Vihar utáni napsütés
Fogalmam sincs mennyi idő tehetett el addig, mikor aztán magamhoz tértem. Nem tudtam miért simogatom a szőnyeget, nem emlékeztem semmire. Az tűnt fel, hogy a földön fekszem törölközőben. Gondolkodtam, hogy mi történhetett. Eszembe jutott, hogy a telefonért rohantam, gondoltam gyorsan megnézem ki hívott. Kicsit naiv voltam. Felállni se tudtam. Annyira fájtak a lábaim, a csípőm, bármennyire akartam nem ment. Elkeseredtem.
Sírtam, mert ennyire nem tudok figyelni magamra, sírtam, mert nincs otthon senki, hogy segítsen rajtam, a tehetetlenségtől, s mert búcsút inthettem mindennek. Azt még nem tudtam milyen következménye lett az aznapi produkciómnak, de feladtam mindent, ami fontos volt nekem.
Közel 20 percet töltöttem a földön, jól kibőgtem magam, s azt mondtam, bármi történjen is, nem adom fel az álmaim. Fel kell állnom, fel kell hívnom az oktatót, hogy kicsit kések, s meg kell néznem, hogy ki hívott.
Nem is olyan rég írtam arról, hogy bizony mindig próbára vagy téve, mennyire is akarod te azt, amit elhatároztál? S az sem utolsó infó, hogy egy baleset egy figyelmeztetés is lehet, hogy állj meg, gondolkodj, mert nem jó irányba tartasz.
Úgy voltam vele, a célomért hajtok, akkor ez tuti próba, s nem fogok meghátrálni. Összeszedtem minden erőmet, úgy vonszoltam végig a testem a szőnyegen, majd nagy nehezen felhúztam magam a székre, s elértem a telefonom. A bátyám barátnője keresett. Szerintetek mit éreztem, milyen gondolataim voltak?
Visszahívtam, s elmondtam neki, hogy jártam, közben potyogtak a könnyeim. Kocsiba akart ülni, hogy eljön segíteni, de nem sümegi volt. Így megköszöntem, és mondtam neki, hogy nem kell, majd megoldom.
Felhívtam az oktatót, aki azt mondta feljön értem, s vagy elvisz a kórházba, vagy kezdjük a rutinórát. Ma még nem kell vezetni, alap dolgokat magyaráz el. Jó, mondtam neki, 10 perc s kész vagyok, majd megköszöntem a segítségét.
Mentem a gyógyszeres szekrényhez, hogy elviselhetőbb legyen a fájdalom, s meglátjuk a továbbiakat. Az első óra a történtek ellenére nagyon jól sikerült. Megbeszéltem magammal, hogy másnap lemegyek az orvoshoz, mert bizony ez nem lett jobb.
Időközben jött a telefon is, hogy felvettek, és érdeklődtek, hogy mikor tudnék munkába állni. Jaj, fogtam a fejem, téptem az összes hajam, honnan tudjam, mikor menni is alig tudok. A kérdésre a válaszom, fogalmam sincsen, lehet, hogy soha, mert a körülmények úgy alakultak, hogy még én sem tudom hogyan, de ha ebből a kavalkádból kikerülök, jelentkezem.
Vizsgálat hegyek, na, itt már kaptam érdemleges választ, bal oldali térdszalag rostálódás. Niki gratulálok, ezt jól összehoztad magadnak. Megint. Aha, ügyes vagyok ugye, kellett a megerősítés a dokitól. Mi a teendő? Kérdeztem. Hát műtét, vagy ír fel a térdemre térdvédőt, mert, ahogy sétáltam, mindig egyensúlyt vesztettem, mivel a térdkalácsot, a felsőt nem tartotta meg az izom.
Sok emberrel beszéltem, így nem hagytam jóvá a műtétet, s semmi garancia nem volt arra, hogy jobb lesz a műtét után. Gondoltam, majd fokozatosan terhelem, s edződik, erősödik. Felhívtam a benzinkutat, s mondtam a történtek után is beállok dolgozni, valahogy majd csak lesz. Esetleg ha nem tudom csinálni, akkor felmondok. Bizalomgerjesztő nemde?
Akkor induljon a buli! Fogalmam sincs, hogy lesz ez az egész. Napi 12-13 óra állva, a jogsit is csak kéne csinálni, de majdcsak lesz valahogy.
Elérkezett a rutinvizsga. Mindenki nagyon szurkolt nekem, én viszont nagyon féltem, mert a bal lábam továbbra is rossz volt, s tudtam, hogy a folyamatos kuplungolásnál bajban leszek. Viszont úgy siettem, hogy a térdvédőt otthon hagytam.
Én már el is könyveltem magamnak a bukást, mert még a kisegítő, segítő eszközzel is nehéz lett volna ezt megugrani. Természetesen így is lett. A térdem nem engedelmeskedett, az oktató nagyon ideges volt, én viszont nem. Egyszer csak tanulok a hibámból, végre.
Sok idő nem telt el, mehettem újra „próbálkozni”, viszont akkor nem volt olyan személy, aki ne kérdezte volna meg, hogy ugye nálad van a térdvédő. Nálam volt, s sikerült a vizsga. Nagyon boldog voltam. Ott megfogadtam, hogy innentől jobban figyelek magamra.
A betanulás is megvolt, nagyon élveztem minden pillanatot a melóhelyen. Kihívás hegyek, amiket szépen megugrottam. Kezdtem hozzászokni a sérült lábamhoz, megtanultam vele együtt élni. Tanultam a városi, illetve a főútvonalon vezetést, amit mindennél jobban imádtam, s elérkezett a vizsga.
Vizsgadrukk tört rám, na de akkora, hogy saját magamtól megijedtem. Ilyen is van, még sose éreztem. Azt tudtam, hogy hosszú távon nem lesz jó vége, kerestem a megoldást. Mit csináljak? Most kijelentem, véletlenül se csináld utánam, amit én követtem el! Eszedbe se jusson!
Bementem a gyógyszertárba, kértem egy természetes hatású nyugtatót, gondoltam, majd az megnyugtat. A legnagyobb baj az volt, hogy előtte nem próbáltam ki. Bevettem a vizsga napján, viszont úgy kiütött, hogy egész nap aludtam volna. Jaj, így nem vizsgázhatok, hát bealszom a városban, most mit csináljak? Nem lehetek ennyire szerencsétlen… Ilyen még a mesében sincs. Gyorsan elfutottam a büfébe, vettem egy energiaitalt, gondoltam az majd felpörget. S gondolom, most ti is kuncogtok, nevettek, mosolyogtok, hogyan lehettem ekkora egy…, s igazad, igazatok van. Ezeken már én is csak nevetek.
A vizsga nem jött össze, mert amikor haladtam át a kereszteződésnél, a gyalogosok ott beszélgettek, s mikor odaértem a zebrához, épp akkor léptek le. Igen, benyeltem, nem mondtam semmit, gondolom páran jártunk így, mikor a gimisek, vagy egyetemi hallgatók ott trécselnek, s épp abban a pillanatban döntenek úgy, hogy átmennek.
A legközelebbi alkalomra, már nem vettem be semmit, tanulván a történésekből. Az oktatómnak pár év után meséltem el, hát első körben nagyon bután nézett, de mire leesett neki, amit mondtam, hát nem tettem zsebre, amit kaptam. Felelőtlenség volt, nem is kicsit, s ne felejtsétek el, többen is ültünk a kocsiban, meg hát a szembejövőkről ne is beszéljünk.
Amikor megkaptam a jogosítványt, eldöntöttem, soha nem iszok alkoholt, nem cigizek, nem eszek, nem telefonálok a kocsiban. Mindenkire figyelek, vigyázok az úton. Mert sose felejtsd el, mindenkit haza várnak, csak az nem mindegy, hogyan érkezik haza a szeretett családtagunk. S ha már ennél a témánál járok, szeretnélek titeket megkérni, hogy figyeljetek oda a másikra, ahogy magatokra is. A lényeg, hogy érjünk haza. Köszönöm szépen!
Boldog voltam, mert elértem a célom, pedig nagyon nem volt egyszerű, de kellett valami más. Megkérdeztem magamtól, mire vágyom, mi tenne boldoggá? Nem tudtam rá választ adni.
Egy kérdés feléd. Ha itt ülnél velem szemben, s feltenném neked ezeket a kérdéseket, te milyen választ adnál? Neked mit jelent boldognak lenni? Mit tennél meg azért, hogy elmondhasd, ez igen, elértem a célom? A boldog emberek csoportjába sorolnád magad? Szerinted ki tud ezért tenni?
S még sorolhatnám, nekem is ilyen gondolatok jártak a fejemben…