Cég – második felvonás
Jó tudni! Ha látsz a bejegyzésben türkíz színű, alúhúzott szövegrészeket, bővebb információkért ne félj átkattintani a hivatkozott oldalakra.
Folytassuk ott, ahol az előző bejegyzés véget ért.
Hogy is fogalmazzak, a nénivel a vonaton történtek után mindenki megnyugodott. Mondanám, hogy én is, de ez nem fedné a valóságot. Annyira vártam, hogy beérjünk Pestre, mint még sosem. Ez új, még ilyen sem volt, a sok rossz megtapasztalás után azt várom, hogy oda érjünk.
Hát mi van velem? Most megzakkantam, vagy csak megint menekülni akarok ettől, illetve ebből a szituból?
Lényeg a lényeg, megérkeztünk. A vidéki kislány megint a fővárosban, viszont férfi társaságában mentünk, ami kis nyugalommal töltött el. Megérkeztünk a hotelbe. Már vártuk, mert szükségleteink voltak, amiket illő lett volna már elintézni.
Ahogy foglaltuk el a szobákat (én a kolleginával aludtam), megbeszéltük, hogy lemegyünk körülnézni, természetesen ismerkedj meg hazáddal. Gyorsan bedobtunk mindent, s gondoltuk majd a többit elintézzük lent. Aha, csakhogy történt egy kis bibi: a kártya véletlenül a szobában maradt.
Ijedten összenéztünk, mondván most mi lesz, és fejvakarás közben kitört belőlünk a nevetés. A végén már a szerencsétlenségünkön annyira nevettünk, hogy elfeküdtünk a földön. Még jó, hogy senki nem látott minket. Egyszerűen nem tudtuk abbahagyni, közel negyed órán át szórakoztattuk a másikat. Egyszer csak lementünk szólni, hogy nagy baj van, de mire észbe kaptunk, már meg is oldották a feladatot.
Másnap irány a suli. Mit mondhatnék, nem is én lettem volna, annyira el voltam foglalva magammal, s a gondolataimmal, hogy másra nem is figyeltem. Láttam, hogy van egy lelépő, ahol léptem egyet, de nem figyeltem, se jobbra, se balra. Jaj, és jött a villamos. Pár méterre volt tőlem, a főnököm rántott vissza, természetesen nagyon megijedtünk. Nem tettem zsebre, amit utána kaptam, de a végén már azon is csak nevettem. Kidumáltam magam, mondván én vidéki vagyok, ehhez nem vagyok hozzászokva, s innentől jó lenne, ha figyelnének rám, mert úgy látszik, ez most sem az erősségem.
Nem fogjátok elhinni, de a haza úton minden rendben volt. Végre, ezt is megértem! Nem lett rosszul senki, szerencsére mindenki élve szállt le a vonatról. Ez valami fantasztikus érzés. Hálás voltam, mert úgy látszott, legalább ezt a szitut feldolgoztam, s szeretettel elengedtem.
Egész jól alakultak a dolgaim, ragyogtam, s ez sok embernek nem tetszett. Ám mint korábban már írtam, mikor én rendben vagyok magammal, akkor nem érdekel, ki mit mond rólam, s én sem bántok másokat. Akkor van baj, ha ez az egyensúly felborul, egyéb okok miatt.
A bátyám nagyon sokat dolgozott, autót szeretett volna vásárolni. Mi támogattuk mindenben, amiben tudtuk, mert nálunk ez mindig így működött. Össze is gyűjtötte a pénzt, s büszkén mondta nekem, aznap elhozzák apával a kocsiját, ne sétáljak haza, eljön értem a munkahelyre. Kíváncsi, büszke, boldog voltam. Láttam azt, hogy kitartással, alázattal, rengeteg munkával bármit el lehet érni. (Napi 14-16 órát dolgozott, a célja eléréséért.)
Amikor vége lett a műszaknak, rohantam kifelé, kíváncsi voltam. Büszkén szálltam be mellé, s jött a kocsikázás a városban. Jó kis este volt, mert a bátyámmal időzhettem, amire nem nagyon volt példa, mert vagy dolgoztam, vagy udvarolni járt.
Másnap, amikor bementem a céghez, a barátnőm kijött elém, s közölte velem, hogy én mekkora egy … vagyok, merthogy ilyen autó, mint a tegnapi jött értem este 22.00 után. Ezt beszélik az emberek a gyártósoron.
Ilyenkor nem szoktam meghunyászkodni, inkább mindig ráteszek egy lapáttal. Vártam a történet folytatását, mert azt tudtam, hogy lesz folytatás. Napokon belül megtudták, hogy az az autó a bátyámé. Persze, hogy nem kértek bocsánatot. Hogy is várhattam volna el ezt?
Rólam leszálltak, de nehogy unatkozzunk, szóba jött a bátyám, tehát ő következett. Aki ismer, az tudja, hogy a családomért bármit megtennék, s természetesen ezt sem hagytam annyiban, mikor megtudtam milyen jelzőkkel illetik. Érdekes módon, az eset után már tudták az emberek, hogy hol a helyük.
Akkor találkoztam először az emberi rosszindulattal, irigységgel, előítélettel és hasonlókkal, amikről nem szeretnék írni, mert teljesen lehúzom magam, s az egész nem ér annyit.
Sokszor volt olyan, hogy ott sírtam, ahol senki nem látott, nem tudtam mit kezdeni az ilyen emberekkel. Megváltoztatni nem lehet őket, mondjuk nem is akartam, nekem kellett volna edződni. Nagyon sokszor kértem segítséget az égiektől, s mikor elestem, mindig jött az az erő, ami felhúzott.
Kikerülni egy olyan családból, ahol a szeretett létezett, s belecsöppeni egy másik világba, nem volt egyszerű, s volt olyan, amit akkor fel sem tudtam dolgozni. Nem értettem miért olyanok az emberek, amilyenek. Ha van rajtad sapka, az a baj, ha nincs, akkor pedig az a baj. Amikor vidám vagy beszólnak, amikor szomorú, majdnem, hogy számon kérnek, s mikor érzik, látják, hogy nem vagy a toppon, még beléd is rúgnak.
Persze tisztelet a kivételnek, mert volt olyan, aki segítő kezet nyújtott, amikor elestem, s felsegített, de nem ez volt a jellemző. Sajnos. Nagyon sokat rágódtam a történteken, de csak addig míg, el nem terelte más a figyelmem. Mert hát nehogy olyan egyszerű legyen itt minden, kicsit még kuszáljuk össze a dolgokat, nem cipelünk elég terhet, be tudjuk még fogadni a többit. Ebben is remekeltem, ahogy sok másban is.
Mindig mentem előre, csináltam a kis dolgaimat, de az énidő egyre jobban feledésbe merült. Jöttek a jelek, figyelmeztetések, de akkor már csak rágódtam a történéseken, nem volt erőm szembenézni, tanulni a történésekből, majd elengedni. Természetesen a test jelez, de nem vettem figyelembe. Ahogy írtam az előbb, az a bizonyos énidő, hogy kinek mit jelent, nem tudom, mindenki döntse el maga.
Énidő jelentése: Amikor önmagamra figyelek, önmagamra fordítom az időt. Azt csinálom, amit szeretnék, ami boldogsággal tölt el. Kinek mi. Hm, te tudod?
Az a baj, hogy a mai rohanó világunkban, mindennel foglalkozunk, család, barát, munka, suli, amit persze élvezünk, de mégis, hosszútávon kedvtelennek érezzük magunkat. Nagyon sok mindent bevállalunk, viszont mikor csinálunk olyat, ami boldoggá tesz minket?
Mindenkinek megvan az igénye arra, hogy egyedül legyen, s ezt illik tiszteletben tartani. Még a gyerekek is mutatják, mikor például becsukják az ajtót maguk után, vagy csak elvonulnak a szobájukba.
Én szeretem az énidőt, mert a hangulatom pozitívabb, kiegyensúlyozottabb lesz. Megtalálom a céljaimat, motiváltabb leszek, a megoldandó feladataimat pedig könnyebben tudom megoldani.
Nekem az énidő azt jelenti, hogy lustizok az ágyban, adok időt arra magamnak, hogy a lelkem utolérje a testem, olvasok egy jó könyvet, nézek egy romantikus, vagy éppen vicces filmet, elmegyek futni, esetleg kardiót csinálok. Vagy táncolva főzök, vasalok, megszeretgetem a kutyusaimat, sétálok az erdőbe, lemegyek a balcsira napozni, mert ugye úszni továbbra se tudok.
Beszélgetek egy igazit a családommal, a barátaimmal szívatjuk egymást, majd jókat nevetünk. Megtanulok korcsolyázni, vagy csak elő veszem a feledésbe merült nyelvkönyveket, elmegyek egy jót kocsikázni, maximum hangerővel hallgatva kedvenc zenéimet, beszívom a friss levegőt, s hálát érzek azért, mert megélhetem ezeket a csodálatos pillanatokat.
Milyen jó érzés az, amikor hazatérsz a szeretett családodhoz, akiket esetleg már rég láttál, megölelheted őket, puszit nyomhatsz az arcukra, majd mosolyogva üdvözlitek egymást, s úgy érzed haza értél, nyugalom, szeretet, boldogság vesz körül.
Úgy gondolom, az ember annyi mindennek ki van téve – majd erről is írni fogok… –, de már régen rossz, ha otthon sem lelsz nyugalomra. Igencsak érdemes lenne elgondolkodni, hogy mikor mi történt az életedben.
Bizony nálam is eljött ez a pillanat. Igaz később, de eljön az idő, mikor szembe kell néznünk az életünkkel, s én hálás vagyok azért, mert erre lehetőséget kaptam ebben az életben.
Amire szeretnélek megkérni, ha testi tüneted van, kicsit gondold át az életedet, nem szeretném, ha addig eljutnál, ameddig én, vagy sokan mások. Viszont ez is a te döntésed, én nem mondhatom meg, mikor mit tegyél, a te életed. Annyit viszont hozzá tehetek, s fogok is, mindennek oka van. Az már más kérdés, hogy elgondolkozol-e a történteken, esetleg emészted magad, vagy csak gyorsan levonod a tanulságot, s haladsz tovább az utadon.
Én nem tudtam elengedni a gyárban történteket, nagyon sok minden bántott, egyre jobban elkezdtem rágódni a történteken, és persze, hogy testi tüneteket kezdtem el produkálni. Nyilván nem én lettem volna, szokásomhoz híven.
Rágódás miben is tud megnyilvánulni? Esetleg fogászati probléma? Hm, vagy más testi tünetek is vannak?
Jó, hogy megint felálltam. Sokat is váratott magára a következő feladat…