Kegyelem
Szerencsére a vérvétel eredménye jónak tűnt, így mehettem a következő kezelésre.
Említettem már egy előző bejegyzésben, hogy tudatosan foglalkoztam magammal, mindennel, ami körülöttem, illetve ami bennem történik. Feltűnt, hogy az első két kemoterápiánál azon sajnálkoztam, hogy mit vett el tőlem a kezelés. Például nem tudtam napozni, sétálni a parton, nem éreztem az ételek ízét, nem volt fizikai erőm, egyre gyengébb lett a szervezetem, elment a hajam és mindenféle szőrzet a testemről. Nagyon, de nagyon lehúztam magam. Aztán amint elkanyarodtam a másik irányba, s végre a tükörbe néztem, fordítottam egyet a gondolkodásomon. Nem egyszerű ez, hatalmas feladat, viszont ha igazán szeretné az ember, meg tudja csinálni.
Napról napra hálát adtam azért, hogy eddig is élhettem. Hálás voltam a csodálatos családomért, a barátaimért, és persze a kiskutyáimért, hogy ilyen sokat tanultam tőlük. Hálás voltam a kiskutyámnak és a többi kutyusnak is, hogy szaglással időben jelezték, hogy baj van, ezért induljak el egy másik úton.
Háromhetente voltak esedékesek a kezeléseim, eleinte csütörtökön. Ahogy láttam, éreztem a testem minden porcikáját, felfigyeltem arra, hogy a hétfői napon tetőzött a kemoterápia. Akkor voltak a legdurvábbak a tünetek, amiket hozott magával az a bizonyos „ital”.
Hálás voltam, hogy csak egy héten keresztül voltam rosszul, és volt további két, a helyzethez mérten korrekt hetem, amit a következő kezelésig kiélvezhettem. Pihentem, sokat aludtam, olvastam, tanultam, jártam a mesteremhez, nem mellesleg élveztem anyucikám főztjét.
A húst a kezelések miatt sajnos már nem tudom elfogyasztani, pedig a kedvenc ételeim a sült oldalas, a csirkepaprikás, no meg a rántott sajt. Amikor megéreztem a hús szagát, elmenekültem onnan, s nekiálltam öklendezni. A sajtot örvendezve vártam, de abban a pillanatban, hogy a villa segítségével a számba vettem, hát… Leginkább ragasztóízűnek tudnám leírni az élményt. Az ízlelést követő pillanatban elfordultam, a nyelvemmel egy szalvétába raktam a falatot, s dobtam is ki, majd a könnyeimmel küszködve vonultam el az asztaltól, hogy a szeretett családtagjaim étvágyát ne vegyem el. Mivel a kicsikéim imádják a sajtot, a maradékot megetettem velük.
Arra gondoltam, az élet most tanítja meg nekem a helyes táplálkozást. Azt mondta az orvosom, heti egy, maximum két alkalommal „szükséges” húst fogyasztani. Semmit nem kell megvonni a szervezettől, de össze kell hangolni a dolgokat.
Aztán a kezelések alatt volt olyan is, mikor anyukámat kicsit idegesítettem azzal, hogy a korábban soha el nem fogyasztott brokkolit a nagy kedvencek csoportjába helyeztem át. Levesnek készítette el, s most a türelmetlenségemet bizonyítva, ki sem várva, hogy elkészüljön, nekiestem. Mindenki meglepődött, legfőképpen én, hogy ilyen nincs, de mégis van.
A harmadik kezelésre ketten mentünk anyával. Barbikám ekkor már a sokadik kezelését kapta, s küzdött, majd élt. Itt már megvolt a „rutin”, megnyugodtam, hogy tudom ezt segítség nélkül csinálni, de ha mégis gondom adódna, ott a telefon, bárkit fel tudunk hívni. Szerencsére ezt az alkalmat is nagyon könnyen átvészeltem, nem volt allergiás reakció. A kezelést követően jöttek a tünetek, amikhez szépen hozzászoktam, s mivel már pontosan tudtam én is és anyáék is, hogy mit mi fog követni, túléltük a napokat; amiért megint csak hálát adtam.
Az élet szépen lassan megtanított a pozitív gondolkodásra, az elfogadásra. Természetesen nem mindig ment, de figyeltem, s ha szükséges volt, fordítottam a gondolkodásomon.
Ebben az időszakban nem sokat tartózkodtam Ausztriában, mert mint írtam régebben, elég sötét volt a lakás, amit kivettem, s nem akartam a depresszióra való hajlamomat növelni, az egyedüllétről nem is beszélve. A negyedik kezelés előtt aztán lehetőségem adódott arra, hogy átköltözzek egy másik lakásba, ami világosnak tűnt, s ahol szívesen töltöm majd a mindennapjaim. Kati és Isti segített a költözésben. Kati kijött velem Ausztriába, nálam volt egy-két napot. Jókat beszélgettünk, nevettünk a cipekedés közben.
Mondanom sem kell, a sors csavart egyet az életemen (ahogy mindig is szokott), mert váratlanul képbe került egy férfi. Gondolhatjátok milyen belső harcok dúltak bennem. A nőiességem egy része a kukában volt, épp az életemért küzdöttem, így fogalmam sem volt arról, hogy ezt a szituációt hogyan kezeljem, vagy mit tegyek hozzá, esetleg mit vegyek el belőle.
Megbeszéltük, hogy a fiatalember segít a költözésnél. Délután eljön hozzám, s fel- és beszereli, amit kell. Őszintén szólva, meglehetősen féltem, s izgultam is, de hála az égnek ott volt velem Kati, aki segített mindenben.
Előre megfontolt szándékkal italozni kezdtünk, hogy oldjuk kicsit a feszültséget, vagyis leginkább én. Mire jött a férfi, hát, már egészen jól álltunk, ha érted, mire gondolok. 🙂 Szerencsére a fiatalember elfogadott egy-két pohár bort, s tényleg oldódott a hangulat. Rengeteget nevettünk, fantasztikus nap és este volt, amiért megint csak hálás lehetek. Ez úton is nagyon szépen köszönöm neked, Kati. 😘
Ez eddig rendben is volt, lazultunk egyet, ami igazán jól esett. Egy aprócska baj volt csupán: másnap utaznunk kellett Bécsbe, hiszen esedékes volt egy vérvétel. Hajnalban másnaposan azt se tudtam, merre van előre. Vérvétel, majd utána indulás haza, Magyarországra, hát, elég nagy felelőtlenség volt „leereszteni”, de akkor ez a kis lazítás kellett a továbblépéshez. Azért imádkoztunk, én biztosan, hogy isten segítsen meg, hozza helyre e hibámat, s korrigálja a vérvételi eredményem, hogy mehessek a kezelésre. Aztán jókat nevettem magamon, mert a legapróbb dolgokért is hálás tudtam lenni.
Ahogy várható volt, a negyedik kezelésnél kezdett telítődni a szervezetem a méreggel, s már nem ficánkoltam annyira, mint korábban. Lement az „italozás” a kórházban, majd amikor ültem be az autóba, éreztem, hogy minden bizonytalan bennem és körülöttem. Olyan volt, mint amikor az ember össze akar esni, elhomályosodott minden. A reakcióm is egyre rosszabb lett, ezért be kellett látnom, hogy a következő alkalomra már apukámnak is jönnie kell velem. Összeszedtem minden erőmet, s nagy küzdelmek árán haza tudtam vezetni Bécsből a lakásomhoz. Isti mindig jött a kezelések után, s adta be az injekciót, amitől rendre jobban éreztem magam. S ahogy akkor is, most is a könnyeimmel küszködve írom ezeket a sorokat…
Mire a körülményekhez képest minden szuper lett volna, megtudtam, hogy szeretett professzorom, akinek hatalmas bizalmat szavaztam, s akit nagyon megkedveltem, aki „biztonságot” nyújtott számomra, otthagyta a kórházat, és Németországba költözött. Padlót fogtam. Elmondhatatlan, hogy mekkora ütés volt ez az élettől arra nézve, hogy tanuljam meg végre, hogy a saját biztonságomat magamban kell megteremtenem, s nem mástól függeni.
Iszonyúan sírtam, elegem lett mindenből. Megint új helyzet, új orvos. Elég, elég már ebből! Az első kezelést megelőzően az orvosok megnézték a laboromat, és csak az engedélyük után kaphattam meg azt a bizonyos „italt”.
Millió kérdés cikázott a fejemben. Vajon a következő orvos mennyire beszél majd bonyolultan, hogyan fogunk tudni kommunikálni? Kedves, empatikus, vagy milyen személyiség lehet? Nő vagy férfi? Mi vár rám megint… Nem érdekel, majd valahogy lesz ez is.
Haragot éreztem, úgy gondoltam cserbenhagytak, de a szívem azt suttogta, a professzor is csak egy ember, és nyilván jó oka van a döntésének, hogy máshol folytatja az életét, s ezt tiszteletben kell tartanom, majd el kell fogadnom. Bonyolult ez is, mint minden, nem igaz?
Négy kezelés mögöttem, további négy pedig még előttem, ami másmilyen összetételű lesz, mint a korábbiak voltak. Féltem nagyon, mert fogalmam sem volt arról, ez a változás mit hoz majd magával. Minden változik. Valahogy nekem is fel kell vennem a tempót, változtatni kell, de még nem tudom hogyan.
A professzorom időközben csináltatott genetikai vizsgálatot. Ennek megjött az eredménye, amit a továbbiakra nézve meg kellett beszélnünk. Barbi szerencsére már jobban volt, istennek hála, ezért abban maradtunk, hogy eljön velem, mert ez bizony fontos információ lesz…