, hiszen amint beszálltunk a taxiba, onnantól a taxis felel értünk, a testi épségünkért, kezdtem megnyugodni. Ha tehát ne adja isten, bármi történik velünk, mivel látták, hogy abba a kocsiba szálltunk be, a sofőrt fogják elővenni. Egy kicsit megnyugodtam, bár messze voltam a biztonság érzésétől, de ez most ilyen. Talán egyszer megtapasztalom azt is.
Amikor megérkeztünk a bazár bejáratához, a taxis kiugrott, elrohant valahova, viszont nekünk az autóban kellett várakoznunk. Egy arab férfi társaságában tért vissza. Kiderült, hogy ő lesz a „testőrünk”, ő fog minket végig kísérni a bazárban.
Ahogy elindultunk, körülnéztem, csak arab férfi tekintetek néztek vissza rám. A félelmet alig tudtam legyőzni, pedig hárman voltak mellettem. Megtudtuk, hogy itt kötelező lesz alkudni, s szemtelenül kell szembeszállni az árussal, mert bizony jócskán megemelik az árakat, épp amiatt, hogy ezt a szokást fent tartsák. Eddig is tudtam, hogy ez nem az én terepem, mert soha nem tudtam jól alkudni. Bezzeg apuskám! Ezt talán ő taníthatná meg nekem, vagy még itt a bazárban megpróbálom elsajátítani a taktikát; már persze, ha akarom, ha szükségét érzem.
Beléptünk egy üzletnek nevezett helyiségbe. Az árus egyből leültetett minket, majd hibiszkusz teát kínálva kezdődött a színház. Én kívülállóként csak ültem, és figyeltem. Beszélgetés vette kezdetét. Érdeklődött, hogy honnan érkeztünk, milyen ott lenni, van esetleg valami szuvenír, amit mindenképpen szeretnénk haza vinni, stb. Az árus mindent jól felmért, ahogy én is őt. Körülnéztünk az üzletben, majd egy-két ajándéktárgyat az asztalra helyeztünk, és elkezdődött az alkudozós játék. Én csak figyeltem, s jókat kuncogtam magamban, mondván, ilyen nincs, és mégis van.
Ahogy a félelem kezdett kicsit alábbhagyni, már tudtam élvezni az estét. Jókat sétálgattunk, sok emberrel beszélgettünk, és tanultunk új dolgokat is. Mikor már kellően elfáradtunk, betértünk a kísérőnk üzletébe. Vásároltunk nála, ezzel is megköszönve a segítséget, amit kaptunk tőle.
Indulás vissza a szállodába. Érdekes világ ez, amibe betekintést nyerhettünk. Sok kérdés foglalkoztatott azon az estén, ahogy az egész nyaralás alatt, s majd egy, esetleg kettő kérdést le is írok itt.
A következő napon a lányok fakultatív programra mentek, amin én nem szerettem volna részt venni. Így reggel levittem a törölközőket a partra, s napoztam. Egyedül voltam. Becsukott szemmel csak magamra figyeltem, meg persze néha éreztem, hogy a nap hogyan égeti a bőröm. A csukott szemem ellenére mintha filmet néztem volna. Szépen jöttek vissza életem jelenetei. Először láttam magam Bangkokban. Ráeszméltem, hogy miért történik ez most velem, így hagytam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, s próbáltam beazonosítani az első szituációt, a feszültségem forrását. Rendben, nem ez lesz az, ugorjunk hát a következőre.
Feljött az a kép is, mikor Sümegen azt éreztem, hogy valaki meg akar támadni, s ezért később már apuskám kísért el. Ok, ez még mindig nem az, amit keresek. Ekkor eszembe jutott a pesti utunk. Érkeztek is szépen a félelmek, a negatív érzések, amiért már hálás tudtam lenni, mert rájöttem, hogy ez az a bizonyos gócpont, amin dolgoznom kell. Innen indul minden, gondoltam magamban. Mire összeraktam volna a kis puzzle darabokat, addigra visszajöttek a csajok, s csatlakoztak hozzám. Hálás voltam azért, hogy felismertem a kezdetek kezdetét.
Elmondhatatlanul vártam a következő napi fakultatív programot, aminek keretében egy csodálatos szigetre utazunk majd. Fehér homokos part, teljesen átlátszó tenger, magyar kísérő hölgy. Gondoltam, mi kell ennél több. Szembesülök majd azzal is, hogy mennyire küzdöttem le a korábbi vízfóbiámat.
A finom reggeli elfogyasztását követően útnak indultunk. Hihetetlen, de semmilyen félelem nem volt bennem a hajón, vagy ha egy kevés akadt is, az gondolom csak az emberek életében úgy általában is jelenlévő mértékű. Láttunk delfineket, jókat beszélgettünk, nevettünk az út alatt, s már kezdtük élvezni azt is, ahogy a hullám egy kicsit dobálja a hajót. Amikor közeledtünk a sziget (Mahmya) felé, leesett az állam. Szeretettel ajánlom, ha esetleg valaki azon gondolkodik, hogy Egyiptomba utazna. Csodálatos hely.
Kerestem két képet, hogy lássátok ti is, mitől maradt tátva a szám.
Mielőtt jól érezhettem volna magam, a sors elkezdett játszadozni velem, amin végül én már csak nevetni tudtam. De erről majd a következő bejegyzésben mesélek…