Szilikori
Ausztriai tartózkodásom alkalmával jelenésem volt a rehabilitációs ügyintézőnél. Elmondhatatlanul megkedveltem a hölgyet, szerettem hozzá menni. Többszöri felajánlás után végül eldöntöttem, hogy 3 hétre bevonulok a szanatóriumba. Fél évvel a beköltözés előtt le kellett adni az igénylést, mert sajnos sok a beteg ember, így időbe telik, mire mindenkit el tudnak helyezni. Gondoltam magamban, rendben is van az a fél év várakozás, addigra túl leszek az utolsó műtéten, és már tényleg csak a testem rehabilitációjára kell fordítani a figyelmemet.
A kontrollon hála az égnek, minden rendben volt. Ismét kezdtem elhinni, hogy tényleg meggyógyultam, és a sok megpróbáltatás után lelkileg is helyreállnak a dolgok. Csábított az alagút végén lévő fény, de megint egy labirintus közepén találtam magam, és annak rendje és módja szerint el is tévedtem.
Készültem az operációra, aminek már ismert volt az időpontja. Ez az utolsó állomás, ahol elvileg megkapom a szilikon implantátumokat a melleimbe, s végre magam mögött hagyhatok mindent. Szépen vettem az akadályokat, megküzdöttem a velem szembe jövő kihívásokkal, mígnem a soron következő vizsgálaton találtam magam, ahol röntgenfelvételt készítettek. Az altatás miatt fontosnak találták az orvosok, hogy ilyen módon nézzük meg, mi a helyzet odabent.
Egy fiatalember segédkezett a vizsgálatnál, aki miközben öltöztem, felém fordította a monitort, majd közölte velem, hogy valami van a tüdőmön. Folytatta azzal, hogy most még semmi konkrétumot nem tudni, elemezve lesz a felvétel, aztán kiderül, hogy mivel állok szemben. Nos, köpni-nyelni nem tudtam. Ezzel az egyetlen mondatával teljesen a padlóra küldött.
A kórházból hazafelé tartva a metrón, majd a vonaton próbáltam elterelni a gondolataim, mert ha nem teszem, elkap a sírás, s nem tudom abbahagyni. Azt viszont nem szerettem volna, hogy mindenki engem nézzen, és azon gondolkodjon, vajon mi történhetett velem, ami miatt ennyire összetörtem. Aztán az autóhoz már nem értem el, nem tudtam tartani magam, egyszerűen hagytam, hogy kijöjjön belőlem a mérhetetlenül sok fájdalom. Reméltem, hogy utána jobban leszek.
Felhívtam anyukámat, hogy elmeséljem mi történt. Az eset után már abban sem voltam biztos, hogy sor kerülhet a műtétre, hiszen miért is adnák oda a szilikont, ha ne adj isten baj van máshol. Próbáltam tartani magam, de a mondandóm közben persze, hogy sírva fakadtam. Szegény anyukám is a könnyeivel küszködött, hallottam a hangján. Ennek ellenére azon volt, hogy engem nyugtatgasson. Adta nekem az energiát, még ha csak telefonon keresztül is, és segített felállni.
Sajnos még nincs gyermekem, de nagyon szeretnék. Miután beszélgettem édesanyámmal, azon gondolkodtam, a szüleimnek mekkora fájdalommal kell szembenézniük az én történetem miatt. Ez a helyzet nyilván nekem sem egyszerű, de bennük vajon milyen érzések kavaroghatnak?
Barbit nyugodtan hívtam fel, a vele való beszélgetés közben már nem sírtam. Amennyire lehetett, ő is támogatott. Tudtam, hogy ezt megint magamban kell lerendeznem. Hogy meddig maradok ebben az állapotban, csak tőlem függ.
Másnap kiderült, hogy semmi komoly, még a régi tüdőgyulladásból vagy a sugárterápia miatt van ott egy kis sötétebb folt. Szerencsére nem arról van szó, amire a vizsgálat utáni pillanatban gondoltam. Kezdtem megnyugodni, de akkor még ezt az egészet nem tudtam feldolgozni.
A következő napon azon gondolkodtam, ebből a furcsa helyzetből mit kellene észrevennem, esetleg megtanulnom. Még mindig labilis vagyok, nem hiszem el, hogy tényleg meggyógyultam, és már csak előre van. Nem tudom jól lereagálni ezt az egészet. Az is lehet, a srácnak most kellett megtanulnia, hogy nem mondunk előre semmit a betegnek, csak abban az esetben, ha a kiértékelt eredmény a beteg vagy az orvos kezében van. Ki tudja, mindenesetre én megértettem milyen irányba kell tovább haladnom.
A műtét napján a most már fogadott hugicám vitt el egy darabig, ahol felültem a vonatra, majd Bécsben leszállva metróval jutottam el a kórházig. Timivel a megbeszélt helyen találkoztunk. Mivel kedvelt minket a professzor, meg tudtuk vele beszélni, hogy egyazon napon műtsön minket. Elfoglaltuk a szobánkat, s mindenkit felhívtunk, akinek szerettük volna elmondani, hogy mennyire szeretjük. Anyáék már pakoltak is, és másnap rutinosan indultak Sümegről Ausztriába.
Ha az emlékezetem nem csal, akkor ide a lélekvarázsba írtam is a műtét alkalmával, és kértem, hogy segítsetek nekem, küldjétek a pozitív energiát, mert igaz, hogy pozitívan előre, de azért a kisördög, akivel néha igencsak komoly harcot kellett vívnom, bejelentkezett hozzám.
A műtéten túl voltam, és tanulva a korábbi hibámból, mármint az előző operációra gondolok, már aznap sétálni indultam a folyóson. A séta közben a zene sem maradhatott el, ezért vittem magammal az MP3-lejátszómat. Ez a műtét már nagyon jól sikerült, alig éreztem fájdalmat, ami volt, azzal a gyógyszerek megbirkóztak.
Pár napra rá ki is engedtek a kórházból, s ahogy szoktuk, anyáék vittek Sümegre, mert attól függetlenül, hogy viszonylag jól voltam, a 6 hetes pihenőidőre most is szükség volt.
Karácsony előtt volt a műtétet követő nagy kontrollom. Kicsit aggódtam, hogy a szervezetem befogadja-e az idegen testet, nem löki-e ki. Professzor úr elmondása alapján, ha gond lenne, az első egy-két hétben már megmutatja magát. Jaj de jó, gondoltam magamban. Ekkor már tényleg pozitív voltam. Hála mindenkinek, befogadta a szervezetem, s nem győzöm eléggé megköszönni a sok segítséget, amit a kedves olvasóktól is kaptam.
A két évvel ezelőtti karácsony mindenféle téren nagyon megviselt, viszont a tavalyi felülírta a régit. Hálás voltam amiatt, hogy megérhettem, és azok mellett lehettem, akiket szeretek. Ráadásul nem egy, hanem kettő karácsonyfát díszíthettem (az irodámban, és anyáéknál). A díszítést aztán sok nevetés követte, és persze játék hegyek a kicsikéimmel.
A műtétet megelőzően kifaggattam a professzort, aki megengedte, hogy három hét után már óvatosan emelhetem a kezemet, és vezethetek is, viszont a tárgyak emelését felejtsem el. Végszükség esetén 1 kilogrammot lehet, de többet semmiképpen sem. Bután néztem rá, hiszen mi az az 1 kg? Egy darab kenyér? Na ne! Hogyan fogok magamról gondoskodni?
2020 januárjában irány vissza Ausztriába, mert következtek a kontrollok. Nagyjából egy hónap szünet, aztán mire feledésbe merülhetne a múlt, kezdődik minden elöről. Érdekes, hogy nemcsak a kontroll, de a felülvizsgálat is várható volt. Minden azonos időben, hm. De legalább mindent letudok, s nyugi lesz, gondoltam magamban.
Egyéb okok miatt megkértem fogadott hugicámat, hogy jöjjön el velem. Tudta, hogy ez mennyire fontos nekem, így igent mondott. Napokkal előtte mutatta be egy jó barátját, akit Gerhárdnak hívnak. Hugi a felülvizsgálat napján megkérdezte, hogy oda adhatja-e a telefonszámomat neki, mert Gerhárd elkérte tőle. Hosszú tanakodás után igent mondtam. Ismét előkerült a „nem tudok jól németül” lemez. Minek akar megismerni, nőként se állnám még meg a helyem, hiszen most műtöttek. Félelem, félelem még mindig. Gondoltam legyen, nyilván a „véletlennek” köszönhetem ezt a találkozást, hát akkor nézzük, mi sül ki belőle.
Az első egy-két napon elkövettem azt a hibát, amin ma már csak nevetek: nem vettem fel a telefont, mert attól féltem, hogy nem fogom megérteni, amit németül mond nekem. Más a személyes kommunikáció, és más a telefonbeszélgetés. Írtam neki, hogy először találkozzunk személyesen, s ha ott úgy érzem, megy a beszélgetés németül, utána már hívhat telefonon is.
Február vége fele járunk. Még sokat voltam otthon, anyukám gondoskodott rólam, és csak akkor mentem Ausztriába, amikor időpontom volt valahova. Gondoltam, szépen lassan eljön az idő, hogy ismét a saját lábamra álljak.
Találkoztunk az említett úrral, s mivel jól megértettük egymást, megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot, s azt is, mikor találkozunk legközelebb. Őszintén elmeséltem neki, hogy min mentem keresztül az elmúlt három évben. Elmondhatatlanul empatikus volt velem, ami nagyon jólesett.
Egyik napról a másikra jött a megérzés, tudtam, hogy valami történni fog. Majdnem szétfeszített, de nem tudtam megmondani, hogy micsoda. Már arra gondoltam, tuti a szanatórium miatt aggódom, hogy hogyan fogok ott helyt állni, meg hát ugye 3 hétig be leszek „zárva”, azt pedig nem igazán viselem jól. Egyre rosszabb állapotba kerültem, megint jött a három-négy óra alvás, s az autóvezetésre sem tudtam úgy koncentrálni, ahogy kellett volna.
Mivel Geri nem bírta elnézni a szenvedésem – ami valós szenvedés volt, mert mint tudjuk, a kétségnél nincs rosszabb –, adott nekem CBD-olajat. Erről a blogban anno említést is tettem. Ha tudtam volna, mi vár rám, szembe tudtam volna menni vele, de semmi. Így viszont remélve a legjobbakat, elkezdtem szedni az olajat. Jól kiütött, napi 10 órát aludtam, úgy éreztem magam, mint akit leszedáltak. Vártam türelmesen, s gondoltam, amikor jön a feladat, félreteszem az olajat, aztán arra helyezem a fókuszt, hogy megtaláljam a megoldást.
Sokat nem kellett várni, hogy kiderüljön, mi feszített belülről: a kormány a koronavírus miatt bejelentette az országhatárok lezárását. Egy napig voltam rosszul, de akkor nagyon. Még jó, hogy ott volt az olaj; amit másnap félre is tettem. Gondolkodjunk. Anyáéknak otthon van biztosítása, nekem pedig Ausztriában. Hogyan legyen? Miként hozzam meg a megfelelő döntést. Hogyan fogom magam ellátni? Vajon emelhetek már? Mi fog itt történni?