Kezdődik az iskola
Nagyon vártam már az iskolát, mert megint új környezettel ismerkedhetek meg, olyan emberekkel találkozok, akiket még nem ismerek, tanulhatom az alkalmazkodást, a kommunikációt, és még megannyi feladat vár rám.
Az első nap nagyon érdekes volt. Megismerkedtem az iskolával, a tanárokkal, az osztálytársakkal. Vidám gyerekeknek tűntek, gondoltam, kellemesen fognak eltelni az évek. Szerencsére, amikor én jártam, már nem volt szombati tanítás, ebből én kimaradtam. A nálam idősebbek még minden második héten jártak. Ahogy hallottam, A és B hétnek nevezték.
Azt hiszem, elmondhatom, már akkor sem bírtam a korlátokat. És ez többször tudatosult is bennem. Például, amikor a kék köpeny viselése kötelezővé vált. Na, ott végem is lett. Mi ez a csúfság? – gondoltam magamban. Viszont nincs mit tenni, a szabály az szabály. Nagyon figyelni kellett arra, hogy otthon ne hagyd, mert ha véletlenül elfelejtetted magaddal vinni, még aznap beírást kaptál az ellenőrzőbe. Nyilván ahhoz nem ragaszkodtam, így mindig ügyeltem rá. Érdekességként a köpenyről, s rólam egy kép:
Tilos volt a mi időnkbe hajat festeni, körmöt lakkozni, illetve a fiúknak hosszú hajat növeszteni. Rend, szabályok, tisztelet uralkodott a suliban, kivéve mikor megszegtem a szabályokat, mert ott már azért elő jött a kis „ördög” belőlem.
Nagyon szerettem mozogni, futni, mindent csinálni, ami a sporttal kapcsolatos. Az, hogy negyvenöt percig egy helyben kellett ülnöm, akkora büntetés volt, hogy nem is tudom megfogalmazni. Szünetben mentünk ki az udvarra játszani, futkározni, beszélgetni, arról, kivel mi történt délután, vagy melyik sorozatot nézte. Ő hogyan cselekedett volna a színésznő helyében, stb.
Ugye, amikor én kezdtem tanulni, nem voltak mobiltelefonok, amik megzavarták volna az órákat, vagy amikkel foglalatoskodhattunk volna szünetben. Amikor programunk volt, már a szünetben megbeszéltük, mit, hogyan, miért, mikor fogunk csinálni, s ahhoz tartottuk magunkat.
Persze volt olyan is, amikor valaki nem tudott eljönni a megbeszélt találkozóra, és nem tudtunk írni neki, hogy „Kedvesem, mi jött közbe, miért nem jöttél?”. Várnunk kellett másnapig, vagy hétfőig, amikor ismét tanítás lett. Akkor értesültünk arról, mi történt a másikkal.
Amint írtam, én próbáltam jó lenni, példás magatartást mutatni, de valamikor nálam is elszakadt a cérna. Emlékszem, amikor alsós voltam, sokat futkostam az udvaron, és volt olyan is, mikor kötelezően kiadták, hogy a húszperces nagyszünetben körbe kell futni. Nekem ez nem jelentett kihívást, mert napi szinten csináltam. Egyik alkalommal viszont, amikor az a bizonyos cérna szakadt, kiprovokálták a legrosszabb énem.
Az udvaron játszottunk, a hátsó udvarnál kisegítő iskola volt. Egy vörös hajú fiú állandóan beszólogatott, és amúgy is rossz napom volt, így több se kellett, odamentem hozzá. Hát, a magam módján úgy elrendeztem, hogy másnap és az elkövetkező napokban, amikor meglátott, inkább felvette a nyúlcipőt.
Szántam-bántam bűnömet, de megtörtént, már nem tudtam mit tenni. (Évekkel később találkoztunk egy benzinkúton. Mikor megláttam, már csak mosolyogtam a történteken.) Viszont a szüleimet behívatták. Jaj, szorul a hurok, mit fogok én ezért kapni otthon? De hát, hiszen én csak tiszteletre tanítottam, gondoltam magamban, ha így nem megy, akkor majd úgy. Jaj, otthon vigyázva ültem, vártam anyáékat, és imádkoztam. Szüleim nevetne jöttek haza, mert az volt a tanár néninek a problémája, hogy én az udvaron rohangálok. Én csak sunnyogtam, akkor még nem meséltem el, mi történt, de pár napra rá igen. Fogalmazzunk úgy, hogy nem lettem megdicsérve.
Anyáék befizettek a menzára, hogy tudjak enni a tanítás után, napközi előtt. Akadtak olyan napok, amikor azt mondtam, kár volt. Míg élek nem felejtem el, hogy tökfőzelék várt rám, amit elfogyasztásra tettek elém. Életemben soha nem ettem meg, és nem is fogom, ezek után sem. Szerintem ez egy feldolgozatlan trauma, s attól tartok, az is marad.
Mikor közlöd, hogy nem szereted, és nincs jóban a gyomrod az étellel, így ha nem muszáj, nem ennéd meg, erre mi történik? Rávágják, hogy márpedig onnan addig nem mész el, amíg el nem tűnik a tányérról az étel, és figyelnek, rád erőltetik, te pedig mást se tudsz tenni, mint öklendezve megenni. Katasztrófa volt. Még most is kiráz a hideg. Mikor meglátom a tököt, vagy érzem az illatát, menekülőre fogom, mert bevillan az összes kép, érzés, ami kicsit sem kellemes.
A bátyám és én kitartóan mentünk az iskolába, minden reggel. Akkor még szabadon mászkáltak a gyerekek, jó volt a közbiztonság, nem úgy, mint most. Nagyon sokat nevettünk, beszélgettünk, szívattuk, húztuk a másikat. Imádtam azokat a napokat.
A másik „kedvencem” az úttörők és kisdobosok volt.
Az úttörőmozgalom tagjai
Kisdobos: az általános iskola 2.-4. osztályos tanulói
Úttörő: az általános iskola 5.-8. osztályos tanulói, akik egymás „pajtásai” voltak, a pajtáscsalád tagjai
Ifivezető: általános iskolát végzett, az úttörőmozgalmat kedvelő, sokszor vezetői feladatot vállaló, igen sokszor politikailag jól képzett ifjú vezető pajtás
Úttörővezető: többnyire pedagógus végzettségű és politikailag képzett felnőtt személy, aki bizonyos időszakban munkaköri kötelességként, máskor önkéntesen vállalt rajzvezetői, csapatvezetői feladatokat az úttörőcsapatban, vagy területi szerveknél.
Azon mosolygok itt magamban, vajon ti még emlékeztek a kisdobosok 6, illetve az úttörők 12 pontjára? Mert én nem, s ezt nőiesen bevallom. Hogy emiatt mennyire leszek frusztrált? Hát, semennyire. Hagyom is ezt a témát, mert nem nagyon mozgat meg, de ha téged érdekel, itt tudsz bővebben olvasni róla.
Találtam egy nagyon jó blogbejegyzést arról, amikor a gyermek első osztályba készül. A tanító szemszögéből írják le a segítséget.
Természetesen az iskolás éveknek ezzel még nincs vége, folytatás következik. Addig is millió puszi, s csodás napokat kívánok!