Cég
Irány Sümeg, mutassuk csak meg, hogy ezt a feladatot is megoldjuk!
Az előző munkahelyemen magasabb pozíciót töltöttem be. Részt vettem a nyomtatók gyártásában, ellenőrzésében. A hibakódokat összeírva, vezetve, oda adtuk a mérnököknek az információkat, akik a legjobb minőség megalkotására törekedtek.
Emlékszem, Spanyolországból utazott hozzánk több mérnök, akik természetesen angolul kommunikáltak, és néha minket is megkérdeztek. Bután álltam ott az első napokban. Rájöttem, ha beszélgetni szeretnék velük, akkor bizony angolt kell tanulnom. Neki is álltam, nagyon jól haladtam. Aztán idő közben meggondoltam magam, felmondtam, s így indultam el egy másik úton, a depressziót magam mögött hagyva.
Valamit elfelejtettem írni a múltkori bejegyzésben. Párszor, számszerűen megnevezve háromszor vonattal utaztunk Pestre. Nem szerettem soha ezt a közlekedési lehetőséget, mert nagyon hangos volt. Viszont később már más okot találtam, ami miatt többször nem ültem fel rá.
Sajnálattal, s szomorúan írom ezeket a sorokat, mert amikor vonattal utaztunk, mindig meghalt valaki. Öngyilkosság. Kétszer leugrott, és a vonat kerekei, hát, inkább nem írom le mit tett az ember testével. Leszálltam a vonatról, mikor eszembe jutott a gondolat, hogy az utolsó útjára készül, amit illik tiszteletben tartani, így visszamentem.
A harmadik alkalommal, a vonat elé állt az illető. Tanulva a történtekből, nyugton maradtam, már amennyire lehetett. Imádkoztam, hogy a mennybe szálljon a lelke, s ott találja meg a lelki békéjét, ha a földi életben erre a döntésre jutott.
Szomorú voltam, mert azon gondolkodtam, mi történhetett az életében? Talán nem volt családja, vagy nem voltak barátai, akik segíthettek volna neki? Vajon milyen utat járhatott be eddig? Mennyi terhet cipelhetett, s milyen régóta fájhatott neki minden?
Annyira szerettem volna visszamenni az időben. Persze nem vagyok szakember, de ha lett volna lehetőségünk beszélgetni, ha el tudta volna mondani, ha kisírja magából, talán lett volna annyi ereje, hogy elinduljon a gyógyulás útján.
Sajnos nem figyeltem eléggé. És most érzem, ahogy írom ezeket a sorokat, hogy az arcomon végigfolynak a könnyeim. Mindenki szabad akarattal született, az ő döntése ez volt, amit el kellett volna fogadnom. Ehelyett nekiálltam magamat emészteni.
S miért érdekes ez a gondolat? Mert igazából azt sem tudtam kicsoda, akkor láttam először, s utoljára, de mégis, a szüleim úgy neveltek, hogy légy segítőkész. Akartam, nagyon, de nem volt rá lehetőségem. Fogalmam sincs mikor fordult ekkorát a világ. Az is lehet, hogy a pesti út óta végig aludtam vagy 20 éven keresztül, s nem vettem észre a jeleket, amiket kaptam.
A vonat lassan elindult, s ezeket a gondolatokat a fényes napsütéses időben kihajolva az ablakon a nyárias szellő elfújta. Mentem tovább a gyógyulásom útján.
Eljött a nagy nap, amikor kezdtem Sümegen. Elmondhatatlanul vártam, újra kihívás. Beléptem a cég ajtaján, haladtam egyenesen tovább, s ahogy a csarnokba léptem, körülnéztem, és mindenhol embereket pillantottam meg. Ez mélyen érintett a történtek után, eddig egyedül a gondolataimban, most pedig ilyen sokan körülöttem. Na, itt tuti nem fogok unatkozni!
Jöttek a feladatok, amiket szépen elkezdtem megoldani, apró léptekkel haladtam előre, s az önbizalmam is kezdett visszatérni. Nyíltam kifelé, mint egy csodálatos rózsa. Mosolyogtam, jó pár nap elteltével már nevettem is.
A munkaadóm, mivel meg volt elégedve a munkámmal, új feladattal bízott meg. Ugráltam örömömben, mert elismerték a teljesítményem. Mivel az önbizalmam akkor került a helyére, igencsak jól esett. Amikor viszont rendben voltak a dolgaim, valahogy soha nem foglalkoztam vele, ki mit gondol. De ott és akkor ez kellett.
Az előző cégnél az angolt kellett erőltetni, de mivel ez német érdekeltségű volt, az angolt a fiók aljára tettem. Szerencsére anno tanultam németet. Most a helyzet ezt kívánja, akkor legyen így. Na, akkor elő vele!
Végre boldog voltam. Van egy szerető családom, jó munkám, folyamatosan képzem magam, egészséges vagyok. Mi kell ennél több?! Hát, kellett volna erő, mert ahogy lenni szokott, ez a boldogság sem tartott sokáig. Megint kezdődött minden elölről, csak más felállásban.
Nagyon jól elvoltam a kis gondolataimban, soha nem foglalkoztam azzal, ki mit pletykál, s amikor ilyen szituba kerültem, inkább elmentem onnan. Volt nekem elég bajom, tudtam, hogy valahogy meg kell oldanom az életemet. (Ha pletykálni szeretnél, menj el fodrászhoz, vagy egy céghez, és nagyon sok új tapasztalatot szerzel.)
Teltek a napok, majd odaállt mellém a munkaadóm. Elmondta, hogy Pestre kell mennünk továbbképzésre, mert audit lesz, megvizsgálják a céget, hogy engedélyt kapjon a további tevékenységre.
Komolyan mondom, már csak mosolygok ezeken a sorokon, mert amikor ezt az infót megkaptam, már a mennyezetet bámultam. Természetesen nem tudom, hogy ő vette-e a lapot, de már annyira elegem volt a pesti utakból. Ugye mondhatnám, hogy te vedd már észre, hogy ott van egy feldolgozatlan traumád, de én, hát hogyan? Kérdeztem, na és hogyan jutunk el, s mikor, hány napos, stb. Szerintetek milyen választ kaptam? Nyilván mi mással, mint vonattal.
Úgy éreztem, hogy kihúzták a lábam alól a talajt. Leültem, a munkaadóm ott hagyott a gondolataimban. Fogtam a cigim, s elindultam ki az udvarra. Visszajött minden, amit átéltem a vonaton. Közöltem a kolleginával, hogy én nem megyek Pestre, vagy csak busszal. Nem értette a kijelentésem, de mondta, csak, hogy tudjam, a hotelban a szoba, illetve a vonatra a jegyek már le vannak foglalva, innentől barátkozzak meg a gondolattal, mert indulunk, napok kérdése az egész.
Szerettem volna az első megérzésemre hallgatni, de nem jött. Gondoltam, ha baj lenne, csak éreznék valamit. De semmi. Így sikerült meghozni a döntést, hogy rendben, akkor induljunk neki. A szüleim, mint mindig, ebben is segítettek. Levittek az állomásra, a többiekkel ott találkoztunk. Valahogy nem akaródzott nekem felszállni, már-már úgy kellett fellökni a szerelvényre, mert a múlt történései nem hagytak nyugodni.
Vettem egy mély levegőt, imádkoztam, hogy minden rendben legyen. Bíztam, hittem abban, hogy az imáim meghallgatást nyertek, s nyugalomban indultunk el a kalandra. Ahogy telt az idő, egyre messzebb kerültünk a várostól, ahol éltem. Már felszabadultan, nevetve haladtunk az utunkon. Aztán arra lettünk figyelmesek, két sorral arrébb egy nő elkezdett kiabálni, hogy: segítség, baj van! A fejemet a kezembe tettem, és azt mondtam, ilyen nincs.
Egy idős néni cukros volt. Leesett a cukra, és ha azonnal nem adtak volna neki valamilyen édességet, bekómált volna. Sajnos a mamám is cukros volt, tehát tudtam erről a betegségről, illetve, hogy mikor mit kell tenni ilyen estben. Itt viszont lefagytam, nem mertem még csak odanézni sem, csak annyit ejtettem ki a számon, hogy: ugye megmondtam. A kollegina annyit vágott rá, hogy: de hát él, csak rosszul lett szegény.
Ott és akkor kimondtam, hogy ebből elég! Na, ha ezt kimondod, akkor fogsz változtatni az életeden, addig maradsz abban a szituban, amiben voltál. Eddig tartott a határ, s cselekvésre lettem kényszerítve.