Felső tagozat
Gyorsan elrepült a szünet. Azok után, hogy megnyugtattak, nincs egészségügyi problémám, nagyon hálásak voltunk Istennek, kiélveztük a nap minden percét. Néha, mikor estem, ébresztettek, de gyorsan leráztam magamról ezt a negatív szituációt, s haladtam tovább az utamon.
Elindultunk beiratkozni az ötödik osztályba. Nyitó ünnepség volt, és természetesen hoztam a szokásos formám, senkinek nem okoztam csalódást. Kis víz, ébredés, és indulhatunk.
Mikor megláttam az orosz tantárgy könyveit, nagyon dühös lettem, továbbra sem tudtam megbékélni az előírásokkal. Ahogy telt az idő, s ahogy kimondtam a fontossági sorrend végére került. Nem érdekelt hányas leszek belőle, a lényeg, hogy ne buktassanak meg. A könyvet egyszer sem vettem elő, sem magamat, sem pedig az oroszt nem méltattam annyira, hogy beleolvassak.
A többi tantárgy se nagyon kötötte le a figyelmem. Nem tudom, hogy mondhatom-e, csak léteztem a világban. Teltek az évek, a megszokott környezetben voltam, és semmi kihívást nem éreztem.
Egyszer csak azon tanakodtam, miért vagyunk mi itt? Leszülettünk a földre. Hm. Ki tudja miért, s elhessegettem ezeket a gondolatokat, mondván nem vagyok én filozófus.
Nyár vége volt. Az egyik kedvenc évszakom. Szeretek szoknyát hordani, nő vagyok. A nőiesség ugye. S mikor lehet igazán elővenni, ha nem nyáron. A férfiak is kedvelik ezeket a napokat, ezt úgy hallottam. Akkor mondhatni biztonságos, nem fáznak meg, illetve fel a nők. Imádtam a naplementét a Balatonnál, a borgátai fürdőzést anyáékkal, az udvaron, az utcán a kint töltött időt. Szabad voltam, mint a madár, aki csak repült, s élvezte, hogy minél magasabbra emelkedik a szárnyai, és a hite segítségével.
Minden évszaknak megláttam a szépségét. A nyár után jött az ősz. Csodálatos volt látni a fák különböző színeit. Valahol még zöld, máshol már barna, piros, sárga lomkoronákat láttam, viszont amikor ránéztem a másik fára, már csupaszon kacsintott vissza rám.
Emlékeimben él, mikor kimentünk rajzórán, az utcát kellett lerajzolni, mindent, ami elnyerte a tetszésünk. Hát igaz, hogy a papám festő, művész lélek volt, de valahogy a kézügyességet nem örököltem meg. Nem is kaptam ötöst, viszont a célom teljesen másfele fordított. Hova? A nyugalmat kiélvezni, meglátni mindenben a szépet, az energiát, mit a természet ad, magamba szippantani. Az ősz, mint évszak mindig az elmúlást juttatja eszembe. Elmúlik, minden. A jó, a rossz, a küzdelem, a szenvedés, a boldogság, minden.
S jött a hideg tél. Nem a kedvencem, utálok fázni, de próbálom meglátni, mi pluszt tud nyújtani. Mikor leesett a hó, s akkor még 30-40 cm is esett, mondták nekem a szomszédok, hogy csináljak angyalkát. Bután néztem, mert nem tudtam hogyan kell. Csúszás közben elgáncsoltak, elestem, s mellém ugrottak, majd megmutatták a „kivitelezését”. Haragudhattam volna, majdnem össze is jött nekik, de olyan viccesen, aranyosan, kedvesen, segítőkészen álltak mellém, hogy nem vitt rá a szívem. A végén, mikor megcsináltam az angyalkát, hógolyózás közben, már csak nevettünk mindenen. Így a harag tovaszállt.
Volt egy csodálatos skótjuhász kutyánk, azt a nevet kapta, hogy Lassie. Be akartuk fogni, hogy húzzon a szánkóval. Jó ötletnek tűnt, de mikor anyus meglátta, rohant lefele a lépcsőn, s hát, nem hagyta annyiban.
Télen én mindig elengedem az évben történteket. Új év, új kezdet, tanulok a hibáimból, vagy nem, s szeretettel elengedem.
Tavasz a másik kedvencem. Amikor meglátom a hóvirágot, a fák rügyeit, már ugrálok örömömben. Ébred a természet, ahogy én is. Irány ki a szabadba, elég már a kevesebb ruha is, új születik, s ez így megy körforgásban. Úgy gondolom, mindig azt kell elfogadni, ami van, megoldani a feladatokat, s minél többet tapasztalni. Elvégre ezért vagyunk itt, vagy nem?
Egyre többen kérdezték meg: na és mi leszel, ha nagy leszel?
Szerettem volna olimpiai bajnok lenni a sport miatt – nagyon jó futó voltam –, de elvetettem. Imádom a zenét, így a táncosnő vagy énekesnő lehetőségén is gondolkodtam. Hamar kiöregszem, s Pestre kellene járnom tanulni. Ment a levesbe. Stratégiai, logikai játékok mindig mentek, újabb ötlet: sakkbajnok. Á, az nem én vagyok, vagy talán mégis?
Fodrász, mert szeretem a szép frizurákat. Már az boldogsággal töltene el, ha a vendégeket látnám örömmel, sugárzóan távozni az üzletből, de én nem fogok más hajával foglalkozni! Na nem, az nem én vagyok. Varrónő, mert szeretem a csinos ruhákat. De, nem tudok tervezni, nem menne…
Író leszek! Romantikus vagyok, imádom a könyveket, verseket. Ugyan már, mit akarok én, hol vagyok én ahhoz! Utazó nagykövet, mert szeretek más kultúrákkal ismerkedni. Á, sose jutok el sehova, mert nem lesz rá elég pénzem…
S ez így ment minden nap, mígnem majd belebolondultam, s feladtam. Fogalmam sincs arról, hogy mi az, amit szeretettel tanulnék, és életem végéig azzal foglalkoznék!
Egy költői kérdés – Észrevettétek, a bizonytalanságot? Az önbizalom hiányát? Ahogy kimondtam, hogy mi tenne boldoggá, már társult is hozzá egy negatív gondolat, hogy miért nem vagyok rá képes. Esetleg nálatok is vannak ilyen kis negatív gondolatmenetek, mint amilyen nálam volt? Nem baj, ha van, a lényeg, hogy észrevetted, így már tudod, min kellene dolgozni, ha szeretnél…
Hatalmas nyomást éreztem, mindenhol. Hogyan tudnám ilyen fiatalon, elmondani mi tenne boldoggá? Mi az, amit életem végéig csinálnék… A válaszom ezek után az volt, hogy fogalmam sincs, majd lesz valahogy, még gyerek vagyok ehhez. Majd hetedikben ráérek ezen gondolkodni, addig mindenki hagyjon békén!
Mintha az égiek meghallották volna a könyörgésem az orosz miatt. Év végén közölték velünk, következő tanévben más idegen nyelvvel kell foglalkoznunk, ami a francia lesz. Na, kész. Most ez mi? Adjak hálát, mert újat tanulhatok, s megszabadítottak attól, amit nem akartam? Vagy erre most hogyan reagáljak? Miért? Hogyan? Ki?
Nem értettem, de elfogadtam. A francia kultúrát szeretem, legyen. Mondjuk nem gondolnám, hogy én valaha is eljutok Párizsba, hogy a francia nyelvet gyakorolhassam, de ha így kell lennie, hát állok elébe. (Széljegyzet: szerintetek ezelőtt jó pár évvel hol kérték meg a kezem?)
Eltelt egy év, jött a nyári szünet. Ahogy minden évben úgy ment el a nyár.
Kezdődött a hetedik. Mondanom se kell, a francia nyelv tanulásától minden kedvem elment. Amikor jelezte a tanárnő, hogy orrhangon kell beszélni, s mindig kijavított, hogy nem jó, semmi dicséretet nem kaptam, hamar véget vetettem a szenvedésemnek. A motivációm egyenlő lett a nullával, s ez meg is látszott a tanulmányi eredményemen.
A fullasztó érzés egyre többször jelentkezett, s mikor jött a szokásos kérdés, én menekültem. Hozzak egy felelősségteljes döntést ilyen fiatalon, ami az egész életemre kihat? Nem tudom. Keresem magam, hol vagyok, ki az a Niki, mi tenné boldoggá? Azt hiszem, kijelenthetem, nem sok válasz érkezett magamhoz, de kis csepegtetés azért történt.
Ami megállja a helyét, nézőpontok:
- szeretek ismerkedni, a kommunikációs készségem jó, ebből következik, hogy emberekkel foglalkozzak
- olyan szakmát kell választanom, amiben életem végéig dolgozhatok
- lehessen feljebb lépni a ranglétrán, mert nem szeretek egy helyben ácsorogni, toporogni
- kihívás, motiváció, felelősségteljes munka legyen
Nagyjából ennyi, amihez hozzá fértem, de ettől nem lettem előrébb. A döntés viszont odébb van, még nem rakták elém a papírt, amit ki kell töltenem.
Amit tudtam, hogy a családomra mindig számíthatok. Mellettem vannak, szeretnek, támogatnak, tanáccsal látnak el, viszont nekem kell a döntést meghoznom, ami az egész életemre kihatással lesz.
Szörnyű volt minden nap hallani, hogy most húzz bele nagyon, mert ezt a két évet fogják nézni a felvételinél. Amikor a szüleim nem mondták, akkor jöttek a tanárok.
Emlékszem, kémia órán a jobb jegyért kellett felelnem, ekkor mondtam a tanárnak, nekem jó lesz a rosszabb is. Hát, nem raktam zsebre, amit kaptam, s most nem körmösről beszélünk. Amikor elvégezte „dolgát”, azt mondta nekem, ezt azért kaptam, mert ő pontosan tudta, hogy meg tudom csinálni, és ez volt az ösztönző. Természetesen nekem nem, viszont amikor tudatta velem, hogy a tábla elől addig nem mehetek el, míg a helyes képletet fel nem írom, fél perc alatt megoldottam. A végén pedig annyit tett hozzá, hogy: ugye, meg tudtad te ezt csinálni, s most azonnal üljek le, mielőtt kapsz még egyet. Csodálatos nevelésben, motivációban volt részem azon az órán.
Beugrott az a kép is, mikor földrajz órán témazárót írtunk, s nem készültem effektív tanulással, viszont puskával annál inkább. A tanár járta körbe az osztályt, a diákokra egytől-egyig ránézett, s amikor elhaladt előttem, hirtelen hátrafordult. Ezt persze én nem láttam, mert a puskám segítő szavai terelték el a figyelmem. Rám kiabált. Mondhatni majdnem kiugrottam a padból félelmemben, de nem is ez volt a baj, mert ezt megérdemeltem. Hanem az, hogy elvette a szükséges kis papírtekercset, ami biztosíthatta volna a sikeres témazárót. Nagy bajba voltam. Ekkor megfogadtam: na, majd legközelebb tanulok, s nem lesz ilyen gondom.
Mielőtt azt gondolnátok, a történetnek itt vége volt, hát korántsem. A tanár felhívta a diákok figyelmét, hogy aki ilyet követ el, mint amit én, hasonlóan, vagy rosszabbul fog járni. Parancsba adta, hogy emeljem fel a kezemet. Már előre fájt, amit adni akart. Akkora körmöst kaptam, ha csak a csillagok jöttek volna le, már az boldoggá tett volna.
Nem tudom, hogy ezek az évek csak nekem voltak ilyen nehezek, vagy másoknak is. Mivel kíváncsi természetű vagyok, elbeszélgetek erről a témáról másokkal is, s itt megírom, ki hogyan döntötte el a további életét, merre indult el a boldog élet reményében.
Első körben egy számomra nagyon fontos személlyel fogok beszélgetni. Gondolom, most jön a kérdés, miért fontos ő nekem?
Sok embernek lehetek hálás azért, aki lettem, aki leszek. Napi szinten változunk, nemcsak mi emberek, hanem minden más is. Hol szárnyalunk, hol a poklot járjuk, nagyon kemény leckéket tanulunk, elesünk, felállunk, majd megint szárnyalunk. Akik közelebbről ismernek, értik e pár sor mondandóját, akik nem, azok is megvilágosodnak a későbbiekben.
A szeretett személy, akihez most szólok, nem más, mint Lendvai Norbert.