Cég – harmadik felvonás
Jó tudni! Ha látsz a bejegyzésben türkíz színű, alúhúzott szövegrészeket, bővebb információkért ne félj átkattintani a hivatkozott oldalakra.
Ahogyan írtam a második felvonásban, sok minden bántott, amit a cégnél megéltem. Nagyon, elmondhatatlanul kaptam az ívet. Harcoltam az emberekkel, harcoltam magammal. Sehogy sem találtam meg a lelki békémet.
A napok teltek, a sérelmek gyűltek, egyre frusztráltabb lettem. Amilyen feladatokat korábban simán megugrottam, akkor már egyre nehezebben tudtam elvégezni. Elvesztem, már nem tudom, hogy ki vagyok, mit akarok.
A testem jelzett. Elkezdett fájni a fogam, vagy valamim, pontosan nem is tudnám megnevezni azt a pontot ahol fájdalmat éreztem. Gondolom ti is voltatok már úgy, hogy egy testrészetek, akár a fogatok fájt, s ez kisugárzott mindenhova. Nálam is ez volt.
Egyre jobban fájt a bal oldalon lévő fogaim közül az egyik, majd az egész arcom. Ezt a fájdalmat még az ellenségemnek sem kívánom. Természetesen nem foglalkoztam vele, gondoltam napok múlva elmúlik. Hát nem. Lássuk be, ez elég naiv gondolat volt.
Annyira elegem volt már mindenből. Én próbáltam enni, inni, de nem ment. Eljutottam oda, hogy 44 kg-ra fogytam, csont és bőr voltam. Napi 10 gyógyszert szedtem be, mondhatni azon éltem, mert más nem ment le.
Elindultam hát az orvosokhoz, segítséget kérni, a gyógyulás reményében, mellette pedig dolgoztam. Talán emlékeztek rá, abban az időben vezették be Magyarországon a vizitdíjat. Nagyon sok pénzt kifizettem, mert minden új hely 300 Ft volt. Természetesen nem csak a fogorvoshoz küldtek el…
Éjjel dolgoztam, nappal dokikhoz jártam, meg fogyasztottam a pirulákat. A hónapok mentek, én viszont nem lettem jobban. Egyre csalódottabb, kiábrándultabb lettem, mondván, ha már az orvosok sem tudnak erre mit mondani, akkor most merre menjek, mit csináljak?!
Bíztam abban, hogy valahonnan megérkezik a segítség, mert már nem tudtam úgy élni. A segítőkész, aranyos, vicces, kedves, megértő Niki átváltozott egy szörnnyé. Annyira fájt már az élet, hogy nem tudtam azt nyújtani, amit kellett volna. Amikor valaki segítséget kért, elhajtottam, mert elég volt a saját gondom. Nem volt erőm senkihez, semmihez.
Egyre jobban csalódtam az emberekben, az orvosokban, s ez a negatív érzés átvette az uralmat felettem. Nem bíztam senkiben, semmiben. Teljesen bezárkóztam, sírtam, nem értettem, hogy ezt megint miért kaptam. Mit kell nekem ebből megtanulnom?
Én mindent megtettem, de folyamatosan falakba ütköztem. Ahhoz pedig, hogy ledöntsem, vagy átmásszak rajtuk, már nem volt erőm. Sem lelkileg, sem testileg. Ott ültem a széken, már csak pislogtam, az agyam nem járt a sok gyógyszertől, illetve a napi szintű vizsgálatoktól teljesen kimerültem.
Sírtam a testi fájdalomtól, sírtam a lelki dolgok miatt, úgy éreztem nem ért meg senki. A szüleimnek nem meséltem, mikor mi történt velem, csak a fájdalomról tudtak. Itt megint kijött a kommunikáció hiánya. Talán ha kibeszélem magamból, ha őszinte vagyok magamhoz, s a szüleimhez, túljutok ezeken a dolgokon, merthogy ők ugye tapasztaltabbak, hátha tudnak olyan információval szolgálni, ami segíti a gyógyulásom. Mondjuk, ha esélyt sem adok erre, úgy elég nehéz, nemde bár?
Azon a ponton voltam, hogy feladom. Már nem görcsölök tovább, úgy látszik, ez jutott nekem, szenvedés az egész életem. Gyógyszereken fogok élni, éjjel dolgozom, hagyom, hogy támadjanak, elfogadok mindent, aztán ha eljön az idő, hazatérek. Bele is egyeztem ebbe a gondolatmenetbe. Ez kényelmes is volt, meg hát, amikor mindent megtettem sem jutottam előbbre, akkor pedig minek tovább. Elegem volt mindenből, legfőképpen magamból.
Valószínűleg látványos volt a szenvedésem, bár mondjuk 40 kilósan nyilván beindul az emberek gondolkodása, találgatások mennek, stb. Amikor megkérdeztek, én már csak annyit mondtam, hogy minden rendben.
Pár nap elteltével oda jött hozzám a szeretett kolleginám, s megkérdezte, mi a baj. Már annyira feszített minden belül, hogy nem tudtam magamban tartani. Elmentünk hátra cigizni, sírva meséltem neki a fájdalmamról, arról, hogy bárhova megyek, nem találják a problémám, s már nem tudom, mit csináljak. Tanácstalan vagyok, kimerült, s feladtam.
Ő megszeretgetett, s elmesélte, hogy akkor volt természetgyógyásznál, ha gondolom és szeretném, oda adja az elérhetőségét. Amikor úgy érzem, írjak rá, vagy menjek be hozzá az irodába, megkeresi otthon a névjegykártyáját, s mindent fel tudok írni. Elérkezettnek láttam az időt, elég volt a sok szenvedésből. Felszívtam magam, s bementem hozzá.
Kedvesen, mondhatni könyörgősen kértem el a címet, a telefonszámot, a nevet, s mindent, amire szükségem volt. Amikor kinéztem az ablakon, egy aprócska fénycsóva szökött be rajta, egy kis napfény abban a borús időben. Jé, fény az alagút végén! Akkor már éreztem, jó az irány, így megnyugodtam.
Hazamentem, elmeséltem anyáéknak, hogy mit mondott a hölgy a cégnél. Viszont egy aprócska gond volt a történetben: a segítség Győrben dolgozott. Hogyan fogok én eljutni oda, töprengtem. Ha lett volna jogsim, semmi baj nem lett volna, de nem volt. Életemben nem voltam még abban a városban, hogyan találok oda, nem tudtam. Törtem az agyam, és kimondtam, az nem lehetséges, hogy ne jussak oda. Gyorsan megoldást kell találnom, szeretnék meggyógyulni, lelkileg is rendbe jönni, mégiscsak van megoldás.
Boldogan ugráltam, mire anya közli velem, ők is eljönnek, mert apának is vannak problémái, ő pedig csak azért jön, hogy támaszom legyen, erőt adjon nekem a további küzdelemhez. Akkor már a boldogság érzése miatt sírtam, mert remény költözött a szívembe, s tudatosult bennem, hogy nem vagyok egyedül.
Akkor tanultam meg, hogy a segítségkérés az erő jele, nem pedig a gyengeségé. Nem lehetek mindig mindenben tökéletes. Mi van akkor, ha vannak gyenge pontjaim? Segítséget kérek olyantól, aki abban erősebb, én pedig segítek majd neki ott, ahol ő gyenge. Itt az egyensúly, gondoltam magamban. Büszke voltam magamra, mert jött ez a kis gondolatmenet.
Már ugrálva, de fájdalommal hívtam a hölgyet, hogy időpontot kérhessek hozzá apának, s magamnak. Várni kellett, mondjuk a jó szakemberekre mindig kell, de gondoltam, ha lassan fél éve húztam és kibírtam, akkor az a pár nap meg se kottyan majd.
Nagyon izgultam, ha tehettem volna, a naptárat pörgettem volna, vagy az órán lévő kis mutatót magam tekertem volna előre, de sajnos nem lehetett. Nesze neked, tanulj egy kis türelmet! Majdcsak rájössz arra, hogy minden akkor történik, amikor eljön az ideje. Ne akarj semmit siettetni, mert csak magadat csinálod ki – gondoltam magamban.
Már csak két nap, s indulás a gyógyítóhoz. A pirulákat persze, hogy szedtem tovább, már a mindennapjaim részévé váltak, ám tudtam, hogy már nem sokáig. Éreztem minden sejtemben, hogy jó lesz ott nekem. Hálás voltam mindenkinek, hogy ezt az utat megtaláltam.
Eljött a nagy nap. Készültünk apuskámmal, anyukámmal, s indultunk. Imádkoztam még otthon a szobámban, hogy minden rendben legyen az úton, érjünk oda épségben. Kicsit aggasztott a dolog, mert Magyarországon olyan, hogy közlekedési kultúra, az nem nagyon ismert.
Beültünk a kocsiba, majd indulás. Mi mást is csinálhattam volna, mint zenét hallgattam, s a gondolataimra figyeltem. Azt hiszem, ez nem tartozott a legjobb ötleteim közé, mert ahogy ezt megtettem, már jöttek is a negatív gondolatok.
Mit gondolsz, ha az orvosok nem tudtak segíteni, akkor majd egy természetgyógyász fog? Mit vársz te ettől? Milyen szerencsétlen vagy, hogy még ezt sem tudod megoldani! Könnyebb mással megoldatni a problémádat? És még sorolhatnám.
Teljesen lehúztam magam. A pozitív kislány, aki elindult a gyógyulás útján, hirtelen feladta. Mondtam apáéknak, én már nem is akarok menni, hiszen úgysem tud segíteni. Feleslegesen dobtam ki a pénzt a dokiknak is, továbbra is csak a gyógyszerek tartanak életben.
A határozott szüleim persze látták, hogy baj van, így nem tágítottak attól, hogy bemenjek. Azt mondták, apa majd húz, anya meg tol hátulról, makacskodhatok, de akkor is bemegyek.
Most mit csináljak? Nekem ez olyan kényelmes, kábult vagyok, dolgozom, végig alszom a napot, nem kell semmivel foglalkoznom, viszont ha bemegyek, s megoldást találnak a problémámra, akkor visszakerülök a való életbe. Jaj, Istenem mit tegyek? Úgy volt, ahogy mondtam, kellett a segítség ahhoz, hogy bemenjek az ajtón.
Én az a fajta ember vagyok, aki nem tud színészkedni, minden kiül az arcomra. Akkor is ez történt. Annyira látszott, hogy ez egy kényszer, s nem hiszek az ilyen dolgokban. A természetgyógyász férje egyből levágta, mondjuk az előbbiek alapján nem volt nehéz.
Apa ment be először, tehát volt időnk eszmecserét folytatni. Beszélgettünk egy kicsit. Annyit mondott nekem, mikor szólítottak, hogy most így megyek be ahogy, viszont teljesen kicserélve jövök ki. Gúnyos mosoly, s annyit oda nyögtem, hogy: na ezt nem hiszem!