Cég – negyedik felvonás
Jó tudni! Ha látsz a bejegyzésben türkíz színű, alúhúzott szövegrészeket, bővebb információkért ne félj átkattintani a hivatkozott oldalakra.
Édesanya bejött velem, fogta a kezem. A hölgynek annyi kérése volt, hogy vegyem le cipőmet, a zoknimat, s feküdjek fel az ágyra. Nem mutatkoztam be, annyit azért az orra alá dörgöltem, hogy Nikoletta vagyok, de semmi többet.
Elmondta, hogy ő természetgyógyász és reflexológus. Nekem ez kínai volt, fogalmam sem volt arról, hogy mi az a tapreflexológia. A talpamból fogja kiolvasni, hogy mi a betegségem. Gúnyosan nevettem, na, gondoltam hova kerültem. Teljesen negatívan feküdtem ott.
A természetgyógyásznak annyi kérése volt, hogy amikor végzett, mondjam el őszintén, hogy volt-e olyan betegségem, amit ő felsorol. Beleegyeztem. Mindent elmondott, az összes betegségemről tudott. Olyan volt, mintha az orvosi papírom előtte lett volna, nem akartam hinni a fülemnek. Csodálkoztam, nem értettem.
Azon járt az eszem, vajon hol tudta lenyomozni, hogy mikor mi történt velem. Aztán odaadóan figyeltem, ittam minden szavát, majd a sírás jött rám, megnyugodtam. Akkor végre szívből ki tudtam mondani, hogy jó helyen vagyok.
Vitaminokat írt fel nekem, tudomásomra adta, hogyan kell szedni, s holnap még kicsit fájni fog az arcom, de két nap múlva kutya bajom. Nem tehetek róla, de akkor kinevettem. Mondtam neki, hogy fél éve az orvosokhoz járok, akik nem találták meg a probléma forrását, de ugye nem haragszik meg, ha ezt nem hiszem el. Mivel bölcs asszony volt, azt mondta ő nem haragszik, csak figyeljem a testem. Ha bármilyen gondom, bajom van, nyugodtan hívjam fel, ő segít tovább. Itt már a hála érzése tört rám, megköszöntem a segítséget, s indultunk mindent beszerezni, amire szükségünk volt.
Boldogan kaptam be a vitaminokat, pontosan úgy, ahogy le volt írva. Mit is mondhatnék, írhatnék, másnap még vettem be a gyógyszereket, mondjuk már fele annyi elég volt. Viszont, rá két napra, nem éreztem a fájdalmat. Megszűnt, csoda történt. Ugráltam örömömben.
Mosolyogtam, végre jókat ettem, ittam, ami a fél év alatt feledésbe merült, és jött vissza az erőm lelkileg és testileg is. A kilókat is szedtem fel, végre nem az a csont sovány, szürke kis egér voltam. Elkezdtem ragyogni.
Hálás voltam a kolleginának, mert véget ért a szenvedésem, persze a gyógyítóról se feledkezzünk meg. Anyáékat nagyon megszeretgettem, mert nélkülük nem tudom, hogyan jutottam volna oda el. Viszont azt is megjegyeztem egy életre, ha valahova oda kell érned, oda fogsz. Ha nem érsz oda, akkor ott nincs tennivalód. S ez így van. Megtapasztaltam. Szóval nyugi, nem kell feleslegesen idegeskedni, ahogy én csináltam.
Összekaptam magam, végre jól voltam, átgondoltam a dolgaim, rájöttem szeretnék jogosítványt, s induljunk el az új tapasztalás irányába. Komolyan mondom, ahogy írom ezeket a sorokat, már csak mosolygok. Szerintetek miért?
Jaj, olyan jó dolog mikor végre felállsz, s élveznéd az életet, nekiindulsz annak aminek szeretnél. Na, de azért ott van ám az a sors, aki mindig próbára tesz. Biztos vagy te abban, amit megtanultál? Mennyire szeretnéd azt a valamit? Mit tennél meg érte?
Hát ez történt. Jött a próba. Kimondtam, hogy jogsit szeretnék, habár ahhoz pénz is kell. Törtem a fejem, hogyan is tudnám ezt 3 műszakban, kevés pénzzel megvalósítani. Mit csináljak? Szokták mondani, Niki tervez, Isten végez. Hát ez így is lett. Nehogy már jól érezzem magam.
Jött a gazdasági válság. Nagyon sok embernek megszűnt a munkahelye, sok embert elküldtek. Ahogy engem is. Azt mondta a főnököm, döntenie kellett, létszámcsökkentés, s mivel ő tudja, hogy én bárhol megállom a helyem, így rám tette a voksát. Hát ez nagyon megviselt, mert ez volt az első munkahelyem, ahonnan nem én, és nem szabad akaratból távoztam. Meg ugye ott volt a jogsis történet is.
Elkezdtem a sebeimet nyalogatni, mert akkor már tényleg fogalmam sem volt arról mi ez a sok rossz, amit kapok az élettől. Mikor felállok, s mondhatni jó minden, akkor jön egy másik feladat. Annyira elegem volt már mindenből.
Szívem szerint, aztán ahogy meg is tettem, a fölhöz vágtam az alapanyagot, de hogy az mekkorát szólt, mondjuk azon még én is meglepődtem. Szívtam is a fogam rendesen, főleg azért mert a német munkaadóm meglátta. Itt megint jött a jó kis megszokás, leültem a fejemet a kezembe tettem, s vártam a fegyelmit, vagy a lecseszést, vagy bármit. Mert ugye ennek következménye lesz. De kit érdekel, adjon fegyelmit, végül is rászolgáltam. Milyen jogon okozok én kárt másnak, inkább fegyelmezzem magam.
Mint az iskolában a gyerekek, az ujjaim között kukucskáltam ki, hogy jön-e felém a német főnök. Hát persze, hogy irányomba tartott . Mosolygott, megkérdezte mit ártott nekem az alapanyag, hogy a sarokban végezte. Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. Számolj, tízig mielőtt cselekszel.
Amilyen szinten tele volt a púpom az egésszel, szerintem, ha a Holdra lőnek fel egy fél évre rehabilitációra, akkor is idegbajos leszek, mikor visszahoznak. Látván az állapotom, azt mondta a főni, menjek hátra egy cigire, nyugodjak meg, s utána megbeszéljük a problémáimat. Ahogy elindult előre, visszalépett, s mondta, tudod mit, inkább legyen két szál cigi. Kitört belőlem a nevetés, gondoltam magamban, igencsak látványos lehet a kiakadásom. Persze mindent megbeszéltünk, s nyugodtan dolgoztam tovább.
Eljött a távozás ideje. Kicsit frusztráltan, de normálisan elköszönve távoztam a cégtől. Több pénzt kaptam, mint amire számítottam, s így végre neki tudtam kezdeni a jogsinak. Elmentem munkanélkülire, úgy éreztem már van pár év mögöttem, nyugalomra, pihenésre vágyom, s, hogy azt csináljam, amit szeretnék.
Tanultam szorgalmasan a KRESZ-t, nem aggódtam, mert, azt tudtam, hogy meg tudom jegyezni, amitől féltem az a rutin, s a városi vezetés volt. Élveztem minden pillanatát, volt olyan mikor apa, és a tesó is odaült, jókat nevettünk. Kicsit úgy éreztem, mint a régi időkben, mikor a család összeült, kártyáztunk, társasoztunk, kellemesen töltöttük az időt.
Veszprémben vizsgáztam, nekem volt a legjobb oktatóm. Egy laza, életvidám, csapjunk bele a lecsóba, de egyben szigorú, tiszteletreméltó ember. Elindultam a KRESZ-vizsgára, s ahogy gondoltam 75-ből, 73-at elértem. Két kérdést az istenért nem tudtam megtanulni, de úgy voltam vele, attól az már az enyém. Megvan a papír. Büszkén hívtam a szüleim, sikerült. Rohantam az oktatómhoz, hogy dicsekedjek, s időpontot egyeztessünk.
Viszont idő közben egy benzinkúton felvételt hirdettek. A pénz kellett a jogsi miatt, meg hát voltak további terveim is. Na, gondoltam ideiglenesen jó lesz, aztán a jogsi után keresek mást. Be is mentem, vittem az önéletrajzot, de hát a kereskedelemhez nem nagyon volt közöm.
Amikor úgy nézett ki, hogy felvesznek, oda böktem, hogy ja, nem biztos ám, hogy én itt akarok dolgozni. Nekiálltam a jogsinak, s nekem az mindennél fontosabb, tehát ha nem tudjuk összeegyeztetni, akkor vegyük úgy, hogy itt sem jártam.
Nagyon biztos voltam a célomban, s volt választási lehetőségem. Úgy voltam vele, ha ez nem, akkor jön más, nem érdekel. Erre csak annyit tudtak mondani, minden megoldható, s pár nap múlva jelentkeznek. Nem is foglalkoztam az üggyel tovább, mert tudtam nem ez lenne álmaim munkahelye.
Tudtam, hogy értesíteni fognak, ha igen, de még akkor is, ha nem. Megbeszéltük melyik napon. Viszont aznap kezdtem a rutint. Vártam a hívást, de közben csináltam a dolgaimat. Gondoltam, gyorsan letusolok, s ha közben hívnak, vagy visszahívom a munkaadót, vagy várok, hogy keressen megint. Nem vagyok én telefonfüggő, van azon kívül is élet.
Anyáéknak nagy házuk volt akkoriban. A tetőtérben voltak a szobák. Én mindig az alsó fürdőt használtam, gyorsan tusolás, s indulás. Igen ám, de nem szoktam fürdés után normálisan megtörölközni, ahogy akkor sem, s vizes lábbal futottam fel a szobámba. Gondoltam majd ott, mielőtt felkapom a ruhám. S csörgött a mobiltelefonom.
Rohantam le, mondván, tuti a kútról hívnak. Igen ám, csakhogy a nagy sietségben, úgy ahogy voltam, vizesen, törölköző a testem köré tekerve, elfelejtettem, hogy van még négy lépcsőfok, amire a kicsi talpaimat illő lenne lerakni, így nagyobbat léptem, mint gondoltam. Akkorát estem… Kimaradt a négy fok, a lában megcsúszott, s lendületből a térdemre, majd a csípőmre estem.
Ott egy pillanatra elsötétült előttem minden, csak feküdtem, semmit nem tudván magamról. S senki nem volt otthon, hogy segítsen rajtam. Ott feküdtem tehetetlenül, ki tudja meddig.