Bécs
Eldöntöttem, hogy elhagyom az országot. Magam mögött hagyok mindent, s nem végérvényesen, de néhány évre új életet kezdek egy új országban. Pontosan tudtam, hogy mi a célom, mi az, ami miatt nekiindulok a világnak. Az egyik feladatom a hitel visszafizetése volt, a másik pedig, hogy a sok bántás és csalódás, ami az évek alatt ért, végre a hátam mögé kerüljön. Gondoltam, ha egy új kultúrában merülök el, ha új emberekkel ismerkedek, akkor könnyebb lesz az életem. Kis lépésekkel, töretlenül haladni a cél felé, ez volt a terv.
Az induláshoz segítség kellett, hiszen abban a pillanatban, hogy kiteszem a lábam a biztonságot adó családi házból, elvész minden, ami addig melegséggel töltötte el a szívem. Nem lesznek ott a szüleim, nem tudnak segíteni, nem fogják megoldani az életem, vagyis már csak magamra számíthatok. Nem fognak simogatni, nem tudok majd hozzájuk bújni baj esetén. Nem tudok mélyen a szemükbe nézni, és nem lesznek hozzám bíztató szavaik. Véget érnek a közös kalandok, például nem lesz részünk közös ebédekben. A sok nevetés, egymás cukkolása, minden megszűnik, mert egy új, független életet kezdek. Egyedül.
Megtapasztaltam korábban, hogy mit kaphatok Magyarországon. Annál már csak jobb lehet máshol, mondjuk a szomszédos Ausztriában. Ahhoz, hogy valamire jussak ebben az életben, hogy talpra tudjak állni, ideje volt felvenni a mobilt az asztalról, és segítséget kérni. Fogtam a cigimet, a kávémat, kimentem a garázsba, és felhívtam László barátomat. Őszintén beszéltem neki arról, hogy mi történt velem, hogy milyen gondolatok járnak a fejemben, és arról is, hogy merre szeretnék tovább haladni az utamon. Ígéretet tett arra, hogy segít. Befogad, nála lakhatok, amíg találok munkát, és maradhatok, amíg a saját lábamra nem tudok állni (vagyis lesz elég pénzem kifizetni egy lakás bérleti díját). Megbeszéltük, hogy mikor tudok menni, ő pedig szeretettel vár. Hatalmas kő esett le a szívemről, maximálisan bíztam a barátomban.
Szállás tehát kipipálva. De hogyan fogok eljutni oda? – adta magát a kérdés. Életemben nem jártam még Bécsben, autóm sincsen, de ha lenne is, nem mernék odáig vezetni. Szóval valahogy ki kell jutnom. Ekkor jött a következő segítségkérés, ami ismét egy telefonhívás formájában valósult meg. Ez esetben Tibit kerestem. Gondoltam, mivel folyamatosan ingázik, talán ki tud vinni. Felvette, elmeséltem a történetet, és szerencsére igent mondott. Olyan hálás voltam, mert ilyen jó emberek vesznek körbe, akiket nagyon szeretek, s baj esetén nem is kérdéses, hogy segítő kezet nyújtanak.
Eljött a költözés napja. Tibi megjelent a sümegi házunk előtt, a bőrönd bekerült a kocsiba, és Niki búcsút intett Magyarországnak. Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig maradok kint, találok-e munkát, vagy úgy egyébként mi fog történni velem. Nem mondom, hogy nem hullajtottam könnyeket, amikor elhagytuk a Sümeg végét jelző táblát. Azt gondoltam, amint átlépjük az országhatárt, megnyugszom majd. Kicsit naiv gondolat volt, hiszen az igazi kaland csak akkor kezdődött. Egy idegen országba érkeztem, olyan nyelvet kellett onnantól használnom, amit bár korábban tanultam, semmire sem emlékeztem belőle, célállomásom pedig egy főváros volt, amit egyáltalán nem ismertem. Hát ez érdekes lesz, gondoltam magamban. Az út hosszú volt, de jól elbeszélgettük. Tibi Bécsben kitett a ház előtt, ahol László barátom már szeretettel várt. Hatalmas ölelés mindenkinek, majd bementünk. Elmeséltük egymásnak, kivel mi történt, kicsit feldolgoztuk az eseményeket, majd eljött a pihenés ideje.
Még a benzinkúton, utolsó magyarországi munkahelyemen kimondtam, elegem van abból, hogy nem becsülik a munkám. Azt gondoltam, nem bánom, ha kint először takarítanom kell, amíg visszajön a német nyelvvel kapcsolatos rutin, de legalább elismerik majd a teljesítményem. Bécsbe érkezésem másnapján ebben a szellemben megkezdődött a munkakeresés. A barátom jött velem, házi idegenvezetőként megmutatta a bécsi közlekedést. Gondoljatok bele, a falusi kislány új életet kezd egy külföldi fővárosban, s még a metró ajtaját se tudja kinyitni.
Sok, mi több rengeteg helyen elutasítottak, a napok pedig teltek. Egy újabb alkalommal elmentünk a Duna-partra, egy étterembe. Reméltük, hogy itt végre sikerül munkát kapnom. Az ott dolgozó magyar szakácsnak nem voltam szimpatikus, vagy egyik ismerősének kellett a hely, ki tudja, de nagyon elutasító volt velem szemben. Ekkor jutottam el oda, hogy feladom, mehetek haza, nekem itt nincs jövőm. Pár perc elteltével odajött hozzánk egy magyar pincér, akiből más érzelmeket váltottam ki. Megadta a barátnője telefonszámát, mert náluk épp szobalányokat kerestek. Felhívtuk. Beszélgetésünk során elmondta, hogy másnap hova mehetek interjúra. Nagyon izgultam, hiszen kellett a munka, valahol el kellett már kezdeni az új életet.
Reggel izgatott készülődés, s indulás a hotelbe. Ilyen munkát sem végeztem még, de hát jó pap is holtig tanul. Takarítani tudok, anyukám mindenre megtanított már kiskoromban, maximum a nyelvvel lehet probléma. Na, ez is naiv kijelentés volt. Felvettek, és a következő napon már munkába is állhattam. Elkezdődött a betanítás, mindenféle fortélyt elsajátítottam, amire szükségem volt a munkavégzéshez. Megkaptam a beosztásom is, amiből már láttam, hogy mikor tudok majd hazamenni anyáékhoz, és imádott kutyuskáimhoz. Kaptam továbbá listákat, minden nap újat, hogy mikor melyik szobát kell takarítani.
Eleinte nem voltak barátaim, eléggé be voltam zárkózva. Úgy voltam vele, dolgozni mentem, nem barátokat szerezni. Az idő telt, szívatás ezerrel, s mikor már feladtam volna, magyar lányok jöttek a hotelbe takarítani. Etával jóban lettünk. Amikor mindkét oldalról betelt a pohár, átirányítottak minket egy másik hotelbe. Tudjátok, hogy van, mire biztos lennél a dolgodban, mire jól éreznéd magad, az élet gondoskodik rólad. (Munka, közlekedés, főnök, stb.)
No, akkor kezdjük előröl. Új útvonal, új szokások, új főnök, jaj, mi lesz ebből… Mivel semmit nem bíztam a véletlenre, szabadnapomon utazgattam Bécsben, megnéztem, hogy másnap hova is kell odatalálnom. Eljött a reggel, készülődés, majd kicsit korábban indultam neki az új kihívásnak. Néztem a metrókat, hova, merre menjek, nehogy rossz szerelvényre szálljak fel, mert akkor aztán azt se tudom, hogy merre tovább. Az okostelefonomon volt térkép, ezt használva egyre jobban kiismertem magam Bécsben.
Beléptem az új hotelbe, ami nagyon szép volt. Gondoltam magamban, itt még takarítani is öröm lesz. Megkaptam a szerződést, s ismét jött a betanítás. Nagyon kegyes volt velem az élet, mert a főnökasszonyom magyar volt, a hausdame pedig osztrák. Hamar belerázódtam a munkába, s egyre több embert kedveltem meg, ahogy a főni asszonyomat is. Mondhatni, családias volt a közösség. Megbékéltem a helyzetemmel, elfogadtam azt, hogy most ez van, de majd lesz jobb is.
Mikor meglátogattam az otthoniakat, hallottam a rólam szóló pletykákat. Ezeken már csak nevetni tudtam. A családom támogatott mindenben, telefonon folyamatosan bíztattak. Eléggé családcentrikus embernek tartom magam, s eszméletlenül hiányoztak anyáék, a barátok, de mindig azt mondták, ha fél évet kibírsz, akkor kint fogsz maradni. A fél év letelt, munkám és barátaim is voltak már az új országban, tehát nem mentem haza.
Csináltam a kis dolgaimat, szabadnapon vagy délután jártam a bécsi utcákat, hazamentem a lakásba pihenni, főztem, így teltek a napok. Mire biztonságban éreztem volna magam, új főnököm lett, a régi pedig lányának fogadott. Azóta is jóban vagyunk, s igaz nem minden nap, de beszélünk, vagy írunk egymásnak. Mivel jól végeztem a munkámat, új szerződést kaptam, több munkaórában, magasabb bérért dolgoztam már. Ez jól esett. Kezdik tehát elismerni a teljesítményem. Ellenben jött a megérzés, hogy sokáig már nem fogok ott dolgozni. Abban biztos voltam, hogy onnan el szeretnék menni, de hogy merre tovább, azt még nem lehetett tudni. Sokáig nem kellett töprengenem, mert egyszer csak az egyik barátom mondta, új embert keresnek náluk. Az aktuális melóhelyen már nagyon tele volt a hócipőm, léptem volna, de vártam a jeleket, amik aztán jöttek is rendesen.
Mennem kellett állásinterjúra, amit le is beszéltem a szabadnapomon. A hotelban aznap gyorsan szerettem volna végezni, mert az interjú után indultam volna haza, Sümegre, vagyis össze kellett pakolnom, meg ugye enni sem ártott volna valamit. Az utolsó két szobánál Eta barátnőm mondta, hogy besegít. Mire odaért, már csak egy szoba volt hátra, ám az istenért nem akartak kijönni a vendégek, holott már rég el kellett volna hagyniuk. Nem értettük, mi van. Többször szóltam, s mindig azt a választ kaptam, hogy azonnal.
Elindultunk, a raktárba pár dologért, s mikor visszamentünk a szoba ajtaja nyitva volt. Jött egy rossz érzés, amit nem tudtam hova tenni. Ahogy beléptem, körülnéztem, és azt hittem elájulok a látványtól. Öklendezni, szédülni kezdtem. Leültem volna, de nem mertem. Annyi csúszott ki a számon, hogy mi a … történt itt. Összenéztünk a másik lánnyal, s annyiban maradtunk, hogy ott mi nem csinálunk semmit, egyszerűen le kell zárni a szobát. De ezt hogyan mondjam meg az osztrák főninek. Nagyon tartottam a reakciójától (addigra kiismertem már), pedig itt mondhatni én vagyok az áldozat. Ez akkora pofon volt, hogy egyből tudtam, irányt kell váltani. Én ennél százszor többet érek…