Feltöltődés
Ez a vírusos időszak mindenkit nagyon megviselt. Szerencsére, ahogy a Facebookon kutattam, megtaláltam a Mikeefitness oldalt. Olyan boldog voltam, hogy a karantén ideje alatt irányított edzést lehet folytatni, köszönhetően az online videós segítségnek. Miklós nagyon kedves, megértő, segítő szándékú ember. Esténként tehát edzés volt, persze csak olyan intenzitással, amit a szervezetem aktuális edzettségében, akarom mondani edzetlenségében elbírt.
Ha edzésre adnád a fejed, ajánlom szeretettel Miklóst. Igaz, személyesen Bécsben, nem pedig Budapesten érhető el.
A reggeli kávézás közben megint bevillantak képek, érzések, ezeken eltűnődtem. Láttam magam előtt a szituációt, amikor ott vagyok a temetésemen, láttam magamat meztelenül megszületni és távozni. Elgondolkodtam azon, hogy amiért napi mondjuk 20 órában gürcölök, az minden itt marad a földi világban. Hiszen ha eljön a távozás ideje, semmit nem vihetek magammal. A testem itt marad, a lelkem száll tovább. Vagyis… Nem voltam elég pontos, mert ugye vihetek magammal „haza” emlékeket, érzelmeket, szeretetet, tapasztalásokat, de semmi többet, ami csak a fizikai világban értelmezhető. Hiába van csodálatos házam, autóm, ékszereim, ruháim, szexi fehérneműim, azok a testemmel együtt itt maradnak a földi síkon. Időközben rájövök, hogy felesleg ragaszkodnom bármihez is. Esetleg egyvalamihez, ez pedig a szabadságom.
Eltűnődtem azon is, hogy amikor megtudtam, hogy beteg vagyok, megutáltam a pénzt. A terápiák alatt, ahogy az életemért harcoltam, sokszor hibáztattam a pénzt, mint a probléma forrását. Tovább tűnődve jött az a gondolatmenet, hogy nem is annyira a pénzzel van a baj, hanem a hozzáállásommal. Hm, ezzel kapcsolatban is meg kell találnom az egyensúlyt.
Figyeltem, hogy mi történik bennem, a családommal, illetve körülöttem. Virginia, szeretett kiskutyám megbetegedett. Anyáék elvitték Tamáshoz (tapolcai állatorvos), s kiderült, hogy magas a cukra. Ezen kicsit elgondolkodtam, mert ugye az előző bejegyzésben írtam, hogy a laboromnál kijött, nekem is magasabb volt, mint ideális lett volna. Azon mosolygok, hogy az ő életében is változás történt. Amikor a koronavírus miatt négy hónap után végre haza tudtam menni Sümegre, s megpuszilhattam, majd magamhoz ölelhettem a családomat és a kicsikéimet, már tudtam, hogy minden rendben lesz. Virgikémmel fogyasztottuk a CBD-olajat, s mindent együtt csináltunk. Mindenki napról napra erősödött vissza.
Pontosan tudtam, hogy mikor jött el az ideje annak, hogy hazatérjek Magyarországra. Kiszámoltam előre mindent, mert ugye utána mennem kellett a szanatóriumba (Ausztria). Tehát igazából egymást erősítettük vissza a családdal a következő feladat, a háromhetes rehabilitáció előtt. Elkezdtem felmérni, hogy lelkileg hogyan állok, mennyire sikerült rendezni magamban a dolgaimat, vannak-e még befejezetlen feladataim, s figyelembe vettem a vonzás törvényét, azaz a hasonló ember hasonlót vonz elvet is. Megnyugodtam.
Ekkor már szerettem a tükröt, bele mertem nézni, s elhittem, ha olyan emberek lépnek az életembe, amilyen én vagyok, akkor abból baj nem lehet. Kimondtam, hogy megnyitom a szívcsakrámat, és ha látok egy negatív észrevételt, akkor azt jelzésértékűnek fogom venni, tudni fogom, hogy azzal a konkrét területtel még dolgoznom kell.
Kicsit félve, de annál kíváncsibban indultam neki az útnak, ami a szanatóriumhoz vezetett. Azt tudtam, hogy odaérve az első feladat az lesz, hogy 24 órán keresztül a szobámban kell maradnom, mert ennyi idő kell ahhoz, hogy a koronavírus kapcsán készített tesztemnek meglegyen az eredménye. Csak akkor vehetek részt a foglalkozásokon, ha negatív lesz a teszt eredménye. Barbi sokat mesélt erről az időszakról, mert ő korábban már megjárta ezt az utat.
A németül telefonálással még mindig hadilábon álltam, emiatt ismét megkaptam feladatnak. Mindenki telefonom hívott, az orvosok, az étteremből, tehát gyakorolhattam a nyelvet. Végül persze már csak nevetni tudtam a helyzeten.
Másnap a szanatórium orvosánál volt jelenésem, akivel mindent megbeszéltünk, majd kiírta a terápiákat. Volt ott minden, mint a búcsúban.
Az étteremben négyen ültünk egy asztalnál, két férfi és két nő, az egyik ugye jómagam voltam. Mivel magyar szó nem hallatszott, rá voltam kényszerítve a német nyelven történő társalgásra. Nagyon megkedveltem a beszélgetőtársakat. Az asztalnál töltött idő alatt sokszor kaptunk nevetőgörcsöt. Volt olyan, hogy azt se tudtuk hogyan nyeljük le a narancslevet, a levest, vagy az éppen bevett falatot, hogy nevetés közben ne fulladjunk meg.
Az orvosommal folyamatosan kontaktban voltam, mindent megbeszéltünk. Élvezetesen, de kicsit küzdelmesen teltek a napok. Ki volt írva masszázs, ergoterápia, azaz terheléses vizsgálat, és akadt még fizikoterápia, gyógytorna, edzőgépek, kreatív csoport, s persze pszichológiai beszélgetésben is volt részem. Valamiért utóbbitól mindenki irtózott. Sokan mondták, hogy nekik erre nincs szükségük. Én is így éreztem, hiszen tudtam, hogy az írás, a meditációk, és még sorolhatnám, hogy mi minden sokat segítenek, ám ha kötelezően ki van írva, akkor nincs mit tenni, menni kell. Majd csak lesz valahogy, nem igaz?
Előadásokon kellett részt venni, szóval gyorsan teltek a napok. Boldogsággal töltötte el a pici szívem, hogy mindig volt választásom, így tényleg azt tehettem, amit szerettem volna. Én dönthettem el, hogy melyik előadásra szeretnék beülni. Szerintem nem kell sokat ragoznom, hogy mi kötötte le a figyelmem. Bár az is igaz, hogy kicsit furcsán, kérdőn néztem az orvosomra az előadások miatt, mondván minek üljek be, mikor nem fogom megérteni; a német nyelvvel kapcsolatos félelmem, ugye. Viszont mindig jött a visszajelzés, hogy megy ez, csak gyakoroljam.
Nehezítette az életünket, hogy a koronavírus miatt mindig mindent maszkban kellett csinálni, idővel persze megszoktuk. Utólag már nem bánom, mert az egyik előadáson egy konkrét mondat elhangzása után nevetésben törtem ki. Mondhatni, megtörtént a megvilágosodás. Olyan boldog perceket éltem meg akkor, hogy szívem szerint ugráltam volna örömömben. Ezt nem lehetett, így magamban, a maszkom alatt mosolyogtam.
Beültem a pszichológushoz, elkezdtünk beszélgetni, és egyre jobban ellazultam, nevettem. Örömmel meséltem arról, hogy hol tartok az életemben, és a feladatokról, amiket kaptam az élettől.
Időközben megismertem Andit. Ő egy magyar hölgy, a recepción dolgozott, jóban lettünk. Beszélgettünk, egyre jobban nyíltunk meg egymásnak, jókat nevettünk. Ha épp ott volt, mindig oda fordultam vagy léptem hozzá, és jól éreztük magunkat. Amikor kérdésem adódott, hozzá fordultam válaszért, és természetesen mindig segített.
Szántam-bántam bűnömet, hogy nem fogadtam el korábban a rehabilitációt, hiszen már kétszer is mehettem volna. De persze minden akkor történik, mikor eljön az ideje. Ez is kipipálva, rengeteg pozitív élménnyel gazdagodtam, gondoltam magamban. Csodálatos napokat éltem át, igazán boldog voltam. Amit kicsit sajnáltam, hogy a kreatív órából csak három alkalom jutott nekem.
Az utolsó előtti napon jelenésem volt a pszichológusnál. Egy témát feszegettem, de azt nagyon. Elmondtam neki, hogy miket tanultam, mivel szeretnék majd foglalkozni, és az írásról is beszéltem. Ha beleragadtam egy gondolatmenetbe, tükröt mutatott. Ahogy beszélt, amilyen hangsúllyal, ugyanazt mondta, amit én, olyan nevetés tört ki belőlem, hogy én is igazán meglepődtem. Mondhatni, eladtam a helyiséget. Ő mosolygott, s nem szólt egy szót sem. A végén nem győztem bocsánatot kérni, mert olyan hangosan nevettem. Kicsúszott a számon, hogy ez jó volt, ez betalált. Egyből tudtam, hogy merre tovább. Nagyon hálásan elköszöntem, aztán minden jót kívántunk egymásnak. Mielőtt kiléptem az ajtón, annyit mondott nekem, hogy ő is szívesen elolvasná a könyvem. Mosolyogtam, hiszen értettem, hogy ebben az egy mondatban mennyi információ rejlik számomra.
Gyorsan eltelt a három hét. Nos, igen, amikor az ember jól érzi magát, repül az idő. Nehéz szívvel hagytam ott a szanatóriumot, de pontosan tudtam, hogy nem szabad ebben az állapotban maradnom, tovább kell haladnom utamon. Sajnáltuk, hogy Andival el kell válnunk, de azon az épületen kívül is van élet, nem igaz? Inkább folytassuk kint, gondoltuk, ezért elérhetőséget cseréltünk, aztán elindultam az otthonom irányába.
Eddig a blog a múlt eseményeiről szólt. Azzal, hogy elhagytam a rehabilitációs központ falait, majd hazatértem ausztriai otthonomba, már a jelenben járunk. Ez tehát azt jelenti, hogy az élettörténet dokumentálása mindjárt a végéhez ér. Az írás egyértelműen terápia volt számomra. Most már tapasztalatból mondhatom, nagyon sokat segít az embernek, ha ilyen formában adja ki magából a dolgokat. Szóval, megint csak hálás lehetek amiatt, hogy anno az a bizonyos könyv a kezembe került.
Jövő héten és utána még egy-egy bejegyzéssel érkezem az élettörténethez kapcsolódóan, aztán életem e fejezetét lezárom. Sok mindenre rájöttem, összeraktam az életem, és pozitív lelkülettel indulok neki az új korszaknak.
Most még nem búcsúzom tőletek, hiszen lesz még két bejegyzés, ám azon gondolkodom, hogy a végén bejelentkezem „személyesen”, és úgy köszönöm meg a sok segítséget, a türelmet, a visszajelzéseket, a szeretetet, amit az olvasóimtól kaptam. Meglátjuk…