Kifutó
Jó tudni! Ha látsz a bejegyzésben türkíz színű, alúhúzott szövegrészeket, bővebb információkért ne félj átkattintani a hivatkozott oldalakra.
Elfoglalták a vendégek a helyüket. A hajunkat, sminkünket megcsinálták, odahozták a ruhákat, amiket be kellett mutatni. Mindenki izgatott volt, ahogy én is. Nagyon szerettem volna bizonyítani, első körben magamnak, meg persze a szüleimnek, s a világnak, hogy a történtek után is megállom a helyem.
Emlékszem, amikor szólítottak minket, még bohóckodtunk a háttérben, nevetgéltük, majd egyszer csak elindultunk. Elmondhatatlanul büszke voltam magamra, mert teljesült az álmom.
Emelt fejjel közlekedtem a kifutón, aztán mikor anyáék előtt lépdeltem, kifordultam, kacsintottam, küldtem nekik egy puszit, mosolyogtam, s indultam tovább. A kifutó közepén rögtönöztem, épp macskajárásban vonultam végig, mikor megálltam, s a kendőt lekaptam magamról, ami körbe volt tekerve a testemen. Fordultam, majd kidobtam anyáéknak.
Ruhákat, harisnyákat, fehérneműket, mutattunk be. Imádtam minden pillanatot, sok pozitív visszajelzés érkezett. A bemutatónak vége lett, indulás haza, vissza a megszokott környezetbe.
Azt hittem, ezzel a húzásommal minden múltbéli sérülést helyre hoztam. Tévedtem. Történt ugyanis, hogy hajnalban indultam a buszra, a 84-es főút felett laktunk, s ahogy sétáltam át a főúton, jobbról egy kevésbé kivilágított utcában egy árnyékra lettem figyelmes. Éreztem, hogy néz, engem figyel valaki, aztán elindul irányomban. Megijedtem, és szokásomhoz híven futottam a buszmegállóig.
Délután mikor haza értem, nagyon sírtam. Elmondtam anyáéknak, hogy úgy megijedtem, én nem merek lemenni a buszhoz, ebből kifolyólag dolgozni se megyek. Apuskám megnyugtatott, hogy ne aggódjak, majd ő lejön velem, s megnézzük, hogy tényleg tartózkodik-e ott valaki. Így nyugodtan tértem nyugovóra, s hajnalban elindultunk.
Apus pár méterrel mögöttem jött, ezért a biztonság adott volt, gondoltam magamban. Ahogy közeledtünk ahhoz a részhez, ahol előző nap megijedtem, egyre hevesebben kezdett verni a szívem. Megint ott tartózkodott az illető. Engem nézett, már apa is látta, így lejött velem a buszig.
Vége a műszaknak, indulás haza. Ahogy hazafelé rápillantottam arra a bizonyos helyre, a sírás fogott el. Akkor szembesültem vele, hogy a múltat még mindig nem zártam le magamban, s jönnek a jelzések. Sírtam otthon, és kimondtam, én nem akarok félelemben élni. Valahogy ezen túl kell jutnom, de akkor még nem tudtam, merre tovább.
Harmadik napon apus karjába kapaszkodva indultunk neki az útnak. Nagyon ideges voltam, imádkoztam, könyörögtem, hogy már nem legyen ott az a valaki. Mit is mondhatnék, írhatnék, hát természetesen megjelent. Megbeszéltük, hogy onnan egy lépést sem semerre, megvárjuk, hogy ki az, mi az, miért van ott, mindenképpen kinyomozzuk.
Sokáig nem kellett időznünk, mert egyszer csak jött az az árnyék, egyre közelebb volt hozzánk. Vert a víz, a szívem hevesen dobogott, félelem tört rám, aggódtam. Aztán apukámmal összenéztünk, mikor megláttuk a rejtélyes biciklis újságkihordót. Megszólítottuk. Azt mondta, azért ilyen korán hordja, mert hat órára mennie kell a másik munkahelyére.
Jót nevettem volna a történteken, ha nem élem át azt a pesti utat. Ott a félelem gyökeret vert bennem, mindenem felett átvette az irányítást, még a sejtjeimben is helyet foglalt. Piszok módjára ragaszkodott hozzám, és én is hozzá, mert szépen beleraktam a tudatalattimba. Gondoltam magamban, ott jó helyen lesz, inkább, minthogy szembe nézzek vele. Persze akkor még nem tudtam, hogy ő innentől fogva majdnem, hogy főszereplője lesz az életemnek.
A tudat és a tudatalatti
„Tudatalattid olyan talajhoz hasonlatos, amely mindenféle magvaknak életet ad, a rosszaknak éppen úgy, mint a jóknak. Avagy a tövis fürtjeit és a bogáncsot gyűjti-é az ember?
Gondolatunk tehát az ok, s a létrejövő körülmény az okozat. Elengedhetetlen, hogy felügyeljünk gondolatainkra, és csak a kívánt körülmények létrejöttét segítsük elő.”
Az eset után megnyugodtam, már képes voltam egyedül is munkába indulni. Néha boldogabban, máskor szomorúan indultam neki a napoknak. Jöttek a modelles munkák, fotózás, reklámfilm, bemutató, de éreztem, hogy nem vagyok a helyemen. Nem éreztem magam boldognak.
Nem szeretnék modellkedéssel foglalkozni, a munkahelyem se az igazi, de akkor mi legyen? Gondoltam, majd kitalálom, addig kicsit kiélvezem a nyarat. Otthon volt egy kis medencénk. A munka után délután belementem, mondván kiengedem a gőzt. Ezt igazán összehoztam, mert 5 perc után rájöttem, hogy eszméletlenül hideg, s jól fel is fáztam. Gyorsan ki a medencéből.
Pár nap elteltével sajnos bebizonyosodott, hogy igazam lett. Nagyon fájt a hasam, szenvedtem. Jó pár napos hasfájás után elmentem a nőgyógyászatra. Elmeséltem, hogy mi történt, megvizsgáltak, majd közölte velem a doktor úr, hogy nincs semmi bajom. Erősködtem, állítottam, hogy ilyen hasfájásom még sose volt, szóval csináljon valamit. Közölte velem, biztos sokat idegeskedtem, így ráment az ideg a hasamra. Nyugodjak meg, el fog múlni. De ha mégsem, menjek vissza hozzá.
Gyógyszereket fogyasztottam, azon éltem, s mikor már nem bírtam, visszamentem. Fogadott a doki, elmondta, ő továbbra sem lát semmit, ebből adódóan nem tud mit csinálni. Telt múlt az idő, én nem lettem jobban.
Bekopogtattam megint, a kedves orvosom tájékoztatott, hogy biztos terhes vagyok, s a kicsi bántja a nagyot. Eljött a pillanat mikor már nem tartottam viccesnek a szituációt, emelt hangon kértem ki a viselkedését.
Közöltem vele, hogy első hozzáfűznivalóm, nem vagyok párkapcsolatban, persze értem én. Második pedig az, hogy már fél éve járok oda, lassan szülnöm kellene. Vagy ő esetleg nem úgy gondolja? Hat hónaposan az anyukáknak már elég nagy hasuk van, nem olyan beesett, mint az enyém. Nem jutottunk előbbre, így megköszöntem a szolgálatait, s közöltem vele: a soha viszont nem látásra!
A fájdalomtól már mondhatni négykézláb másztam haza. Apus kint mosta a kocsinkat, és mikor meglátta, hogyan megyek, egyből kocsiba ültetett, és kerestünk egy maszek orvost. Pénteken történt az eset. A másik orvos adott egy hangulatjavítót, mondván mást nem tud csinálni, szedjem, s ha nem leszek jobban, menjek vissza hétfőn, megírja a beutalót a kórházba, pár vizsgálatot kiír. Elmondtam neki, az idegrendszeremmel semmi baj nincs. (Persze most a másik doki napokig nem kerüljön a szemem elé, ha jót akar magának, de erre csak gondoltam.)
Természetesen nem lettem jobban, így hétfőn indulás, kedden pedig kórház. Laparoszkópos vizsgálat jött. Megtudtam, hogy gennyes medencegyulladásom van, és vagy ebből, vagy másból kifolyólag endometriózis alakult ki a szervezetemben.
Nagyon sok gyulladáscsökkentőt kaptam, majd közölték velem, hogy ha az egyik betegségből kigyógyulok, akkor kezelik majd a másikat is. Dühöngtem belül, miért nem jöttem először ide, minek vártam eddig? Azon imádkoztam, a másik dokival ne találkozzak, mert nem állok jót magamért.
Szerencsére jobban lettem, használtak a pirulák. Na, akkor vissza a kórházba. Leültettek. Azt már tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Két választásom van. Vagy csinálok egy kezelést (hormon), vagy szülök gyermeket, s ha nem múlik el ez a betegség, akkor kipakolnak. Hát mivel párom nem volt, a második nem jöhetett számításba, így maradt az első variáció.
Pestre kell járni (havi egyszer), ott adják be az injekciót. Szuper, gondoltam magamban. Amit még tudnom kellett a kezeléssel kapcsolatban, hogy klimaxot, s az ötödik után depressziós tüneteket okoz. Hurrá, gondoltam magamban. Nem elég a baj, még hozzá jön egy kis depi is. Sebaj, valahogy túl leszünk ezen is.
A felkérések jöttek, viszont már nem tudtam azt nyújtani, amit kellett volna. Add el magadat depressziósan… Az erőltetett mosolynál nincs jobb, az őszinte viszont nem ment. Így véget ért ez a pályafutásom. Nem nagyon viselt meg, mert azt tudtam, hogy nem az én utam. Akkor mentsvárnak pillanatnyilag jó volt, de semmi több. Elengedtem ezt a divat irányt, kerestem magam.
Nagyon sok felkérés jött, szépségversenyre. Az első levelekre udvariasan válaszoltam: köszönöm a lehetőséget, de nem élnék vele. Viszont mintha senkit nem érdekelt volna, a levelek csak jöttek. Ott ültem depisen, semmit nem reagáltam, de annyira azért összeszedtem a gondolataim, hogy tudtam, ez az állapot csak addig lesz az életemben, amíg a kezelést kapom. Így is lett.
Ahogy a kezelésnek vége lett, jobb lett a közérzetem, kimozdultam, beszélgettem, nekiálltam élni. A munkahelyemről eljöttem, már nem okozott kihívást, kerestem az újat. Beadtam a jelentkezésem Sümegre egy autóipari céghez. Felvettek. Nagyon boldog voltam, új kihívás, megint megtapasztalok valamit. Irány a cég, gondoltam magamban, s vártam türelmetlenül.