Ovis lettem
Valójában arra, hogy mikor is lettem óvodás, már nem emlékszem, olyan régen volt. Abban azonban biztos vagyok, hogy teljesen más világban éltünk. Sokan, akik most olvasni fogják soraimat, kíváncsian, meglepődötten teszik majd. Például a fiatalok, mert más értékek voltak fontosak akkor, mint manapság. Abban az időben nem volt okostelefon, tablet, számítógép, Instagram, se Facebook.
Első napom, mikor indultunk az óvodába, nagyon furcsa érzelmeket váltott ki belőlem. Készülődtünk otthon, az egész család, szépen felöltöztünk, s nekivágtunk egy új kalandnak. Igaz, ami igaz, anya mindent elmondott nekem, felkészített, mi hogyan fog történni, de megélni, megtapasztalni igazi kihívás volt. Amikor megláttam az épületet, frusztrált lettem. Anya fogta a kezem, és nyugtatott, hogy minden rendben lesz, nagyon jól fogom magam érezni, s mire hiányozna nekem, már ott is lesz.
Bementünk. Lehajolt, adott egy puszit az arcomra, megölelt, elköszönt, majd elindult kifelé. Könnyes szemmel néztem utána. Ahogy az ajtóhoz közeledett, egyre jobban éreztem, hogy az a biztonságos burok, amiben voltunk, egyszer csak szétrobban. Hova lett a biztonságom?! Megint azok az érzelmek vettek uralmuk alá, mint születésem napján. Volt burok, nincs burok. Félelem, majd nyugalom, sötétség és fény.
Szóval, amikor anyukám elment dolgozni, egyszer csak egy kéz nyúlt felém, s kérte, hogy menjek vele. Mi mást tehettem volna, mint elindulok anya után, akiről fogalmam sem volt merre, melyik úton haladt, vagy megfogom a kedves néni kezét. Bizalmat szavaztam, nyújtottam a mutatóujjam, amit a hölgy megfogott, majd egy fényes helyre vezetett be, sok gyerek közé.
Kicsit már jobban lettem, látva a sok gyereket. Nem vagyok egyedül, de jó! Mit is csináljunk? – kérdezték hangosan. Mi mást, mint játszhatnánk. Nagyon sok lehetőség közül tudtunk választani a teremben, mindegyikkel ismerkedtünk. Egyre lazábbak voltunk, nevettünk, beszélgettünk, a játékokat elneveztük.
Mire igazán felszabadult lettem volna, addigra közölték velünk, hogy eljött az evés, majd a pihenés ideje. Alvás? Nagyon bután nézhettem, kicsit sem voltam fáradt. Viszont mivel ezt mondták, megpróbáltam. Természetesen nem ment. Így kikísértek az udvarra, ahol a bátyám üldögélt. Mi kakukktojások voltunk, sosem aludtunk. Egyszer egy hang szólt abba az irányba ahol ültünk, megjött édesanyánk. Ugráltunk örömünkben, elköszöntünk, majd kéz a kézben távoztunk.
A kellemes időtöltés folytatódott otthon is. Bementünk, átöltöztünk, majd irány ki az utcára. Abban az időben nagyon sok házaspár döntött úgy, hogy saját gyermeke mellé fogadnak örökbe is. A szomszédban is így történt, sok állami gondozott volt a családnál, aminek mi csak örültünk.
Amikor mindenki kijött, harsogott tőlünk a környék, és már az volt a gyanús, ha csönd volt. Játszottunk, labdáztunk, versenyt futottunk, bigéztünk – a bige volt a kedvenc játékom –, biciklizni tanultunk, bungit készítettünk, főztünk, egymást szívattuk, jókat beszélgettünk, nevettünk.
Viszont, amikor anyukám kiállt a teraszra, és kiabálni kezdett, hogy „Kicsikéim!”, tudtuk, hogy most mindent abba kell hagyni, takarodó van befele, mert bizony „fellőtték a pizsamát”. Igyekeztünk be, mert nagyon szerettük a TV Macit. Amint véget ért, mentünk is az ágyba, mert bizony rendesen kifáradtunk.
Jött a másnap, indulás megint. Már nyugodtabban mentem, mert tudtam, mi vár rám.
Anya minden nap elmondta, milyen nagyok vagyunk, pozitívan beszélt óvónőkről, hogy a legjobb helyen leszünk, így ő is nyugodtan tud dolgozni. Amit írtam korábban, hogy a baba megérzi édesanyja érzelmeit, ahogy én is születésem első napján, most is így volt. Viszont anyukám most nyugalmat, biztonságot sugárzott.
Így teltek el az ovis évek, nyugalomban, szeretetben, sok játékkal, mozgással, nevetéssel, barátságok kialakulásával.
Most pedig kicsit hasonlítsuk össze az 1980-as és a 2010-es ovis éveket, nézzük meg egy óvónő gondolatait.
Köszönöm szépen barátnőm, hogy válaszoltál a következő kérdéseimre.
Mióta foglalkozol gyerekekkel?
22 éve foglalkozom gyermekekkel, mint óvodapedagógus.
Mit gondolsz, régen volt könnyebb együtt dolgozni velük, vagy mostanában?
Kolléganőim szerint, akik idősebbek nálam, régebben könnyebben dolgoztak a gyermekekkel, mint most. A szülői hozzáállás más volt, a pedagógus szava „szent” és fontos volt a szülők számára, hogy jól viselkedjen a gyermekük a szülői háztól távol is. Az intézményi és az otthoni követelményrendszer hasonló volt, a szülők nem ellenségnek tekintették a pedagógust.
Mire figyeljenek oda a szülők az ovi időszakában?
A most „divatos” szabadabb, korlátok nélküli nevelés azt erősíti a gyermekben, hogy a szülő őt megvédi bárkivel szemben, legyen az egy másik gyermek, más gyermek szülője, vagy a nevelője, tanítója.
A szülők – tisztelet a kivételnek – szolgának tekintik a pedagógust, nem adják meg a tiszteletet, és nem akarnak együttműködni. Persze eközben azt nem látják, hogy a gyermek ilyenkor azt tanulja meg, hogy nem is kell senkit tisztelni, sem a saját szüleit, sem a felnőtteket, sem a másik személyt.
Sok az önzővé nevelt, öntörvényű gyermek, és ezek a magatartásproblémák a közösségi életet nehezítik meg. Nemcsak a nevelőnek nehéz, hanem a többi gyermeknek, és aki nehezen illeszkedik be a közösségbe, vagy nem tud, ő is szenved. És persze a frusztrált gyermek agresszív lesz. Egy darabig csak az intézményben, aztán otthon is.
Kérdés, hogy beismeri-e valaha a korlátok nélkül nevelő szülő, hogy az ő felelőssége is, hogy milyen ember lesz a gyermekéből? Az ésszerű korlátok kijelölik a határokat, és biztonságot is jelentenek a gyermek számára a világban való eligazodáshoz. Ha nincs korlát, bizonytalan lesz, és félelmében mindenféle deviáns magatartást produkál, így provokálja a környezetét, hogy tegyenek már valamit, mondják már meg neki, hogy meddig mehet el? A deviáns magatartás egy része szorongásból, más része idegrendszeri problémákból is adódhat.
A lényeg az, hogy mostanában azt tapasztalom, a nevelésben a szülők egy része boldogan lerázza magáról a felelősséget, mert az ugye sok energiát emészt fel. Másrészt viszont elvárja, hogy az óvodában én, mint pedagógus legyek mindenható, és intézzem el másvalaki gyermekét, aki az ő kiskirály csemetéjét esetleg megütötte. Ördögi kör.
Ja, és emellett mindenre tanítsam meg, még arra is, amit már 3 éves korára otthon megtanulhatott volna a gyermek – öltözés, vetkőzés, szobatisztaság, fogmosás, stb.
A konfliktusok elől nem elmenekülni kell, vagy ütni-verni, hanem megoldási módokat találni. Például megbeszélést, alkalmazkodást, egyezkedést tanítani. A szülői példa itt megint csak fontos.
De azért sok pozitív tapasztalatom is van.
Mostanában sokszor ki kell hangsúlyoznom, akár a szülői értekezleteken, hogy mi is emberek vagyunk, mi is hibázunk, nem veszünk észre minden egyes összeveszést. A 6,5 óra alatt egyszer tudok kimenni pisilni a csoportból, mert nagy felelősség ám 25 három-négy éves gyermekre vigyázni! Az, hogy süket vagyok, romlott a hallásom, a pedagógus szakma hátránya, de szeretek óvónéni lenni. Együttműködő szülőkkel pedig öröm az óvodás élet 3 éve a ballagásig!
Milyen lehetőségük van a mostani gyerekeknek a fejlődésre?
A szülő sose csapja be a gyermekét, hogy mikor jön érte. Szeresse nagyon, hallgassa meg a kis problémáit minden nap. Ne a laptop, az okostelefon, a tévé elé ültessék a gyerekeket, hanem beszélgessenek, legózzanak, szaladgáljanak, kiránduljanak sokat, anyával süssenek-főzzenek otthon, meséljenek sok mesét mesekönyvből vagy fejből, mert sok a beszédhibás gyermek. Társasjátékozzanak. Ha otthon is vannak szabályok, a gyermek könnyebben sajátítja el a közösségi élet szabályait. Végül is a közlekedésben is vannak szabályok.
Hogyan kezelitek a frusztrált gyerekeket?
A frusztrált gyermekek egyéni bánásmódot igényelnek, ki 5 perc, ki 10 perc, van, aki fél óra alatt nyugszik meg. De a délelőttös óvónő például 10 óráig egyedül van a csoportban, maximum a dajka segít neki a csoportszobában, szóval nem könnyű. Ölbevétel, simogatás, halk dünnyögés, rajzolás, minden gyermeknél más módszert alkalmazunk, egyénfüggő tehát. Közben a többi gyermek is ott van a csoportban, néha tényleg nehéz.
És ami ismét fontos – rutinos óvónőként úgyis hamar rájövök – legyen őszinte a szülő a gyermekkel kapcsolatban. Amit fontos tudnunk, és kíváncsiak vagyunk rá, azt mondja el a gyermeke érdekében. Az eredményes közös nevelés csak őszinte kapcsolatban lehetséges, ebben fontos a bizalom is. Segítség nekem, ha ismerem a szülőt és szimpatikusak vagyunk egymásnak.
Olyan is előfordul, hogy nem azonnal nyílik meg a szülő, el kell nyerni a bizalmát, meg kell tapasztalnia, hogy érdemesek vagyunk rá.
A deviáns magatartás
A magatartászavar kifejezés érzékelteti azt a reményt, hogy ez a 6 hónapnál több idő ellenére sem állandósult magatartási forma. A gyermeket érő, őt frusztráló ingerek csökkentésével ez a viselkedési forma kezelhető. Amikor a disszociális magatartás állandósul, deviáns viselkedésről beszélünk.
Definíció
A deviáns magatartás „a társadalom intézményesített normáival vagy egy szűkebb közösség előírásaitól és elvárásaitól eltérő magatartás, amely szélsőséges esetekben az egyén és a közösség konfliktusához vezethet. A deviáns magatartás egyik jellemzője, hogy az egyén a társas közegben keletkező konfliktusainak feloldását önpusztító szokásokban vagy cselekvésben, ill. a társadalom más tagjai ellen irányuló agresszióban keresi. (…) Az egyének normasértő viselkedésének a szociológia által vizsgált formái: bűnözés, drogfüggőség (alkoholizmus, kábítószer-fogyasztás) és a különféle mentális zavarok.” (www.kislexikon.hu)
Forrás: jgypk.hu
Nagyon szépen köszönöm a válaszaidat, kedves barátnőm. Remélem egy kis segítséget tudtunk nyújtani az embereknek.
Én annyit tennék hozzá, hogy sokat változott a világ, és egyre többször azon gondolkodom, jó irány-e ez, amit „követünk”?
Az óvodás éveim gyorsan elrepültek. Szeretetben, boldogságban, kihívásokban, tapasztalásokban gazdag időszaknak nevezném. Sok barátság kialakulásához volt szerencsém, amiért a mai napig hálás vagyok. Köszönöm a szüleimnek is ezeket a csodálatos éveket!
S irány az iskola…