Kézfogások
A történetem folytatása előtt egy videóról írnék pár mondatot. Szeretném kicsit személyesebbé tenni az oldalt, mert tudom, hogy sokan olvassátok. Olyanok is, akik most léptek rá arra az útra, amit mi már végigjártunk. És hála az égnek, olyanok is, akik remélem, s azon imádkozom, hogy jó messziről kerüljék el ezt a kicsit sem könnyű utat.
Korábban említést tettem arról, hogy itt vagyok, segítek, ha úgy érzed, hogy szükséged van rá. Viszont azt is megtanultam, hogy mindenkinek más a feladata, s segíteni csak annak lehet, aki hagyja, illetve megkér rá. Nem tudom megígérni, hogy nem fogsz velem együtt könnyeket ejteni a soraimon, viszont azt is nagyon jól tudom, hogy ha így lesz, eljött annak az ideje, hogy felszínre törjenek az érzéseid, velük együtt pedig a könnyek.
Megnyugtatásul, mindenből fel lehet állni, ha igazán szeretnéd. Lehet, sőt biztos, hogy valamilyen formában változtatni kell az életeden. Igaz, hogy most egy kicsit nehéz sorokkal fogsz szembesülni, de ott lesz a csavar, a segítség, hogy én miként is dolgoztam fel a történetem. Érző ember vagyok, mint mindenki, csak egyre erősebb.
Köszönöm szépen azt a sok szeretetet, amit tőletek kapok, soha nem fogom elfelejteni.
Többen is jeleztétek, hogy szeretnétek még videós bejelentkezést. Ezen még gondolkodom, s dolgozom magamban.
Amikor ezeket a sorokat írom, bekapcsolom a telefonomon az alábbi videót, mert így tudok mindent elengedni, ami nem ide való. Ajánlom szeretettel, s figyeljétek a szöveget…
Folytatódik a történetem… Szeretném pontosítani a dátumot: 2017 június-júliusában járunk. Június végén volt az első beavatkozásom. Ez a hónap lényegében a kivizsgálásokkal, a műtéttel telt el.
Az első kemoterápiát megelőzően kiköltöztem oda, ahol most is lakom. Mondjuk ez elég érdekesen alakult. Amikor a szakács Isti megmutatta a lakásokat, kettő közül választhattam. Az egyik kicsit, bár inkább nagyon sötét volt, a másikban viszont egy család élt, akik költözni készültek. Nekem sürgősen kellett egy kuckó, ahol átvészelhetem azokat a napokat, míg mennek a kezelések, viszont nem volt szívem megkérni a családot, hogy minél hamarabb hagyják el az otthonukat. Így maradt a másik lakás.
Gondoltam, menni fog ez nekem. Azon kívül, hogy olyan, mint egy barlang, semmi baj nem volt vele. Viszont akkor még nem tudtam – amin manapság már csak nevetek –, hogy életem egyik nagy hibáját követem el. Hiszen ahogy mennek majd a kezelések, s egyre többet leszek kint, hajlani fogok a depresszióra. Igaz, ami igaz, nagyon labilis voltam akkor, s ez nem hogy javított volna az állapotomon, még rosszabb lett. Ám a szívem nyugodt volt.
Ahogy korábban megbeszéltük, anyát Dávidék a bútoraimmal együtt hozták ki Ausztriába. Nagyon boldog voltam, mikor megálltak a ház bejáratánál. Hatalmas pozitív löketet kaptam, hogy menni fog ez, meg tudom csinálni, ami előttem van. Amikor anyukám belépett a lakásba, egyáltalán nem volt boldog, még talán kicsit háborgott is, de ekkor Dávid megnyugtatta. Azt mondta az én drága szeretett anyucikámnak: úgy csinál, mintha nem ismerné a lányát, aki tűzön-vízen átmegy, hogy elérje a célját. Arra kérte, hogy fogadja el, ez a helyzet átmeneti, s innen el fogok költözni. Ha valamit a fejembe veszek, nincsen, aki kiverje belőle.
Én csak ültem, éreztem a beavatkozás helyét, amit napokkal azelőtt végeztek el. Anyukám s én óvatosan nekiálltunk takarítani, majd elpakolni, Dávidék pedig indultak haza. Biztosan nem tudom, csak remélem, hogy Dávid most olvasod a soraim. Ezúton is szeretném megköszönni, amit értem tettél, mert a megfelelő időben pont azt a mondatot ejtetted ki a szádon, amire szükségem, szükségünk volt. Hatalmas erőt adott, hát, nemhiába, ismersz.
Minden feladatot ügyesen megoldottunk, s indultunk haza. Apukámról gondoskodnunk kellett, mert néhány nappal később kezdetét vette a megpróbáltatás. Megbeszéltük, hogy az első pár kemót (a hallottak alapján) egyedül is meg tudom csinálni, így apuskám marad a kicsikéimmel otthon, s mikor már egyre jobban fogy el az erőm, a kutyusokkal együtt becsatlakozik.
Említettem korábban, ez mindenkinek hatalmas trauma és feladat is egyben. Ilyenkor mindenki figyel mindenkire. Szépen lelassult az életünk.
Még a kezelést megelőzően elmentem Hajnikámhoz. Nagyon nehéz feladat volt, mert világ életemben hosszú hajra vágytam, s mire végre tükörbe tudtam nézni, s kezdtem volna megszeretni magam, addigra beütött a krach. Ki más fogná ilyenkor a kezed, ha nem a legjobb gyerekkori barátnőd, aki még saját magamnál is jobban ismer.
Ahogy Dávid, ő is pontosan tudta, mikor mit kell tennie, hogy a legkisebb fájdalommal végrehajtsa azt a feladatot, amire megkérted. Végtelenül kedves, empatikus, bíztató emberről beszélünk. Szerintem sokan tudjátok, hogy kiről írok.
A „művelet” után még beszélgettünk, nevettünk, majd elindultam haza. Amikor anyáék megláttak, nagyon erősek voltak, s támogattak. Bíztattak, hogy ezen is túl leszek, s majd gyönyörű hajam fog nőni. Jólestek a szavak, s az erő, amit mutattak, de én ebben nem voltam biztos. Fotókat készítettem, igazából nem is tudom miért. Az első megérzés ugye. Akkor még nem tudtam, hogy erről az útról egyszer írni fogok, és jól jönnek a majd a fotók…
