Korona, a boldogság előszobája

Nikoletta Párizs   2020. augusztus 23.

Mindenki aggódott, hiszen fogalmunk sem volt arról, mi fog történni ebben az új helyzetben. A döntést meghoztam, már csak annyi teendőm volt, hogy felhívjam anyáékat, és elmondjam, mire jutottam. Nagyon féltettek, a vírus, illetve a műtét utáni felépülés miatt is. Azt mondogattam, majd megoldom, nem vagyok én olyan buta, csak nyugodtan végig kell gondolnom a következő időszakot. A kis ördög persze ekkor is betámadott. Megijedtem, és mivel tudtam, folyamatos mozgásban kell lennem – mert ugye minden nap új nap, ami igencsak tartogatja a meglepetéseket –, ezért improvizálnom kell majd, amit régebben már megtanultam. Aztán elkapott egy negatív gondolat, és készítettem egy videót. Éreztem, hogy most jött el az idő, hogy a saját lábamra álljak. Ki is mondtam, s meg is kaptam a feladatot. A videóban elmondtam a szüleimnek, hogy milyen hálás vagyok a sok segítségért, és azt, hogy úgy érzem, menni fog ez már nekem. Talán emlékeztek is erre a videóra, mert a Facebook-oldalon meg lett osztva.

Mivel magamra maradtam, a bevásárlásról is nekem kellett gondoskodni. Felmértem, hogy nagyjából mennyi terhet bír el a szervezetem, s úgy indultam a boltba – mert ugye az orvos tanácsa alapján 1 kg-nál többet nem emelhettem volna. 1,5 hetente mentem, tehát jócskán tele lett a bevásárlókocsim. Az autómhoz érve kinyitottam a csomagtartót, amiben elhelyeztem nyolc táskát. Ezek révén a megfelelő arányban osztottam el a vásárolt termékeket. Láttam, hogy ez a szisztéma működik, így megnyugodtam. Elhittem, hogy egyedül is képes vagyok élni a napjaimat. Annyira vissza akartam találni a női energiák* varázsába, hát most gyakorolhattam. Örültem annak, hogy az volt a legnagyobb problémám, hogy a hűtőszekrény nem olyan gyorsan olvad le, mint szerettem volna. Szépen elkezdtem élni az új életem. Hálás voltam amiatt, hogy ha személyesen nem is, de a telefonon keresztül tudtam tartani a kapcsolatot a családommal, a barátaimmal.

Tovább olvasom

Angyalok, segítők vezetnek engem

Nikoletta Párizs   2020. augusztus 9.

Elindultam Sümegről a tanácsadóhoz. Útközben szokás szerint képek villantak be a múltamból. Emlékszem, fiatalabb koromban a Szellemekkel suttogó volt a kedvenc televíziós sorozatom. Akadt olyan hétvége, amikor csak ezt néztem. Csodáltam a főszereplő hölgyet, mindenféle téren. Az autóban ülve feltettem magamnak azt a kérdést, hogy: hiszek a szellemekben, az angyalokban, és úgy egyáltalán, mit gondolkodok a reinkarnációról? Az emlékképek és a gondolatok cikáztak a fejemben, aztán arra ocsúdtam, hogy nem túl hosszú utam végére értem, ott állok új segítőm háza előtt.

Szeretném most megszólítani a segítőm, akivel ha nem is sokszor, de a legnehezebb pillanatokban találkozhattam.

A „véletlenek” mindig működnek az életünkben. A sorsnak köszönhetően találkoztam veled, ám akkor alig tudtam valamit arról, hogy ki vagy, mivel foglalkozol, és miként tudsz segíteni másoknak. Kérlek, mesélj kicsit magadról az olvasóknak.

Az Angyalok szerint a testi és a lelki probléma valójában abból ered, hogy a lelkünk megfeledkezik a Teremtővel való összeköttetésről. Gyermekkorom óta hiszem létezésüket. Látom és hallom Őket. Megtanítottak kérni. Megtanítottak elfogadni. Megtanítottak gyógyítani. Megtanítottak hinni a csodában.

Molnár Marianna, a Szeretet Kuckó megálmodója és alapítója vagyok.

Az anyagi világból pár éve kilépve újra az önkeresés és önmegvalósítás útjára léptem. Elindultam a „láthatatlan” világ felé. Elkezdődött egy mély belső utazás. Ez az utazás még mindig tart.

Aztán elérkeztem életem azon pontjára, ahol a magammal hozott tudás apró csiszolatlan részeit kell, hogy tökéletesítsem. Tanfolyamok, könyvek, rengeteg önmunka, mai napig tartó folyamatos tanulás. Mindezen kitartó munka eredménye lett a hozott és tanult technikák segítségével embertársaim gyógyítása, tanítása, saját életutak felfedezése, test – lélek – szellem egyensúlyának összehangolása.

Gyógyítói munkám mindennapi elengedhetetlen része: hálát adok az Úrnak, az összes égi segítőnek a „láthatatlan” világban. Hálás vagyok a családomért, minden emberért, akikkel a tiszta szeretet energiáján keresztül kapcsolódhatok. Hálás vagyok, hogy ilyen csodálatos életfeladatot kaptam.

Molnár Marianna vagyok, lélekgyógyász, angyalterapeuta, ThetaHealing konzulens, Masszőr – Lélekmasszázs.

Tovább olvasom

Hallucináció vagy valóság

Nikoletta Párizs   2020. augusztus 2.

Szerencsére sok szabadidővel rendelkeztem, így több időt lehettem a barátnőmmel. Elmondhatatlan, milyen mély beszélgetéseket folytattunk. Mindent megtettem, hogy segítsem őt, de nem volt hajlandó kijönni a mókuskerékből. Mikor már mást nem tudtam csinálni, sírva könyörögtem neki, hogy lépjen, mert ha nem teszi meg, távozni fog erről a világról. Jó dolog a szabad akarat, mindenki gyakorolja nap mint nap. Jó tudni, hogy mindig van választásunk máshogy dönteni, ha szeretnénk. Ám ő ragaszkodott, nem változtatott.

Borzasztó, szavakkal megfogalmazhatatlan számomra, hogy milyen látni, ha valaki nagyon nem jó irányba tart. Hiába szólok neki, hiába próbálok segíteni (hiszen megkért rá), nem mozdul. Maximum hajtja az igazát, amihez annyira ragaszkodik, pedig pontosan tudja, hogy nem jó, amit csinál. Ezt egyébként én is elkövettem.

Pontosan tudtuk, hogy mi fog történni, csak azt nem, hogy mikor. Bécsbe kellett mennem egy előadásra, ahova Barbi jött velem. Készítettünk néhány képet, amit a barátnőm szívvel megjelölt a Facebookon. Megbeszéltük, hogy másnap indulok Sümegre, az utána következő napon pedig elmegyek hozzá, és egy csodás napot töltünk majd együtt. Este még küldött nekem egy szívecskét, és írta, hogy mennyire szeret. Természetesen válaszoltam neki.

Tovább olvasom

Párizs mint cél

Nikoletta Párizs   2020. május 17.

Újabb vérvétel következett, szóval irány Ausztria. Amikor megérkeztem, szép volt az idő, ezért sétálni indultam. Nem tűztem ki célt, hogy hova fogok eljutni, egyszerűen csak mentem, haladtam előre. Egy vasútállomáson kötöttem ki, s gondoltam, ennek nyilván oka van. Megláttam egy vonatot, ami Párizsba indult. Nagyon megörültem neki, és átfutott az agyamon, hogy felszállok rá. Ám, ha megteszem, akkor meg kellene neveznem a célt, hogy miért lépem meg. Ott topogtam egy helyben, kerestem, kutattam magamban a választ.

Egyszer már jártam Párizsban, viszont csak két napra, így igazán nem élvezhettem ki a varázsát. Emlékszem, amikor a pincér megtudta, hogy Magyarországról jöttünk, egyből irányt váltott a viselkedésében. Elmondhatatlanul kedves, s vicces lett. Kiderült, hogy a franciák nagyon, de nagyon szeretik a magyar turistákat.

Szóval a célom, ami miatt felszállok: sok időt tölteni Párizsban, megismerni a kultúrát, rengeteget nevetni, a leendő férjem pedig majdan az Eiffel-torony kilátó szintjén kérje meg a kezem, amit addigra kiismerek. Ez utóbbit jó lesz elmesélni a gyermekeimnek. Elmondani, hogy a világ egyik legkülönlegesebb, turisták által imádott helyén kérte meg az apjuk a kezemet.

Tovább olvasom

Kegyelem

Nikoletta Párizs   2020. május 3.

Szerencsére a vérvétel eredménye jónak tűnt, így mehettem a következő kezelésre.

Említettem már egy előző bejegyzésben, hogy tudatosan foglalkoztam magammal, mindennel, ami körülöttem, illetve ami bennem történik. Feltűnt, hogy az első két kemoterápiánál azon sajnálkoztam, hogy mit vett el tőlem a kezelés. Például nem tudtam napozni, sétálni a parton, nem éreztem az ételek ízét, nem volt fizikai erőm, egyre gyengébb lett a szervezetem, elment a hajam és mindenféle szőrzet a testemről. Nagyon, de nagyon lehúztam magam. Aztán amint elkanyarodtam a másik irányba, s végre a tükörbe néztem, fordítottam egyet a gondolkodásomon. Nem egyszerű ez, hatalmas feladat, viszont ha igazán szeretné az ember, meg tudja csinálni.

Napról napra hálát adtam azért, hogy eddig is élhettem. Hálás voltam a csodálatos családomért, a barátaimért, és persze a kiskutyáimért, hogy ilyen sokat tanultam tőlük. Hálás voltam a kiskutyámnak és a többi kutyusnak is, hogy szaglással időben jelezték, hogy baj van, ezért induljak el egy másik úton.

Tovább olvasom

A gyógyulás útján

Nikoletta Párizs   2020. március 29.

Miközben hazafelé tartottam a kis faluba, ahol dolgoztam, azon tűnődtem, hogy milyen jelentősége lehetett a buddhista szerzetessel való találkozásnak. Sajnos az eredményem rossz lett, de akkor mi lehet az összefüggés, nem értem. Megpróbáltam elengedni a témát, tudván, hogy a válaszokat akkor fogom megkapni, ha eljön az ideje, ha készen állok rá. Úgy látszik, még nagyon az út elején járok, most tehát másra kell irányítanom a figyelmemet.

Amikor bementem az étterembe, a szakács Isti és a többiek kérdőn néztek rám, s majdnem toporzékoltak, hogy mondjam már, mit mondott a professzor. Érezni lehetett a levegőben a feszültséget, én viszont csak annyit mondtam, hogy szükségem lesz az albérletre. Ebből mindenki levette a lényeget, mert ugye ott voltak, amikor az albérletről beszélgettünk.

Megkérdezték a kollegák, hogy most akkor mi lesz, ugye dolgozni fogok tovább, mert ha én elmegyek, akkor senki nem fog ott maradni. Én csak mosolyogtam, és megjegyeztem, milyen kis kedvesek, viszont másnap táppénzen leszek. Nagyon sok vizsgálat vár rám, és sajnos nem tudom összeegyeztetni a munkámmal.

Tovább olvasom

Döntés

Nikoletta Párizs   2020. március 8.

Sétáltunk ki a kórházból, mikor elmondtam Katikámnak, hogy menni fog a vezetés, tehát szeretném hazafelé én irányítani a kis autómat. Gondolom látta rajtam, hogy minden rendben van, így elfogadta a döntésem. S miért volt fontos, hogy én vezessem a kocsim? Mert életem egyik nagy álma volt a jogosítvány megszerzése, s mert engem ez tölt. Beülök, élvezem a sebességet, nézem a csodálatos tájat, lehúzom az ablakot, érzem a szellőt, a napot a bőrömön, hallgatom a pillanatnyi állapotomnak megfelelő zenét, amit csak épp dúdolok, esetleg kiéneklem az összes fájdalmam, vagy pedig erőt gyűjtök. Úgy voltam vele, ha már ez sincs, akkor mi marad nekem?! Katikám ismer, így tudta, hogy erre szükségem van.

Amikor beértünk Sümegre, a bíztató szavai, valamint a mély lélegzetvétel, majd az erőgyűjtés után elindultam a családi ház irányába. Útközben eszembe jutott a Bakancslista című film. Amikor megtudták, hogy betegek, a család hogyan reagált, az, hogy akarom-e tudni, hogy kijövök-e ebből, maga az élet, az a bizonyos bakancslista. Még ami bevillant, hogy nekem kell erősnek lennem, nem hagyhatom el magam. Mert ha most megteszem, akkor lehet, hogy anyáék is elgyengülnek, s azt végképp nem szeretném látni, hogy a szeretett családtagjaim sírva fakadnak.

Tovább olvasom

Apró lépésekkel előre

Nikoletta Párizs   2020. február 2.

Pár hónappal ezelőtt elkezdtem az ugrókötelezést. A barátaim, ismerőseim tudják, értik miért csinálom. Nem tudom, mennyire olvasod a bejegyzéseim, a történetem, de lassan neked is nyilvánvaló lesz. Már csak egy-két bejegyzés, s a lényegre térek.

Mivel csodálatos tavaszi, napsütéses idő volt ma délelőtt, ami csalogatott ki a lakásból, újult erővel, hittel indulok neki a kihívásoknak, amiket állítottam magamnak, hogy végre visszatérjek a régi, ám valójában új életemhez!

Tovább olvasom

Nyaralás

Nikoletta Párizs   2019. december 15.

Az idő telt, az esküvő közeledett. Csodálatos zöld színű ruhát választottunk. Az érzelmek tomboltak bennem, de megpróbáltam visszaszorítani őket, mondván nem hagyom, hogy ezt a csodálatos napot elrontsák. Dolgoztam, de mellette már nagyon készültünk. A sors fintora, hogy a munkaadóm is hivatalos volt az esküvőre. Gondolhatjátok, mit éreztem mikor megtudtam. Érezd jól magad, mikor ott lesz az a személy is, aki megnehezíti a napjaidat. Mindegy, gondoltam magamban, ura leszek a cselekedeteimnek.

Eljött a nagy nap, készültünk. Reggel még elmondtam egy imát. Kértem az égiek segítségét, hogy adjanak erőt ahhoz, hogy a negatív érzéseket ha nem is tudom ott és akkor leküzdeni, illetve a megbocsájtásig nem tudok eljutni, legalább arra a pár órára félre tudjam tenni.

Szép volt az esküvő, jó volt nézni a fiatal párt, olyan boldogok voltak. Ahogy ott ültem, körbenéztem, anyáékra pillantottam. Láttam, ahogy édesanyám elérzékenyült, s a könnyeit törölgeti. Sajnos még tudom, de remélem, hogy egyszer átélem, megtapasztalom, milyen érzés az, amikor a kicsi kis csemete, az imádott gyermek kirepül a családi fészekből. Egyben szívszorító, boldog, nyugodt, kicsit aggodalommal teli, büszke pillanatnak gondolom. Szerintem ilyen érzések lehettek édesanyámban.

Tovább olvasom

Vihar utáni napsütés

Nikoletta Párizs   2019. október 28.

Fogalmam sincs mennyi idő tehetett el addig, mikor aztán magamhoz tértem. Nem tudtam miért simogatom a szőnyeget, nem emlékeztem semmire. Az tűnt fel, hogy a földön fekszem törölközőben. Gondolkodtam, hogy mi történhetett. Eszembe jutott, hogy a telefonért rohantam, gondoltam gyorsan megnézem ki hívott. Kicsit naiv voltam. Felállni se tudtam. Annyira fájtak a lábaim, a csípőm, bármennyire akartam nem ment. Elkeseredtem.

Sírtam, mert ennyire nem tudok figyelni magamra, sírtam, mert nincs otthon senki, hogy segítsen rajtam, a tehetetlenségtől, s mert búcsút inthettem mindennek. Azt még nem tudtam milyen következménye lett az aznapi produkciómnak, de feladtam mindent, ami fontos volt nekem.

Közel 20 percet töltöttem a földön, jól kibőgtem magam, s azt mondtam, bármi történjen is, nem adom fel az álmaim. Fel kell állnom, fel kell hívnom az oktatót, hogy kicsit kések, s meg kell néznem, hogy ki hívott.

Tovább olvasom