Legnehezebb lépés
A második kezelést követően, pár nap elteltével egyedül indultam vissza Ausztriába. A szokásos vérvétel következett, s vártam az eredményt. Én, aki annyira féltem a vérvételtől, a kórházaktól, most megint megkaptam feladatnak, hogy nézzek szembe a félelmemmel. Szembesüljek csak vele, győzzem le végre.
Egyre jobban hergeltem magam. Mire kiértem Magyarországról, idegbeteg lettem. Nem tudtam elfogadni ezt a helyzetet, a tükör letakarva, s mivel nem tudtam levezetni a feszültséget, ami bennem volt, fogtam egy poharat, és a földhöz vágtam. Már annyira sok volt minden, s fogalmam sem volt arról, merre induljak tovább.
A poharat, pontosabban annak apró darabjait a földön hátra hagytam, majd két síróroham után gondoltam, ugyan a futáshoz már gyenge vagyok, sétálni azért még tudok. Ahogy fordultam egyet, ránéztem a Buddhás képre, majd a szoborra, s elindultam. Jó pár méter megtétele után elhagytam a házakat. Kiértem a mezőre, aztán az erdő szélére. Azon tanakodtam, hogy merre menjek tovább.
Ott álltam, gondolkodtam, hogy mit is csináljak, amikor eszembe jutott az erdős rémálmom, majd megint bevillant a Buddhista szerzetessel való találkozás. Ismét átéltem az álmot, végigfutott a testemen a hideg, s jött az első megérzés: keresd, majd kövesd a fényt. Körülnéztem, vártam, hogy leszakad-e az ég, s kerestem egy kicsi fényt, a Napot, aminek irányába mozdulhatnék. Ha egyenesen megyek tovább, az bizony elég meredek, s nem tudom, hogy lesz-e erőm felmenni oda, esetleg felmászni, vagy mi is vár rám az ismeretlen talajon. Bizonytalanság tört rám, ezért inkább megfordultam, majd haza mentem.
Leültem, megint az egykori pohárra néztem, aminek a darabjai minden irányba szétszóródtak. Mosolyogtam, és azt mondtam magamnak: na, ezt most jól megcsináltam, egy kis plusz munkát adtam magamnak. A darabok „gyűjtögetése” közben bevillant az eset, amikor a kórházban azt mondták, hogy száműzzem az életemből a stresszt. Ekkor felnéztem, a Buddhás képre pillantottam, és abban a pillanatban leesett, hogy milyen irányban kell tovább indulnom.
A fény, amit a képen láttok, engem a felébredés, a spirituális élet, a Buddhizmus, a tudatosság, az önismeret, s az önfejlesztés útjára vitt. Miért láttam dombosnak az előttem álló utat? Mert belül már éreztem, hogy most fogok új életet kezdeni, s minden bizonytalan.
Bementem a fürdőbe, levettem a parókát, majd a tükörről a törölközőt. Félve, de belenéztem a tükörbe. Kimondtam: rendben van, elfogadom, most ez van, ez csak egy állapot, amin túl fogok jutni, így elég az önmarcangolásból.
A tükörrel szemben állva a következőket kérdeztem magamtól:
- Kié az életem?
- Mi a célom?
- Miért vagyok itt, a Földön?
- Milyen emberek vesznek körül?
- Kihez akarok hasonlítani, s miért?
- Kinek akarok megfelelni?
Mivel néhány kérdésre nem tudtam választ adni, segítségül hívtam az online teret, és az interneten a következő videót találtam.
Szeretettel ajánlom azok figyelmébe, akik nem tudják, merre induljanak tovább. Veszítenivalód nincs. Ha szánsz néhány percet a videó megtekintésére, teremtesz magadnak egy kis énidőd, ahogy én tettem.
E videó révén kaptam egy határozott megerősítést, hogy jó szakmát választottam, és bármennyire nehéz is lesz, elvégzem az iskolákat.
Visszamentem a fürdőszobába. Könnyek között mondtam ki, hogy mennyire nem szeretem és sosem szerettem magam, ezért ideje lenne ezen (is) változtatni. Kerestem, kutattam, hogy mit tudnék kezdeni a szituációval. Rájöttem arra, hogy minimum egy hónapig (de talán tovább még tovább) pozitív mantrákat fogok mondani magamnak ebben a küzdelmes időszakban. Már aznap el is kezdtem mondogatni magamnak a tükör előtt a következőket:
Erős vagyok. Egészséges vagyok. A testem minden sejtje egészséges. Az immunrendszerem értem dolgozik. Nyugodt vagyok. Biztonságban vagyok. Képes vagyok meggyógyítani magam. Hálás vagyok, hogy élek. Szeretem a szemem. Szeretem, hogy ilyen húsos szám van. És így tovább…
Amikor mindennel végeztem, indultam haza. Az utazásra nagyobb figyelmet kellett fordítanom, mint korábban. Még korábban elmondták az osztályon, hogy a kezelések alatt nem tenne jót nekem, ha a bőrömet napfény érné, illetve egyre érzékenyebb lesz a szemem is a napfényre (ezért vásároltam egy fekete, jó minőségű napszemüveget).
Nyár volt, a kedvenc évszakom. Mekkora büntetés az, hogy nem tudok kimenni a lakásból, gyönyörködni a virágokban, nem tudok lemenni a Balaton partjára; maximum csak este, mikor már lement a Nap, vagy nagyon beöltözve, ami ugye elviselhetetlen a nyári melegben.
Az élet szépen lassan kezdett megfosztani attól, amit addig imádtam…