Próbatétel
Mit is írhatnék a haza útról. Már nem aggódtam annyira, és talán ez volt a „baj”. Rossz kereszteződésnél fordultam el, a navigáció pedig szépben bevitt Bécsbe. Fogtam a fejemet, főleg mikor megláttam a villamosokat. Azt hiszem, leírhatom, hogy a magyar nyelv szépségeit kihasználtam abban a pillanatban, ha értitek, hogy mire gondolok. Úgy elkerekítettem, hogy magamra se ismertem. A magas épületek között megszűnt a GPS jele. Na mondom, végem van. Azt se tudom, hol vagyok, ez a csodás gép is feladta, így nekem se nagyon marad más választásom, mint feladni.
Gyorsan kerestem egy parkolót, hogy félre tudjak állni, mert célszerű lenne telefonos segítséget kérni. De kitől is? Mit mondjak, mikor azt se tudom, hol vagyok. Elővettem a cigimet, lehúztam az ablakot, s azon nevettem kínomban, hogy ezt megint megkaptam. Ugye kimondtam, hogy én se a pályán, se Bécsben nem merek vezetni. S láss csodát, mi történik? Hol járok? Bécsben, s a pályán. Na, akkor még egy félelmemmel megküzdöttem. Vagyis akkor jelenthetem ki ezt, ha végre valahára kikeveredek innen.
Miközben a cigit szívtam, újraindítottam a navit, ami folyamatosan azt mondogatta, hogy nagyon sajnálja, de nincs jel, ezért nem tud segíteni. Hát még én, hogy sajnálom, de azért jól elbeszélgettünk. Na, lássuk, kiszállok, megkérdezek valakit, de áh, úgyse tudnak segíteni. Mit csináljak?
Mivel „nagyon” nyugodt voltam, nyúltam még egy cigiért. Fél szálnál tartottam, mire eszembe jutott a telefon. Hihetetlen, ez működik. Szuper! – gondoltam magamban. Már csak egy kérdésem van: a villamos fog engem üldözni, vagy fordítva? Valahogy jóban kellene lennünk arra a kis időre, míg itt tartózkodom.
Ahogy elnyomtam a cigim, belenéztem a visszapillantó tükörbe. Kerestem a „kis” ellenségem, s mivel sehol nem láttam, gondoltam most spuri, gyorsan elmenekülök. Mentem én mindenen keresztül, s imádkoztam, hogy csak egyszer érjek ki innen, és én leszek a legboldogabb, s leghálásabb teremtmény a Földön. Amikor kikeveredtem, ráhajtottam a pályára. Hálát mondtam istennek, hogy ezt ilyen könnyen megúsztam. Majd azon nevettem, hogy micsoda kihívások várnak még rám az életben. Ahogy egyre többször közlekedtem, egyre biztosabb lettem magamban, s a helyzeteket megoldó képességemben.
Ausztriában dolgozva már elismerték a munkám, néha még bónuszt is kaptam. Viszont mivel kellett a pénz, egyre több munkát vállaltam. Nagyon sokat dolgoztam. Kocsim már volt, így a szomszéd faluban ki tudtam venni egy szobát. Tényleg nagyon, de nagyon sokat dolgoztam, szinte csak aludni jártam a kis otthonomba. Amikor kint végeztem, rohantam Magyarországra, ott újabb feladatok vártak rám, alvás, s indulás vissza.
Belekerültem a mókuskerékbe, amit úgy lehetne jellemezni, hogy: pénz, munka, minimális pihenés. Eleinte nem vettem észre, hogy fáradok, mit több, elmondhatatlanul büszke voltam magamra, hogy mennyi mindent kibírok. Mindenki elégedett volt a teljesítményemmel, szóval no para.
Ahol laktam, annak az épületnek az aljában egy étterem működött. Volt egy pincér, aki mindig csodálkozva nézett rám. Én csak mosolyogtam rá, köszöntem, s mentem fel a kis kuckómba. A napok így repültek. Néha már nagyon tele volt a hócipőm mindennel, de gondoltam, ezt tudatosan választottam, így hát csinálni kell.
Pár hét elteltével a pincér kint állt a kerthelyiségben, a bástya mellett. Nézelődött, s mikor meglátott mosolygott, majd rám köszönt. Ahogy bólintottam, mosolyogtam, majd megszólított. Felsétáltam a kis dombon, beléptem a kerthelyiségbe, ott folytattuk a társalgást.
Megkérdezte ki vagyok, mi vagyok, mit csinálok, mert azt látja, hogy reggel megyek, este jövök, s kíváncsi. Végtelenül kedves férfi volt, jó pár évvel idősebb nálam. Olyan nyugalmat, megértést sugárzott magából, hogy öröm volt a közelében időt tölteni. Neki valahogy meg tudtam nyílni, azaz őszintén kezdtünk beszélgetni. Azt mondta, nem baj, ha nem beszélek jól németül, majd ő korrigál, s így gyorsabban tanulok. Egyre jobban és jobban nyíltunk meg a másik számára. Elmondta, hogy ő ott a tulaj, de ugyanúgy dolgozik, mint a többiek. Van egy felesége, és két csodálatos kislánya. Én is beszéltem az otthoniakról, a házról, hogy miért jöttem Ausztriába, és még sok minden másról is. Viszont mivel nagyon fáradt voltam, megköszöntem a beszélgetést, elköszöntem, minden jót kívántam, s felmentem.
Továbbra se akartam kiszállni a mókuskerékből, mert gondoltam, jó az nekem. Egész nap dolgoztam, gondolkodni, illetve a honvágyra sem nem volt időm. Mikor beszélgetni támadt kedvem, akkor ott voltak a kollegák, vagy a szimpatikus tulaj.
Eljött egy nap, amikor viszonylag időben vissza találtam a kis otthonomba. Ez a tulajnak is feltűnt. Meg is jegyezte, hogy talán beteg vagyok, hogy ilyen korán haza értem, mert még ezt se látta tőlem. Kicsit beszélgettünk, mire megkérdezte, lenne-e kedvem nála dolgozni, mert épp embert keres. Udvariasan megköszöntem, és jeleztem, hogy jó helyem van ott, ahol vagyok.
Pár perccel később mondta, ha van kedvem, később menjek le, hatalmas buli lesz a kerthelyiségben. Hálás szívvel fogadtam a kedves meghívást, de nevetve mondtam, hogy pihenésre vágyom. Persze ezek után ő is elnevette magát. De semmi baj, attól még én tudok aludni, hogy itt élőzene lesz. Aha, hát hogyne. Ez megint naiv gondolat volt. Mást se csináltam csak forgolódtam. Reggel úgy kellett magamat összevakarni, azt se tudtam, hány darabra estem szét. De hát rohanni kellett a munkába.
A munkatársak megszerettek, a főniék is. Itt is pont úgy, mint az előző helyen, a hotelben, családiasra alakult a légkör. Igaz, nagyon sok munkánk volt, s mikor 5 perc pihenőt kaptunk, akkor aztán ment a másik szívatása, de kegyetlen módon. Viszont olyan jókat nevettünk, hogy azt leírni nem tudom. Boldog voltam, nagyon jól éreztem magam. Minden úgy alakult, ahogy szerettem volna. Tekertem a kereket, amit vállaltam.
Idő közben anya munkatársa megkérdezte, hogy esetleg tudnék-e segíteni neki munkát keresni Ausztriában. Beleegyeztem, és annyi kérésem volt, hogy a Facebookon jelöljön be, s ott megbeszéljük a továbbiakat. A hölgy neve Kati volt. Azt akkor még nem tudtam, hogy milyen fontos szereplője lesz a további életemnek…
Miközben Katival egyeztettem, becsatlakozott egy férfi az életünkbe, akinek sürgősen szállásra volt szüksége, ő is segítséget kért. Katit ugye ismertem az üzletből, a fiatalembernek pedig mondtam, jöjjön el hozzám, s megbeszéljük a továbbiakat. Így is történt. Kijött egyik este, s hatalmasat beszélgettünk, jókat nevettünk. Majd utána megint, s akkor eldöntöttem, hogy segítek neki is. Viszont pár találkozás után úgy éreztük, hogy talán nagyon nem is kellene messzire mennie, maradhatna nálam. Egy pár lettünk.
Beszéltem a tulajjal, Kati kijött az étterembe, az állásinterjú jól alakult, így már kezdhetett is. A párom Bécs másik felén dolgozott, kezdett besokallni, közben én minden nap bementem az étterembe. A tulaj szakácsot keresett, így beajánlottam a páromat. Az állásinterjúra lementem vele, bemutattam Hartwignak (ő volt a tulaj). Elnyerte a tetszését, így őt is felvette.
Ott ültem az asztalnál, de a gondolataim máshol jártak. Arra lettem figyelmes, mikor Hartwig mondja a páromnak, hogy örüljön neki, s legyen hálás, amiért ilyen nőt talált maga mellé. Természetesen nem értettem, nem tudtam hova tenni ezt a mondatot, így elengedtem a dolgot.
Továbbra is sokat dolgoztam, ingáztam. Hartwig sokszor megkérdezte, továbbra sincs kedvem nála dolgozni? A válaszom természetesen nem volt. De aztán mikor már nagyon tele lett a hócipőm, s tudtam, hogy a Harti embert keres, megkérdeztem, hogy alkalmazna-e. Nagyon meglepődött a sok elutasítás után, mikor elé álltam, de igent mondott. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy ő volt boldogabb vagy én.
A másik helyen beadtam a felmondásom. Tudtam, hogy 2 hét lesz a felmondási idő. Nem volt gond, vártak rám Hartwigék. A baj csak az volt, hogy az előző munkahelyről nagyon nem akartak elengedni. Fűt fát ígértek, csak hogy maradjak. Minden nap mással álltak elő, de én kitartottam az álláspontom mellett. Ha én eldöntöttem, hogy tovább állok, nincsen, ki megállítson. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy a két tulaj gyerekkori barát, s mindent megbeszélnek egymással.
Történt egy kis bibi. Ahogy telt a műszakom, egyre rosszabbul lettem. Azt nem tudtam megmondani, melyik testrészem az, ami fáj, de felegyenesedni se tudtam. Tényleg oda lehettem, mert mindenkinek feltűnt a dolog. Én csak mondogattam, hogy minden rendben, holnapra elmúlik. Elindultam haza, lefeküdtem. Másnap csak szerettem volna dolgozni menni, de semmi erőm nem volt. Még annyi se, hogy felhívjam a főnökömet, hogy bocsánatot kérek, de nem érek oda. A kollegámra ráírtam, s megkértem, hogy mondja el a főnivel, hogy mi a helyzet. Főniék nagyon aggódtak, a régi is, az új is, senki nem tudta mi van velem. Délután jött értem a főnökasszony, s elvitt egy nagy egészség centrumba, mert tényleg oda lettem. Ő segített menni, leülni, amit el tudtok képzelni. S vártam a diagnózist.