Betegség – első felvonás
Megfázás. Kaptam antibiotikumot, azt kellett szednem. Annyit mondott az orvos, ha esetleg nem lennék jobban, keressem fel újra. A gyógyszer használt, így visszaálltam a munkába. Tudjátok, épp a felmondási időmet töltöttem, s nem akartam haraggal elválni, mert ki tudja, mit hoz a jövő.
A munkaadóim továbbra sem akarták, hogy elmenjek, de én hajthatatlan voltam. Katikám és a párom dolgoztak serényen, én közben ott ismerkedtem mindennel, hogy mire letelik a felmondásom, be tudjak állni. A főnökömék az utolsó pillanatig azt gondolták, hogy meg tudnak győzni, ezért nem kerestek mást a helyemre. Viszont úgy voltam vele, ez már nem az én problémám, hiszen időben tájékoztattam őket, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, lépni fogok. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű szívvel hagytam ott őket, tudván, hogy mennyit köszönhetek nekik. Nem mellesleg ott volt a már többször említett családias légkör.
Az új hely nagyon tetszett, jól éreztem magam. A párommal dolgoztam együtt, Katikám pedig váltott minket. Jó kis csapat voltunk. Ahogy teltek-múltak a napok, egyre szerelmesebb lettem. A kedvesem, már hozzánk, Sümegre jött haza. Igazából a nap 24 órájában együtt voltunk. Hálás voltam mindkét főnökömnek, mert rendesek, segítőkészek voltak. Sajnos ezek a boldog napok sem tartottak örökké, mert a rosszullét visszajött.
Rohanás haza, orvos, s megint kaptam a gyógyszereket. Pihenés, majd vissza a munkába. Egy-két napig jobban lettem. Már az új helyen kezdtem el dolgozni, s nem akartam Hartit cserben hagyni. Mindent elkövettem azért, hogy ne támadjon negatív gondolat a fejében, ne érezze azt, hogy munkakerülő vagyok. Viszont a testem nem engedelmeskedett többé.
Eltelt egy hét, már lábra se tudtam állni. Nem értettem mi történik velem, nagyon gyenge voltam. Nem fájt semmim. Mikor megkérdezték mi a baj, nem tudtam rá semmit mondani. Megkérdeztem magamtól, mi az, ami fáj, miért történik ez velem? Ám válasz nem érkezett, vagyis nem úgy, ahogyan én arra számítottam.
Ott feküdtem az ágyban erőtlenül, enni sem tudtam. Aztán az egyik pillanatban, elkezdett remegni minden porcikám, rázott a hideg. Mérték a lázam, ami egyre feljebb szökött. Már ki akarták hívni a mentőket, mert a lázam megállíthatatlannak tűnt. Én persze nem engedtem. Nagyon, de nagyon rosszul voltam, azt hittem belehalok.
Továbbra sem értettük mi történik velem, mert a magas lázon kívül nem tudtam megmondani mi az a szervem, ami fájna. Mikor párom ránézett a lázmérőre, 40,3-at mutatott. Ha hiszitek, ha nem, akkor már jól voltam. Nem éreztem hidegrázást. A testem ugyan égett, olyan voltam, mint egy kazán, kicsit szédültem, de ennyi. Akkor már tudtam levest enni, korábban a két remegés közben ez sem ment.
Még ilyen állapotban is dolgoztam egy-két napig. Tudtam, ha azt a pár percet átvészelem, míg megy felfelé a lázam, utána már nincs gond. A főniék elnézték nekem azt az egy-egy napot, majd megnyugtattam őket, hogy szabadnapomon Sümegen elmegyek az orvoshoz. Az állapotom nem lett jobb, Harti ezért be akart vinni a kórházba, de nem engedtem.
Eljött a szabadnap, irány haza. Elmondtam a háziorvosomnak, hogy mi történt, hogy a lázon kívül nincs más tünetem. A labor felé irányított. Másnap irány vissza, vittem magammal az eredményeket. Mivel nagyon rossz lett a laborom, beutalt az ajkai kórházba. Csalódott voltam, nem akartam Hartinak rosszat, s féltem attól, hogy el fog bocsájtani.
A kórházban vénásan kaptam az antibiotikumot, s mikor ment fel a lázam, irány a tusoló, és jöhet a hideg zuhany. Semmilyen szervi elváltozást nem találtak. Másfél hetet töltöttem a kórházban. Mikor már nem volt lázam, és az értékek is visszatértek a megengedett határok közé, kiengedtek. Megnyugodtam. A főnököm írt, hogy ne aggódjak, megmaradt az állásom, minél előbb gyógyuljak meg, s szeretettel várnak vissza.
A kórházból való távozás másnapján irány Ausztria, egyből munkába is álltam. Mondanom se kell, ilyenkor Katikám vagy a főniasszony dolgozott helyettem. A napok teltek, és arra jutottunk a párommal, hogy hivatalosan is összeköltözünk. Mert hosszú távon se anyáéknak, se nekünk nem jó az aktuális helyzet. Kiválasztottuk a házba a színeket, a festők pedig munkához láttak.
Mire elhittem volna, hogy meggyógyultam, jött a második roham. Minden ugyanúgy zajlott, mint előtte. A lázam felment, a hidegrázás megvolt, de semmi egyebet nem éreztem. Ekkor már mindenki nagyon aggódott értem, én pedig nem értettem, hogy miért történik ez velem.
Harti, a korábbi főnököm, mindenki be akart vinni egy bécsi kórházba. Harti felesége a központi kórházban (AKH) dolgozott. Nagyon hálás voltam a figyelmességükért, de nemet mondtam. Elmondtam a segítőimnek, hogy még Magyarországon is nehéz megérteni, anyanyelvi szinten felfogni, amit az orvosok mondanak, nemhogy egy idegen országban. Nem lehet mindig mellettem valaki, hogy fogja a kezem és fordítson, ha szükségem van rá. Nagyon féltem attól, hogy nem állnám meg a helyem, a segítséget viszont nem voltam hajlandó elfogadni.
Azért elég látványos volt, hogy ez nem színészkedés. Mikor már mindenki nekem magyarázott, hogy ez így nagyon nem jó, akkor megint be a kocsiba, s irány haza. Meglátogattam a háziorvost, tőle ismét egyenes út vezetett a kórházhoz. Vizsgálat hegyek, de továbbra sem találtak semmit. Vénába kaptam az antibiotikumot, a rohamok jöttek mentek, én pedig már tudtam, hogy kb. 2 hetet fogok ott tölteni. A múltkoriból kiindulva, mikor úgy éreztem, beálltam a hideg tus alá, s vártam, hogy mehessek vissza.
Gondolom, mondanom sem kell, nemcsak a családom, a barátaim, a munkaadóim is aggódtak értem. Mindenki bátorított, sokan meglátogattak, írtak. A párom egyre nehezebben bírta ezt a terhes időszakot. Nem igazán tudtuk letenni a kapcsolatunk alapjait, mert mire hozzáláttunk volna, jöttek a lázas rohamok.
Segítségül hívtam a Google-t, kerestem, kutattam, hogy mi lehet a bajom, hiszen az orvosok nem mondtak semmit, csak az antibiotikum folyt éjjel-nappal. Találtam egy bejegyzést, amiben arról írtak, hogy a harmadik ilyen esetnél összeomolhat a keringési rendszer, s ebbe bele is lehet halni. Amikor rákérdeztem az orvosomnál, azt mondta, ne aggódjak, ők mindig szeretettel visszavárnak, meggyógyítanak. És különben is, nagyon jó beteg vagyok, nem baj, ha visszakerülök. Erre csak annyit tudtam mondani, hogy nem az az életcélom, hogy őket boldogítsam, családot, gyerekeket szeretnék, nem pedig ciklusosan minden második hónapban 2 hetet kórházban tölteni. Azt tudtam, hogy valamit tennem kell, hogy el kell indulnom egy másik irányba. Csak nem tudtam, hogy merre van előre.
Visszamentem dolgozni, ekkor Harti beszélni akart velem. Nagyon féltem, hogy tovább már nem nézni el nekem az állapotot, amiben vagyok, s meneszteni fog. Nem volt más választásom, lementem hozzá. Szeretettel fogadott, és ott ült mellette egy férfi. Kedvesen mosolyogtak rám, majd leültettek. Harti bemutatta a legjobb barátját, aki orvos volt, Bécsben a maláriaközpontban dolgozott. Nekiálltunk beszélgetni, s egyszer csak a lényegre tért. Elmondta, hogy a munkaadóm s még sokan mások elmondhatatlanul aggódnak a velem kapcsolatos helyzet miatt, ezért szeretne nekem segíteni. Ahogy ránéztem Hartira, alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Most, e sorok írása közben viszont nem sikerült…
Azon tanakodtam, hogyan lehet valaki ennyire jó ember? Mivel érdemeltem én ezt ki? Milyen útja lehetett, hogy ennyire jó ember vált belőle? Lehet, hogy mégiscsak szerethető vagyok? Millió kérdés cikázott a fejemben.
Egyre jobban megnyíltam a professzornak, sok mindent elmondtam. Ő rákérdezett, mikor már állította fel a diagnózist, hogy jártam-e valamilyen idegen országban, Európán kívül, mondjuk az azelőtti néhány évben. Igennel válaszoltam, s meséltem róla, hogy merre jártunk. Amikor rám nézett, kicsúszott a száján, hogy malária. Azt hittem lefordulok a székről. Pár perc elteltével, kis gondolkodás után eszembe jutott, hogy anno kaptunk védőoltást, így nem hinném, hogy ez lehet az állapotom forrása.
Felajánlotta, hogy utazzak be vele Bécsbe, soron kívül megcsinálják nekem a vizsgálatot. Ezt a lehetőséget sem fogadtam el, de megköszöntem az információt, s megnyugtattam, hogy majd Magyarországon megcsináltatom. Pestre kellett miatta utazni. Az a jó kis Pest, ugye. A vizsgálat (ami fizetős volt) megtörtént, az eredmény szerencsére negatív lett. Ok, akkor tehát ezt is kizártuk, viszont továbbra sem tudjuk mi a bajom, mi a betegségem.
Az idő megy, már a fele eltelt a szokásos kéthavi periódusnak. Merre menjek tovább, mit csináljak? Én ezt nem akarom, egészséges szeretnék lenni! Nekiálltam dolgozni, elengedtem ezt a témát, majd megjött a megoldás, hogy merre induljak el…