Az elengedés elindítása, lezárása, és az új élet kiteljesedése

Párizs Nikoletta   2020. szeptember 13.

Hosszú és küzdelmes évek vannak mögötted, ennek történetét nagyságrendileg végig követhették a blog olvasói. Az írást egyértelműen terápiás eszközként használtad, szeretted volna lezárni életed eddigi szakaszát. Hogyan látod, sikeres volt a terápia, ténylegesen magad mögött tudod hagyni 40 év megpróbáltatásait?

Határozottan sikeres volt. Rengeteg kérdésemre érkezett válasz, és sokszor visszakaptam egy-egy szituációt, amit korábban nem értettem, hogy miért történt velem. Azzal, hogy a fogantatástól kezdtem a történet írását, fogalmazhatunk úgy, hogy megvilágosodtam. Már látom az összefüggéseket, megértettem a tanításokat, amiket kaptam, ennek okán igen, el tudom engedni a 40 évet.

Azt gondolná az ember, hogy a születés pillanatában minden rendben van egy gyermekkel, ám a te eseted is mutatja, hogy ez nem mindig van így. Életed korai szakaszában érezted azt, tudatosult benned, hogy már a startvonalnál hátrányba kerültél?

Sajnos akkor még nem. Ez is a megvilágosodás része volt. A „betegségem” alatt nagyon sok időm volt, amit tanulásra, nyomozásra, olvasásra fordítottam. Így értettem meg, hogy mennyire fontos nyugodt körülményeket „biztosítani” a baba születésénél. Számomra ez nem adatott meg, nagyon sok stressz ért, ami persze hatással volt eddigi életemre.

Nagyon mélyre most nem szeretnék merülni ebben a témában, tényleg csak egy rövid gondolat erejéig említem meg, amúgy is nagyon bonyolult. Minden születés egyedi az élmények, a hatások, a történések tekintetében.

Tovább olvasom

Távolodás

Párizs Nikoletta   2020. szeptember 6.

Szia Norbi, hogy vagy mostanság?

Soha jobban, bár az is igaz, hogy ez sok év munkájának eredménye. Az ember küzd a múlt terheivel és vágyja azt az állapotot, amikor a jól lét beköszönt, de nem tudja, hogy pontosan milyen lesz. Az utóbbi 10 évben voltak pillanatok, amikor a „víz” felett volt a fejem, így egy rövid időre megláthattam, milyen lehet majdan, ha egész testtel kint leszek. De hogy őszinte legyek, végül nem egészen olyan lett az élmény. Mármint, nagyon jó érzés végre a terhek, a belső nyomások (nagy része) nélkül lenni, de valahogy más megélni a belső békességet, mint amilyennek gondoltam.

1,5 évvel ezelőtt kezdtük meg a közös munkát, akkor én kerestelek meg, hogy segíts nekem. Hamar megmutatkozott, hogy én is tudok neked segíteni a kineziológia és az életvezetés által. A blog olvasói végig követhették életem utolsó néhány évének alakulását, láthatták a buktatókat, és azt is, hogy miként álltam fel az egyes szituációkból. A kineziológia révén belepillanthattam a te életedbe, ami az enyémhez hasonlóan nem volt hullámvölgyektől mentes. Miként élted meg az elmúlt 1,5 évet, milyen folyamat zajlott le benned, és mit gondolsz, hol tartasz most életed egészét nézve?

Ha röviden kellene válaszolnom, akkor azt mondanám, hogy egy magas hegyre való feljutás végső hajrája volt ez számomra, és mint ilyen, olykor kicsit sem volt könnyű.

A tavaly május végi első alkalom után, amikor a kineziológia segítségével elkezdtük a további lelki tehermentesítésemet – hiszen ekkor már sok éve dolgoztam magamon –, egyértelművé vált, hogy közeledik életem egy új korszaka. Arról viszont sejtésem sem volt, hogy pontosan mi jön, és merre lesz előre.

Háromhetente egy-egy, olykor kettő új témát boncolgattunk, amik jellemzően évtizedekkel ezelőtti élethelyzetekhez kapcsolódtak. Furcsa volt az élmény, mert bár mélyre eltemetett dolgokról volt szó, a szituációk az évek alatt emlékképek formájában időnként előjöttek. Ez a tapasztalás megerősített abban a sejtésemben, hogy amit újra és újra és újra elővesz az ember agya, azzal a témával, emlékkel, bármivel még dolga van.

Tovább olvasom

Feltöltődés

Párizs Nikoletta   2020. augusztus 30.

Ez a vírusos időszak mindenkit nagyon megviselt. Szerencsére, ahogy a Facebookon kutattam, megtaláltam a Mikeefitness oldalt. Olyan boldog voltam, hogy a karantén ideje alatt irányított edzést lehet folytatni, köszönhetően az online videós segítségnek. Miklós nagyon kedves, megértő, segítő szándékú ember. Esténként tehát edzés volt, persze csak olyan intenzitással, amit a szervezetem aktuális edzettségében, akarom mondani edzetlenségében elbírt.

Ha edzésre adnád a fejed, ajánlom szeretettel Miklóst. Igaz, személyesen Bécsben, nem pedig Budapesten érhető el.

A reggeli kávézás közben megint bevillantak képek, érzések, ezeken eltűnődtem. Láttam magam előtt a szituációt, amikor ott vagyok a temetésemen, láttam magamat meztelenül megszületni és távozni. Elgondolkodtam azon, hogy amiért napi mondjuk 20 órában gürcölök, az minden itt marad a földi világban. Hiszen ha eljön a távozás ideje, semmit nem vihetek magammal. A testem itt marad, a lelkem száll tovább. Vagyis… Nem voltam elég pontos, mert ugye vihetek magammal „haza” emlékeket, érzelmeket, szeretetet, tapasztalásokat, de semmi többet, ami csak a fizikai világban értelmezhető. Hiába van csodálatos házam, autóm, ékszereim, ruháim, szexi fehérneműim, azok a testemmel együtt itt maradnak a földi síkon. Időközben rájövök, hogy felesleg ragaszkodnom bármihez is. Esetleg egyvalamihez, ez pedig a szabadságom.

Tovább olvasom

Korona, a boldogság előszobája

Párizs Nikoletta   2020. augusztus 23.

Mindenki aggódott, hiszen fogalmunk sem volt arról, mi fog történni ebben az új helyzetben. A döntést meghoztam, már csak annyi teendőm volt, hogy felhívjam anyáékat, és elmondjam, mire jutottam. Nagyon féltettek, a vírus, illetve a műtét utáni felépülés miatt is. Azt mondogattam, majd megoldom, nem vagyok én olyan buta, csak nyugodtan végig kell gondolnom a következő időszakot. A kis ördög persze ekkor is betámadott. Megijedtem, és mivel tudtam, folyamatos mozgásban kell lennem – mert ugye minden nap új nap, ami igencsak tartogatja a meglepetéseket –, ezért improvizálnom kell majd, amit régebben már megtanultam. Aztán elkapott egy negatív gondolat, és készítettem egy videót. Éreztem, hogy most jött el az idő, hogy a saját lábamra álljak. Ki is mondtam, s meg is kaptam a feladatot. A videóban elmondtam a szüleimnek, hogy milyen hálás vagyok a sok segítségért, és azt, hogy úgy érzem, menni fog ez már nekem. Talán emlékeztek is erre a videóra, mert a Facebook-oldalon meg lett osztva.

Mivel magamra maradtam, a bevásárlásról is nekem kellett gondoskodni. Felmértem, hogy nagyjából mennyi terhet bír el a szervezetem, s úgy indultam a boltba – mert ugye az orvos tanácsa alapján 1 kg-nál többet nem emelhettem volna. 1,5 hetente mentem, tehát jócskán tele lett a bevásárlókocsim. Az autómhoz érve kinyitottam a csomagtartót, amiben elhelyeztem nyolc táskát. Ezek révén a megfelelő arányban osztottam el a vásárolt termékeket. Láttam, hogy ez a szisztéma működik, így megnyugodtam. Elhittem, hogy egyedül is képes vagyok élni a napjaimat. Annyira vissza akartam találni a női energiák* varázsába, hát most gyakorolhattam. Örültem annak, hogy az volt a legnagyobb problémám, hogy a hűtőszekrény nem olyan gyorsan olvad le, mint szerettem volna. Szépen elkezdtem élni az új életem. Hálás voltam amiatt, hogy ha személyesen nem is, de a telefonon keresztül tudtam tartani a kapcsolatot a családommal, a barátaimmal.

Tovább olvasom

Szilikori

Párizs Nikoletta   2020. augusztus 16.

Ausztriai tartózkodásom alkalmával jelenésem volt a rehabilitációs ügyintézőnél. Elmondhatatlanul megkedveltem a hölgyet, szerettem hozzá menni. Többszöri felajánlás után végül eldöntöttem, hogy 3 hétre bevonulok a szanatóriumba. Fél évvel a beköltözés előtt le kellett adni az igénylést, mert sajnos sok a beteg ember, így időbe telik, mire mindenkit el tudnak helyezni. Gondoltam magamban, rendben is van az a fél év várakozás, addigra túl leszek az utolsó műtéten, és már tényleg csak a testem rehabilitációjára kell fordítani a figyelmemet.

A kontrollon hála az égnek, minden rendben volt. Ismét kezdtem elhinni, hogy tényleg meggyógyultam, és a sok megpróbáltatás után lelkileg is helyreállnak a dolgok. Csábított az alagút végén lévő fény, de megint egy labirintus közepén találtam magam, és annak rendje és módja szerint el is tévedtem.

Készültem az operációra, aminek már ismert volt az időpontja. Ez az utolsó állomás, ahol elvileg megkapom a szilikon implantátumokat a melleimbe, s végre magam mögött hagyhatok mindent. Szépen vettem az akadályokat, megküzdöttem a velem szembe jövő kihívásokkal, mígnem a soron következő vizsgálaton találtam magam, ahol röntgenfelvételt készítettek. Az altatás miatt fontosnak találták az orvosok, hogy ilyen módon nézzük meg, mi a helyzet odabent.

Tovább olvasom

Angyalok, segítők vezetnek engem

Párizs Nikoletta   2020. augusztus 9.

Elindultam Sümegről a tanácsadóhoz. Útközben szokás szerint képek villantak be a múltamból. Emlékszem, fiatalabb koromban a Szellemekkel suttogó volt a kedvenc televíziós sorozatom. Akadt olyan hétvége, amikor csak ezt néztem. Csodáltam a főszereplő hölgyet, mindenféle téren. Az autóban ülve feltettem magamnak azt a kérdést, hogy: hiszek a szellemekben, az angyalokban, és úgy egyáltalán, mit gondolkodok a reinkarnációról? Az emlékképek és a gondolatok cikáztak a fejemben, aztán arra ocsúdtam, hogy nem túl hosszú utam végére értem, ott állok új segítőm háza előtt.

Szeretném most megszólítani a segítőm, akivel ha nem is sokszor, de a legnehezebb pillanatokban találkozhattam.

A „véletlenek” mindig működnek az életünkben. A sorsnak köszönhetően találkoztam veled, ám akkor alig tudtam valamit arról, hogy ki vagy, mivel foglalkozol, és miként tudsz segíteni másoknak. Kérlek, mesélj kicsit magadról az olvasóknak.

Az Angyalok szerint a testi és a lelki probléma valójában abból ered, hogy a lelkünk megfeledkezik a Teremtővel való összeköttetésről. Gyermekkorom óta hiszem létezésüket. Látom és hallom Őket. Megtanítottak kérni. Megtanítottak elfogadni. Megtanítottak gyógyítani. Megtanítottak hinni a csodában.

Molnár Marianna, a Szeretet Kuckó megálmodója és alapítója vagyok.

Az anyagi világból pár éve kilépve újra az önkeresés és önmegvalósítás útjára léptem. Elindultam a „láthatatlan” világ felé. Elkezdődött egy mély belső utazás. Ez az utazás még mindig tart.

Aztán elérkeztem életem azon pontjára, ahol a magammal hozott tudás apró csiszolatlan részeit kell, hogy tökéletesítsem. Tanfolyamok, könyvek, rengeteg önmunka, mai napig tartó folyamatos tanulás. Mindezen kitartó munka eredménye lett a hozott és tanult technikák segítségével embertársaim gyógyítása, tanítása, saját életutak felfedezése, test – lélek – szellem egyensúlyának összehangolása.

Gyógyítói munkám mindennapi elengedhetetlen része: hálát adok az Úrnak, az összes égi segítőnek a „láthatatlan” világban. Hálás vagyok a családomért, minden emberért, akikkel a tiszta szeretet energiáján keresztül kapcsolódhatok. Hálás vagyok, hogy ilyen csodálatos életfeladatot kaptam.

Molnár Marianna vagyok, lélekgyógyász, angyalterapeuta, ThetaHealing konzulens, Masszőr – Lélekmasszázs.

Tovább olvasom

Hallucináció vagy valóság

Párizs Nikoletta   2020. augusztus 2.

Szerencsére sok szabadidővel rendelkeztem, így több időt lehettem a barátnőmmel. Elmondhatatlan, milyen mély beszélgetéseket folytattunk. Mindent megtettem, hogy segítsem őt, de nem volt hajlandó kijönni a mókuskerékből. Mikor már mást nem tudtam csinálni, sírva könyörögtem neki, hogy lépjen, mert ha nem teszi meg, távozni fog erről a világról. Jó dolog a szabad akarat, mindenki gyakorolja nap mint nap. Jó tudni, hogy mindig van választásunk máshogy dönteni, ha szeretnénk. Ám ő ragaszkodott, nem változtatott.

Borzasztó, szavakkal megfogalmazhatatlan számomra, hogy milyen látni, ha valaki nagyon nem jó irányba tart. Hiába szólok neki, hiába próbálok segíteni (hiszen megkért rá), nem mozdul. Maximum hajtja az igazát, amihez annyira ragaszkodik, pedig pontosan tudja, hogy nem jó, amit csinál. Ezt egyébként én is elkövettem.

Pontosan tudtuk, hogy mi fog történni, csak azt nem, hogy mikor. Bécsbe kellett mennem egy előadásra, ahova Barbi jött velem. Készítettünk néhány képet, amit a barátnőm szívvel megjelölt a Facebookon. Megbeszéltük, hogy másnap indulok Sümegre, az utána következő napon pedig elmegyek hozzá, és egy csodás napot töltünk majd együtt. Este még küldött nekem egy szívecskét, és írta, hogy mennyire szeret. Természetesen válaszoltam neki.

Tovább olvasom

Az elköszönés hiánya

Párizs Nikoletta   2020. július 26.

Megnyitottam telefonomon a Facebook nevű alkalmazást. Számomra fontos emberek hírfolyamát követem csak, mert mint arra korábban már tettem utalást, nem vagyok sem telefon-, sem alkalmazásfüggő. Mondjuk az igaz, hogy mára sokakkal könnyebb a mobilos alkalmazások által létrehozott felületeken keresztül kommunikációt folytatni, mint más módokon.

Szóval, amint megnyitottam a Facebookot, a szívemhez egy nagyon közel álló személy egyik bejegyzését láttam. Gondoltam, rápillantok a profiljára, s jobban szemügyre veszem, mert elég sokan írtak hozzá. Amikor megjelent, mindenhol sírós fejeket és hozzászólásokat láttam, hogy mennyire sajnálják, hogy elment, nagyon jó ember volt, imádkoznak érte.

Akiről most írok, ő nem más, mint a szeretett Hartwig. Sokkolt ez az üzenet, nem akartam elhinni. Mindenre gondoltam. Hogy nem jól olvastam, hogy megint előjött a német nyelvvel kapcsolatos problémám. Aztán szépen lassan eljutottam a tagadásig. Rádobtam a telefonom az ágyamra, ittam egy pohár hideg vizet, elszívtam egy szál cigarettát, majd erőt gyűjtve visszamentem, kezembe vettem a telefont, hogy újra megnézzem a Facebookot. Még ekkor sem akartam elhinni, ezért a közös barátokat hívtam telefonon. Szerettem volna, hogy mondjanak számomra valami bíztatót, és erősítsék meg, hogy csak én értelmeztem rosszul ezt az egészet. Az nem lehet, hiszen nincs egy hete, hogy írtunk egymásnak, és akkor még minden rendben volt. Milyen érdekes, épp az onkológiai rehabilitáción töltötte akkor a napjait, ahol most én is vagyok. Aztán pár nappal később itt hagyta a földi síkot.

Tovább olvasom

Sugárterápia

Párizs Nikoletta   2020. július 19.

Haladtunk előre utunkon. Apus vezetett, én csak úgy elvoltam. Kicsit élveztem, hogy nő lehetek, s a körülményekhez képest azt csinálhatok, amit csak szeretnék, ezért vittem magammal egy jó könyvet, és azon tűnődtem, mire megjárjuk ezt az utat, el is tudom olvasni. Igen, ahogy én azt elképzeltem. Természetesen nem így alakult, és jött az élettől egy újabb a csavar.

Segítettem apusnak, mondtam mikor merre menjen, mert teljesen más irányból közeledtünk a kórházhoz Bécsben, mint korábban szoktunk. Odaértünk, leparkoltunk, majd felmentünk az ambulanciára. Leültem, és elővettem a könyvet. Hirtelen, azt vettem észre, hogy feszült vagyok, s félek. Nem is értettem, mert kezemben a könyv, ami teljesen másról szól, s inkább boldognak kellene lennem, mint szorongónak. Átadtam magam ennek az érzésnek, s figyeltem. Idő közben leesett, hogy ezek nem az én érzéseim, hanem valaki másé ott a környezetemben. Eszembe jutott, hogy igen, valójában pár éve ez velem is megtörtént; erről korábban már volt szó a blogban.

Sokszor kerültem olyan szituációba, amikor hatalmas pánik tört rám, s nem tudtam, hogyan mászok ki belőle. Vajon nekem kellene most elengednem ezt az érzést, a szituációt végre, és levonni a következtetéseket, majd haladni tovább? Vagy a mellettem ülőnek lenne időszerű segítenem, hogy megküzdhessen ezzel a feladattal? Biztos, hogy ez a jó megoldás? Nekem kell megoldani az ő feladatát? Nem azért vagyunk itt, hogy tanuljunk, fejlődjünk? Nem lehet, hogy inkább ártok neki azzal, ha mindent megoldok helyette? Nem, nem oldom meg, de nézzük csak, nekem mi segített abban a helyzetben… Igaz, nem kért meg arra, hogy segítsek, mellé álljak. Jaj, mit is csináljak? Mit kell nekem ebből a helyzetből megtanulnom? És neki? Feladatok sokasága. Te mit tennél, ha látnád, hogy valaki segítségre szorul?

Tovább olvasom

Mintha nem a régi volnál

Párizs Nikoletta   2020. július 12.

A napok teltek, a fájdalom viszont nem hagyott alább. A professzor megérkezett a kórházi szobánkba. Érdeklődtünk, hogy mikor mehetünk haza. Aranyosan mosolygott, majd azt válaszolta: amikor azok a kis tartályok üresek lesznek, vagy csak nagyon kevés folyadék kerül beléjük. Aha. Szóval, most azért kell imádkoznom, hogy minél előbb gyógyuljon a testem, konkrétabban a műtéti sebem. Ugyan még nem tudom hogyan, de el fogják távolítani ezeket a séta közben magammal cipelt kis barátaimat. Mennyivel könnyebb lenne az életem nélkülük, elvégre nem ragaszkodom hozzájuk.

A szüleim mindennap jöttek hozzám. A vége felé apuskám már kezdte megszeretni az osztrák környezetben való vezetést. Nos igen, Magyarországgal ellentétben Ausztriában van olyan, hogy közlekedési kultúra. Erre úgy hívták fel az én figyelmemet is. A fontosabb „szabályokat” el is sajátítottam, aztán apuskámnak megtanítottam őket. (Amikor együtt jártunk a kórházba a kemoterápiák alkalmával, odafelé mindig én vezetettem, az ausztriai otthonom felé viszont már apukám segítségére szorultam.) Szóval anyáék mindennap jöttek be, és jókat beszélgettünk. Elmondták, hogy Magyarországon és az ausztriai otthonomban is minden rendben van. Nyugodjak meg, nekem csak az a feladatom, hogy minél korábban távozzak a korházból. Tehát minden energiámat gyűjtsem össze, és a gyógyulásra fordítsam a figyelmemet.

A „véletlenek” elkezdtek dolgozni az életemben, amikor úgy döntöttem, hogy folytatom a harcot, s apró lépésekkel haladok előre utamon. A magyar szobatársnőmmel elindultunk sétálni, persze csak a folyóson, vagy maximum lemegyünk a boltba, esetleg kávét fogyasztani. A séta alkalmával magyar szavakra, mondatokra lettünk figyelmesek. Összenéztünk, mosolyogtunk egyet, hogy jé, magyarok. Aztán hogyan, hogyan se, megismerkedtünk egy magyar családdal, s elkezdünk beszélgetni. (Nem tisztem arról mesélni, miért voltak ők akkor ott. Ha a későbbiekben a hölgy belemegy a riportba, lehetséges, hogy rákérdek, s ha szeretné, ha szükségét érzi, elmesélni majd a részleteket.)

Tovább olvasom