Tükröm, tükröm, mondd meg nékem
A Magyarországon töltött néhány nap után anyukámmal indultunk vissza Ausztriába. Mind lelkileg, mind testileg készültünk az első kemoterápiára. Mit is mondhatnék, nem sokat aludtam a kezelést megelőző éjjel, ahogy anyu sem. Fogalmam sem volt arról, hogyan fog reagálni a szervezetem. Hallottam ezt-azt, de minden szervezet, ahogy az aktuális beteg számára kikevert szer is más és más. Bíztam magamban, s a felsőbb erőben.
Nagyon fáradtan ébredtünk. Igazából nem foglalkoztam vele, kávé, majd indulás. Gondoltam, a következő napokban bőven lesz majd időm pihenni, hiszen más dolgom sem lesz. Az első kezelésre Isti és anya jött velem.
Azt éreztem, hogy valamit majd ki kell találnom a kemókra, mármint elnevezést, hogy könnyebben „fogadja be” a szervezetem. Egy fiatal lánnyal kerültünk egy szobába, ő akkor kapta a negyediket. Isti segítségével beszélgetni kezdtünk, s ellátott sok fontos információval. Nekem 3 óra alatt folyt le a nedű, utána, átmosták a szervezetem, s még ott tartottak, figyelték, hogy nem lép-e fel allergiás reakció.
Az osztályon dolgozott egy magyar ápolónő, akit nem neveznék meg, de elmondhatatlanul kedves, aranyos, segítőkész, ezzel együtt megértő volt. Amikor beszélgettünk, azt mondta, innentől azt egyek és igyak, amit tudok, s azt csináljam, amitől boldog vagyok. Sétáljak, igyak, nő vagyok, tehát menjek vásárolni, stb. Én csak mosolyogtam rá, ültem, s tűnődtem, nem szóltam egy szót sem, csak mikor kiment az ajtón, akkor mondtam, hogy nagyon köszönöm.
Jól reagált a szervezetem, így kiengedtek. Mindenre figyeltem, kívül-belül. Mikor mit érzek, melyik az a nap, amikor gyengébb vagyok, mikor lesz hányingerem, mikor tudok anyával haza utazni. Mindent, amit el tudtok képzelni.
A napok teltek, a család szerteszét, de napi szinten beszéltünk apussal, s felvilágosítottuk, hogy mikor indulunk haza. Hála az égnek, semmit sem éreztem meg az első kezelésből. Aztán bevillant a beszélgetés, amikor elmondta a hölgy, hogy minél több kezelésen esem át, annál nehezebb lesz. Hálás voltam, hogy ilyen kegyesek velem az égiek az „indulásnál”.
Tanakodtam, hogy mitévő legyek a tanulmányaimmal, milyen új életet szeretnék, ha mégis kigyógyulok a betegségből. Írtam a mesteremnek, hogy úgy érzem, tudom csinálni a kezelések mellett az iskolát, tehát szeretném folytatni. Most megy, aztán mit hoz a holnap, a kezelések, az még kérdéses. Egy órás távolságra lakott tőlem, tehát amikor jobban lettem, beültem a kocsiba, s indultam hozzá.
Ahogy Dávid is mondta, ha valamit a fejembe veszek, addig megyek, míg meg nem csinálom, vagy el nem érem. Lehet, hogy sorba álltam pár pofonért, de a tapasztalás még inkább erőt adott. Addig csűrőm-csavarom a dolgokat, míg elérem, amit szeretnék. Gondoltam magamban.
Háromhetente kaptam a kis „innivalót”, tehát időm volt, mint a tenger. A következő adag előtt el kellett mennem vérvételre, aminek eredményéből megállapították az orvosok, hogy készen álluk-e egy újabb kezelésre, vagy várni kell még.
A napok gyorsan teltek, a tananyag egyre gyarapodott, én hol itt, hol ott voltam, de éltem. Elmentem az állatorvoshoz, csináltattam útlevelet a kutyusoknak. Ez is érdekesen alakult, anyával jókat mosolyogtunk, de meglett az útlevél, így a kicsikéim is jöttek velünk Ausztriába.
A második kezelésen is túl voltam. Ekkor már kezdtem érezni azt a jó kis „innivalót”, amit kaptam. A nyelvemre vastag fehér lepedék került, ebből adódóan nem éreztem az ízeket, alig tudtam valamit megenni. Elmondták, hogy rengeteg vizet kell fogyasztanom, hogy a méreg minél előbb kiürüljön a szervezetemből, s ne okozzon annyi rongálást. Lássuk be, nem kicsi feladatról beszélünk, mikor alapjáraton hányingered van, de te csak igyál és igyál, s vár a csodát. Szép kis kihívás, ha eddig nem ment, akkor ezt megint megkaptam, tanuljam csak meg, hogy a szervezetnek szüksége van a vízre.
Ahogy teltek a napok, egyre több hajszál akadt fent az ujjaim között, s egyre több könny folyt a szememből. A második kezelés után csak pár szál hajam maradt, amit persze tudtam előre, hogy így lesz, ésszel fel is fogtam, de szembesülni vele, nos, maga volt a pokol. Két gondolatom volt. Az egyik, hogy jó messziről elkerülöm a tükröt, a másik pedig az, hogy jobb lesz nekem egymagamban, s bezárkózok, találok egy kis lyukat, ahol meghúzhatom magam. Még az ellenségemnek sem kívánom ezeket a perceket, napokat, éveket.
Most megosztanék két képet, hogy lássátok a megélt gondolatokat.
Sok időt nem töltöttem ebben az állapotban, mert ahogyan jöttem-mentem, beugrott a buddhista szerzetessel való találkozás. Leültem, majd nekiálltam tűnődni, de mivel akkor épp nem kaptam meg a választ, így legyintettem egyet. Gondoltam, még nincs itt az idő.