Új hely
Indulás az állásinterjúra, majd utazás haza, Sümegre. Az elbeszélgetés sikeres volt, fel is vettek. Viszont a hotelben, az előző helyen még alkalmazásban álltam. Beatam a felmondásom, majd következett a felmondási idő letöltése. Azt még nem tudtam megmondani az új helyen, hogy mennyi idő lesz, de amint közlik velem, már jelentkezem is. Megtörtént, s nyugtattak, hogy ne aggódjak, kaptam egy esélyt, várnak szeretettel. Kicsit megnyugodtam, ez nagyon kedves volt tőlük. Szerintem mindenkinek jól esett volna egy ilyen gesztus.
Eljött a nagy nap, mikor búcsút intettem az addigi útnak, s új irányt vett az életem. Még mindig nem bíztam magamban. Találtam bőven hiányosságot, s olyan gondolatokkal indultam neki az új munkának, hogy mi lesz, ha nem leszek elég jó, s ezért kiadják az utam.
Már nem Bécsben dolgoztam, hanem a fővároson kívül, és elég kínkeserves volt a bejárás, de hát valamiért valamit. Azon járt az agyam, ha letelik a próbaidő, s esetleg megfelelek, akkor a későbbiekben veszek ki egy kis kuckót, amit a kinti otthonomnak nevezhetek. A próbaidőnek vége, megfeleltem. Mondjuk így utólag visszagondolva, még szép, hogy jól teljesítettem, hiszen adott volt a maximalizmus, és a megfelelési kényszeremet sem tudtam még felszámolni.
Nagyok sok kollegám volt, javarészt osztrákok, de akadtak azért magyarok is. Ilyen helyen lehet tanulni a németet. A hónapok teltek, egyre jobban éreztem magam, s a bejárásban is segítettek a többiek. Volt olyan mikor nem értem el a buszomat, amivel a vasútállomáshoz tartottam, ahonnan vonattal mentem tovább, majd metró, pár métert gyalog, s így kerültem haza. A haza az még mindig a barátom lakása volt Bécsben, ahol mindig szeretettel vártak.
Egyre terhesebb volt ez a bejárás, ezért már láttam lelki szemeim előtt az új helyet ahol lakhatok. Viszont még nem mondtam ki, hogy ebből elég, tűrtem tovább, csináltam a feladatom. Autóm ugye nem volt, s már nagyon hiányzott nekem, hogy szabadon mozoghassak. Nem tudtam eldönteni, hogy mi lenne a fontosabb, egy lakás, vagy a kocsi. Mert ahogy nekem tele volt a púpom a közlekedéssel, gondolom a kollegáknak is, mikor el kellett dobniuk. Sokat végül nem váratott magára a megoldás.
Számos alkalommal mentem vissza úgy Ausztriába, hogy Sümegről Győrig busszal, majd ott vonatra pattantam Bécsig, átszálltam metróra, majd megint vonatra, és végül buszra. Visszaolvasni is sok. Gondolhatjátok, hogy nagy bőrönddel, kicsivel, plusz még kézitáskával, hát, nem volt egyszerű menet. A legszebb az volt, mikor a vasúti síneket javították, és 5 kilométeren keresztül helyettesítő busz járt. Én csak húztam a csomagom, le- és felemeltem, buszra, vonatra. Szerintetek hányan ajánlották fel a segítségüket? Először nagyon rosszul esett. Nem mondom, hogy nem potyogtak a könnyeim, mert ilyen világban élünk amilyenben, de aztán hozzászoktam, s kezdtem elhinni, hogy csak magamra számíthatok. Amikor aztán egy-egy férfi felajánlotta, hogy segít, nem tudtam, hogyan háláljam meg neki. De még ezt is csináltam egy ideig, hiszen frankó csaj vagyok, mindent kibírok, kit érdekelnek a férfiak, megoldom egyedül is. Aztán eljött a pillanat, amikor összeroskadva kimondtam, hogy ebből most már elég.
A következő történt. Még Bécsben laktam, egy téli hajnalon onnan mentem dolgozni. Munka után indulás haza, Sümegre anyáékhoz. Szokásomhoz híven a kuffer nálam. Egy nagyjából 45 fokos dombon mentem felfelé, de az éjjel leesett jó pár centiméter hó, s a hótolók akkor még sehol sem voltak. Az első pár méternél még semmi baj nem volt, de ahogy haladtam felfelé az utcán, a bőröndöm összeszedte a frissen leesett havat. Egyszerűen nem tudtam húzni, mert néhány lépés után ismétlődött ez a szörnyűség. Megálltam, a könnyeim potyogtak, ott szenvedtem, egyedül, sehol senki, aki segíthetne. Elmondtam magam mindenféle szerencsétlennek. Elővettem a cigim, ráültem a bőröndömre, próbáltam nyugtatni magam, s valami megoldást kiötleni.
Ráírtam a kollegámra, hogy késni fogok, mert a vonatomat sajnos nem tudtam elérni. Ez is mekkora pofon volt, én, aki soha sehonnan nem késtem el, ezt is összehoztam. Nos, vagy húzom tovább a bőröndöt, ahogy tudom, vagy felemelem, s úgy viszem, aztán csak odaérek a metróig, onnantól már könnyebb lesz a dolgom. Nagyon elegem volt mindenből, szívem szerint otthagytam volna mindent az utcában, sőt még löktem is volna egyet rajta, gondoltam magamban. De hát ugye az nem én lennék.
Ebből elég. Eldöntöttem, hogy itt az ideje, hogy vegyek egy autót. Nyilván mi másra, mint hitelre, egy bizonyos összeg befizetése mellett. A munkaadóim kedves, segítőkész emberek voltak. A szükséges dokumentumok a kezemben, akkor csak hajrá, irány előre, vásárlás lesz Magyarországon.
Mondanom se kell, pár alkalommal még ugyanúgy utaztam vissza, mint korábban. Viszont időközben a kedves munkaadóm talált nekem helyben szállást, ilyen formában is segítettek nekem. Ezért megint csak hálás lehettem. A barátok nehezen engedtek el Bécsből, de az én utam már másfelé kanyarodott. Nehéz volt a búcsúzás, hiszen ha valahol megszerettek, oda visszavárnak, s ki tudja, hogy mikor látod, vagy látod-e őket újra. Kiszámíthatatlan világban élünk, gondoltam magamban, így szeretettel, hálával, összeölelkezve, egymásra nevetve, majd könnyeket ejtve elbúcsúztam. Mert ugye sose felejtsd el, ki segített, ki volt melletted a bajban.
Még korábban, amikor nyaralni mentünk az akkori párommal, Bécsből indult a repülőgépünk. Akkor kimondtam, hogy én ezen a bécsi négysávos úton, az autópályán nem merek vezetni. Tudjátok ott Scs-nél.
A kocsi már csak rám várt, arra, hogy elhozzam. Azzal, hogy Sümegre elmentem vele, semmi baj nem volt, viszont felvillant előttem, hogy azon a bécsi pályán kell majd mennem, ahol azt mondtam, ott én soha nem mernék vezetni. Hogyan is van ez? Mitől félek? Tényleg félek? Az élet mindig gondoskodik róla, hogy megkapjam a feladatot, s nézzek végre szembe a félelemmel. Mondanom se kell, ahogy közeledett az indulás órája, a félelem annál jobban vette át az uralmat felettem. Persze valahol kihívás, ott önbizalomnővelő lehetőség is van, de akkor ezt nem láttam. Remegett kezem s lábam, mikor a kocsiba ültem, s csak a pályát láttam magam előtt, pedig még messze jártam. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy a szüleim sem voltak nyugodtak, de ezt nem mutatták. Azért azt szokásukhoz híven oda dobták: hívj, vagy írj, mikor megérkezel. O-k-é.
Zenéről gondoskodtam az útra, máshogy nem is lehetne. A mai napig csak egyszer állok meg útközben, ezt szoktam meg. Akkor is úgy történt. Az igazi para a határ után tört rám. Mondjuk nem értem, hogy miért, mert vezettem már Németországban, Franciaországban, s Magyarországon is. Igen ám, csak azoknál az utaknál mindig volt velem valaki. Most viszont magamra maradtam. Mindegy, valahogy csak megoldom ezt is. Akkor már kezdtem átértékelni magamban a helyzetet, s azt mondogattam, hogy ez is csak egy feladat, amit ügyesen megoldok, a végén pedig megdicsérem magam, örömtáncot járok, mert megérdemlem.
Minél távolabb voltam a határtól, s közeledtem a számomra kritikusnak mondott útszakaszhoz, annál jobban hangosítottam fel a kedvenc zeneszámaimat. Nem akartam meghallani a fejemben lévő kis hangot. Folyamatosan azt mantráztam, hogy: ne add fel, menni fog ez. Nem mellesleg, vannak gyakorlottabb sofőrök is az úton, vigyázzanak azok; rám és magukra is. Én egy szőke, ezen az útszakaszon még sosem vezető hölgy vagyok, szóval maximum a felmenő s lemenő ágamat a szájukra veszik. Annyi baj legyen. Ezt úgysem értem, így tehát a helyzetet meg is oldottam. Jókat nevettem a gondolataimon.
Ám gyorsan lefagyott a mosoly az arcomon, mikor a navigáció megszólalt, s közölte velem, hogy akkor most hajtson rá a másik pályára. Nagyokat nyeltem, vettem, de inkább kapkodtam a levegőt, s úgy kapaszkodtam a kormányba, hogy már attól féltem, kiesik a helyéről. Szépen lassan haladtam, 90 volt a legnagyobb sebesség, amit be mertem vállalni. Éreztem, ahogy szidnak, de a külső sávban közlekedtem, azon kívül még volt három sáv, szóval tényleg nem értem mi lehetett a bajuk.
Épségben, egészben megérkeztem. Az örömtánc természetesen nem maradhatott el, majd ugráltam örömömben, mert úgy ahogy, de mégis csak megcsináltam. Viszont akkor még eszembe se jutott, hogy valahogy haza is kell majd érnem…