Valójában arra, hogy mikor is lettem óvodás, már nem emlékszem, olyan régen volt. Abban azonban biztos vagyok, hogy teljesen más világban éltünk. Sokan, akik most olvasni fogják soraimat, kíváncsian, meglepődötten teszik majd. Például a fiatalok, mert más értékek voltak fontosak akkor, mint manapság. Abban az időben nem volt okostelefon, tablet, számítógép, Instagram, se Facebook.
Első napom, mikor indultunk az óvodába, nagyon furcsa
érzelmeket váltott ki belőlem. Készülődtünk otthon, az egész család, szépen felöltöztünk,
s nekivágtunk egy új kalandnak. Igaz, ami igaz, anya mindent elmondott nekem,
felkészített, mi hogyan fog történni, de megélni, megtapasztalni igazi kihívás
volt. Amikor megláttam az épületet, frusztrált lettem. Anya fogta a kezem, és
nyugtatott, hogy minden rendben lesz, nagyon jól fogom magam érezni, s mire hiányozna
nekem, már ott is lesz.
Bementünk. Lehajolt, adott egy puszit az arcomra, megölelt, elköszönt, majd elindult kifelé. Könnyes szemmel néztem utána. Ahogy az ajtóhoz közeledett, egyre jobban éreztem, hogy az a biztonságos burok, amiben voltunk, egyszer csak szétrobban. Hova lett a biztonságom?! Megint azok az érzelmek vettek uralmuk alá, mint születésem napján. Volt burok, nincs burok. Félelem, majd nyugalom, sötétség és fény.
Tovább olvasom