Betegség – második felvonás
Felhívtam a természetgyógyászomat, és bejelentkeztem a lehető legkorábbi időpontra. Megkérdezte, hogy miért olyan sürgős. Elmondtam neki, mi történt velem az utóbbi időben, a hidegrázást, a lázat, s hogy az orvosok nem találtak semmit. Hihetetlen, hogy akkor dolgozott Hévízen, tehát sokat nem is kellett utaznom, s nagyon rövid időn belül mehettem. Akkor már tudtam, hogy jó helyen leszek, mert minden pikk-pakk összejött. Más dolgom nem volt, mint relatív türelmesen várni, tudván, hogy mi van mögöttem, s mi az, amit nem szeretnék a jövőmben.
Élveztem a pillanatot, biztonságban voltam, jókat nevettünk, ettünk, dolgoztunk. Végül elérkezett a nagy nap, mikor mehettem a természetgyógyászhoz. Szárnyaltam, türelmetlen voltam, már ha ott lettem volna is késő lett volna, de összeszedtem magam. Megérkeztem, a kabátomat, a cipőmet, a zoknimat félretettem, s felfeküdtem az ágyra.
Szokás szerint talpból vizsgált, és a tudtomra adta, amit kellett, úgy, hogy egy szót sem szóltam. Rengeteg vitamint íratott fel velem, amit be kellett szerezzek, majd elmondta, hogy sajnos a láz még vissza fog jönni. De ne aggódjak, mert maximum 38°C lesz, s a következő ciklusnál már megszűnik.
Megkérdezte, hogy lelkileg miként vagyok. Bután ültem ott, csak néztem magam elé. Elkezdett járni az agyam, végül kinyökögtem, hogy sajnos nem jól. Nagyon sok a megoldatlan feladat, ideges, feszült vagyok, s már azt sem tudom, hogy merre van az előre. Illetve abban sem vagyok biztos, hogy van előre, mert ugye korábban azt olvastam amit. Megnyugtatott, hogy ne aggódjak, mert mindig van előre. Most első lépésként az immunrendszeremet kicsit feltornásszuk.
Megkérdeztem tőle, ha a helyemben lenne, s valamerre mennie kellene, milyen irányba indulna. Kineziológia vagy pszichológus. Azt kérdezte, mit mond a megérzésem. Rávágtam, hogy kineziológia. Ő csak mosolygott, s sok erőt, kitartást kívánt, mert az fog kelleni.
A záró mondata az volt, hogy: tudja Nikoletta, amikor a szervezet elkezd maga ellen dolgozni…, s nem fejezte be a mondatot. Akkor még nem értettem. Olyan sok felhő volt felettem, teljesen betakart a köd, s nem láttam tisztán. Rájöttem, hogy az összeomlás szélén vagyok, s fogalmam sincs arról, hogyan keveredek ki belőle.
A vitaminokat eszegettem, testileg jobban lettem, a lelkem viszont darabokban volt. Egy üzletben vásároltam Sümegen, vártam a sorom a kasszánál, mikor egy rokon leány mellém szegődött. Kicsit beszélgettünk, elmondtam neki, hogy kineziológust keresek. Érdeklődtem, hogy tud-e ajánlani valakit, vagy ha hall egy jó szakemberről, akkor legyen kedves, s írjon rám. Azt mondta, ismer valakit, aki Zalaegerszegen fogadja a klienseit. Nem volt nála a telefonja, mondta, hogy majd otthonról elküldi az elérhetőségét. Megnyugodtam. Figyeltem a jeleket, mert mint tudjuk, mindennek oka van. Ez megint gyorsan ment, még ki se ötlöttem, máris megjelent előttem a megoldás. Van remény, hit, mégiscsak egészséges leszek, nemcsak testileg, de lelkileg is. Kicsit félve, de bizakodóan hívtam fel a szakembert.
Munkával teltek a mindennapok, a két hónap lassan letelt, a körülöttem lévők pedig aggódtak, hogy mi lesz velem, mikor jön (már ha ismét rám tör) a hidegrázós történet. Kicsit én is féltem, de a hitem, a bizalmam erősebb volt. Minden úgy történt, ahogy a természetgyógyászom elmondta. Visszajött, de alig volt lázam, s a remegéses roham feledésbe merült. Mindenki nagyon boldog volt, ahogy én is.
Elérkezett az időpontom napja, végre mehettem a kineziológushoz. Vártam a percet, hogy indulhassak. Büszke voltam magamra, mert felkészülten érkeztem. Összeírtam mindent, hogy melyik szervi betegség miért alakult ki, milyen lelki oka van. A bemutatkozás után leültem, s odaadtam a papírt. Ám a szakember nem a várt módon reagált. Azt mondta, örül annak, hogy ennyire felkészült vagyok, foglalkozom magammal, de mit kezdjen a leírtakkal. Nagyon bután néztem rá, s annyit válaszoltam, biztos ott a megoldás is. A következő mondata után, azt hittem leesek a székről, s megkérdeztem magamtól, tuti, hogy jó helyre jöttem? De bizalmat szavaztam neki, hittem benne, s magamban is.
A párommal eközben elhidegültünk egymástól, veszekedtünk éjjel-nappal. Mire a ház festése elkészült, kérdésessé vált, hogy egyáltalán együtt maradunk-e. A szabadnapokon nem voltunk együtt, ő is haza járt a szüleihez, a munkahelyen is nyüglődés volt. Én úgy ahogy kiköltöztem a házba. Szerettem volna magunknak adni még egy esélyt, pedig több ember is jelezte, hogy mindenki jobban járna, ha elengednénk egymás kezét. Én piszkosul ragaszkodtam. Naivan azt gondoltam, hogy vissza fog hozzám térni, de tévedtem. Egyre jobban martuk egymást.
Közben jártam kinezre, mígnem meghoztam azt a döntést, hogy én nem tudok így dolgozni. Beszéltem a kollegákkal a csere miatt. Kati belement, ahogy Marcus is. Leültem Hartival, s megkértem, hogy cserélhessünk. Ő csak annyit kérdezett, hogy biztos nem tudjuk megoldani, mire én sajnos nemmel válaszoltam. Ment a keverés-kavarás, ki hol lakjon, hogyan dolgozzunk, stb.
A barátok természetesen nem hagytak cserben. Katikám ott volt nekem, s csatlakozott az életembe Dávidkám is. Sok időt töltöttünk együtt, segítettek a talpra állásban. Egyszer társasoztunk, máskor közös programokat csináltunk. Szerintem ez ilyen munkamegosztás lehetett közöttük. Ki mikor tölt velem időt, hogy kirángassanak ebből az állapotból. Katikámmal sokat jártunk a Zalaszántói sztúpához, ahol jókat beszélgettünk. Merthogy idő közben ő úgy döntött, hazajön Magyarországra.
Ahogy kezdtem erősödni, egyre jobban érdekelt a kineziológia, mint szakma. Azt nem tudtam, hogyan tudnám elsajátítani, de szerettem volna ezentúl ezzel foglalkozni. Találtam egy iskolát, ahova írtam egy e-mailt. Elfogadták a jelentkezésem. Véletlenek ugye nincsenek, s Isten vagy ki akarata szerint, de azt a mestert kaptam, akihez magam is jártam. Így elkezdődött a közös munka. Távoktatás, majd személyesen, mikor mi ment, úgy tanultunk együtt.
Egyre jobban éreztem magam, boldog voltam. Biztonságos munkahelyem volt, remek főnökkel, közben azt tanultam, amire mindig is vágytam. Elkezdtem a különálló életem, mindenféle értelemben. Nagy terveim voltak, s mire elhittem volna, hogy mindenre képes vagyok, a fellegekben járhattam volna, a főnököm hívatott magához. Nagyon féltem. Jelen volt bennem egyfajta negatív megérzés.
Elmondta nekem, hogy nagyon beteg, s nem tudja, hogyan tovább. Összeomlott. Rákérdeztem, hogy mi a baj. Éreztem, hogy nagy a gond, de arra nem számítottam, hogy rákos beteg. Mereven néztem magam elé, s kérdeztem milyen szervet érint. A gyomrát. Pánikba estem, hogy most mi lesz vele, velem, hiszen már olyan volt nekem, mint a második apukám. Bejött a felesége, nagyon sírt, teljesen elkeseredett. Nem tudtam mást tenni, én is sírtam vele. Annyit tudtam neki mondani, legyen erős, s itt vagyok, amiben tudok, segítek.
A szünetben felhívtam a természetgyógyászt, akihez jártam. Elmeséltem neki, hogy mi történt. Sajnos a sok vizsgálat miatt időpontot nem tudtunk összehozni Hartinak, de elmondta, mit ajánl a kemoterápia alatt. Gyorsan rendeltem két üveggel, s vittem is a főninek. Hálás volt. Ki akarta fizetni, amit nem hagytam. Mondtam neki, azt szeretném, ha meggyógyulna, s az lesz a fizetség, hogy jól lesz. Hiszen a feleségének, a gyerekeinek, s mindenki másnak szüksége van rá.
Nála elkezdődtek a kezelések, én a szünetekben távoktatásban tanultam, majd ott segédkeztem, ahol tudtam, egyre több feladatot vállaltam. Beosztást írtam, átvettem az árut, csináltuk a rendeléseket, szépen haladtunk előre. A főnök folyamatosan bejött, keresett engem, odajött hozzám. Beszélgettünk, mindig mindent elmesélt. Mi történt aznap, melyik vizsgálat milyen eredménnyel zárult, s mikor kapja az első kezelést, miből mennyit írtak elő.
A természetgyógyász által javasolt lötyire hol a felesége figyelt, hol én, de persze csak azért, mert a felesége megkért rá. Mindig elmondta milyen pocsék íze van, s nem megy le, de én szeretettel előkészítettem neki, s ott ültem mellette, míg el nem fogyasztotta.
Mikor bejött hozzánk, a többiek előtt próbált viccelődni, csak velem osztotta meg a legbelsőbb dolgait. Szerencsére a kezelések hatásosak voltak, a daganat összement. Az orvosok úgy döntöttek, eljött a műtét ideje. Nagyon vártuk Harti feleségét, hogy hírt adjon a főni állapotáról. Szerencsére jól viselte a műtétet, minden rendben volt. Kicsit ugyan gyenge, de jól van. Napokkal később bementem hozzá a kórházba. Megörült nekem, mosolygott, őszintén beszélgettünk, majd igyekeztem vissza dolgozni.
Amikor kiengedték, természetesen meglátogatott minket, megnézte, hogy mi van az éttermével. Nyugtázta a helyzetet, majd hazament. Ahogy haladtak a kezelések, egyre nyugodtabb volt, így mi is. Tudtuk, hogy meg fog gyógyulni, s már ő is elhitte.
Elérkezett a sugárterápia ideje. Ismét találkoztunk az étteremben, s szólt, hogy menjek ki. Nevetve mutatta, miként rajzolták be a testét. Azt mondták neki, ez már nem fog fájni, szóval simán meg tudja csinálni. Ragyogott a szeme, láttam benne a hitet, és tudtam, hogy képes rá, megküzd a gyógyulás e fázisával is.
A továbbiakban is rendszeresen bejárt az étterembe, mindig mesélt, egyre jobb kedve volt. Jókat nevettünk, majd megköszönte, hogy segítettem őt. Erre csak annyit mondtam, hogy soha nem felejtem el, amit értettem tett, mikor én kerültem bajba.
A napok teltek, a kezelések véget értek. Vártuk a kontrollt, ahol megállapították az orvosok, hogy meggyógyult. Így szépen lassan minden visszatért a régi kerékvágásba, mígnem…