Újszülött babaként
Az újszülöttkor elvileg teljesen felhőtlen a kisbabák számára, kivéve engem, mert ugye én ezt az első napon megcáfoltam. 6 hetes korig úgy érzi a gyermek, mintha egy lenne az édesanyjával. S mert én is így voltam ezzel, azt a stresszt, amit édesanyám átélt a születésem napján, jócskán megéreztem.
Amikor a világra érkeztem, erős zajokat (doktornő kiabálása), fényeket, és hirtelen változó hőhatásokat éreztem. És mit csináltam? Sírtam. Ilyenkor az történt, hogy anyukám nem tudta eldönteni, mi lehet a baj, mi miatt sírok. Éhes vagyok, fázom, fáj valamim, stb.
Az első hetekben úgy éltem az életem, mint ahogy a pocakban tettem (ettem, ittam, aludtam). Ennek is köszönhető, hogy a nappalt összetévesztettem az éjszakával. Nem jól viseltem azokat a tapasztalásokat, amik eltértek a bent megszokottól.
Az első 6 hétben, még nem igazán foglalkoztam a külvilággal. Ahogy telt az idő, rájöttem arra, hogy én és a világ két külön dolog vagyunk. Mosolyogtam anyára, szembesültem azzal, hogy anya mindig velem van, s ez megnyugtató érzés. Ahogy teltek a napok, egyre jobban érdekeltek a játékok, de 15-20 percig játszottam csak, mikor meguntam, egyből anya után kiabáltam. Hogy miért? Mert kíváncsi voltam, attól, hogy nem fogja a kezem ott tartózkodik-e a közelemben?
Azt hiszem, én nagyon rendes kislány lehettem, mert anyát békén hagytam, sokat aludtam. Viszont amikor elértem a féléves kort, minden a feje tetejére állt. Jöttem, mentem, intézkedtem, húztam a kis határaimat a külvilág és közöttem. Mindent megfogtam, közlekedtem a házban, nagyon kis kíváncsi természetű voltam.
1 éves koromban, már kezdtem önállósodni. Például a kis kanalat mindig földhöz vágtam. Inni, ugyan minek? – gondoltam, s folyamatosan kilocsoltam a vizet; édesanyám nagy örömére. S mert szerettük – a mai napig szeretjük – a nővényeket, állandóan a közelükben voltam, és amiről úgy gondoltam, nem odaillő, egyből le is szakítottam. 🙂 Anyucikám, elmagyarázta, hogy ilyet miért nem szabad csinálni. Utána már csak szeretettel fordultam mindenhez.
A szüleim rájöttek arra, most már fogékony vagyok a tanulásra, és mert utánoztam őket, így tanultunk együtt. Mindig határokat húztak nekem, amit elmagyaráztak, miért szükséges. Én néha felülbíráltam, megszegtem, átléptem ezeket, és a saját káromra tanultam belőle. Nagyokat szoktam esni, hisztiztem, de jöttek, megszerettek, s indultam tovább a felfedező utamra. Anyát sokszor utánoztam, porszívóztam, főztem, felmostam, persze ebből inkább csak vízfröcskölés lett.
2 évesen már jártam, mindig mentem anyával, sosem hagyott ott egyik mamánál sem. Beszéltem, be nem állt szám, már akkor sem. (Ahogy a jó pap holtig tanul, természetesen én is, így mára azért tudok hallgatni is, sőt…) Szerettem barátkozni, beszélgetni kisgyerekekkel és felnőttekkel egyaránt.
3 évesen már mondhatni ügyes voltam. Amikor anya megbízott egy feladattal, ha akartam, megcsináltam. Sokszor nagyon nagy türelemre volt szüksége irányomba, mert a „Miért?” kérdést gyakran hangoztattam.
Hónapok elteltével egyszer csak új helyre kerültem, ovis lettem. És ha őszinte akarok lenni, erre az időszakomra nem emlékeztem, míg el nem mentem egy kineziológushoz, amiről kicsit később szeretnék írni nektek, hogy értsétek mikor, mi, miért történt az életemben.