Pesti éjszaka
Kocsiba be, s indulás. Mindenki nagyon boldog volt, kivéve engem. Nem tudtam elfelejteni az első megérzésem. Tudtam, hogy történni fog valami, de akkor még fogalmam sem volt semmiről.
Az út hosszúnak tűnt, elvégre kb. 170 km-ről beszélünk, és a hangulatom sem volt a helyzet magaslatán. Ahogy figyeltem a többieket, jókat nevettek, beszélgettek, csak én éreztem magam kakukktojásnak. Viszont próbáltam nem mutatni az aggályaimat, hagytam, hogy ők jól érezzék magukat. Mosolyogtam, néha szóltam valamit, de a gondolataim teljesen máshol jártak. Mindegy, mindenből hozzuk ki a legjobbat, lesz, ahogy lesz, s elhessegettem a gondolataimat.
Lassan beértünk Pestre, a kicsi leány (azaz én) izgatott volt. Na, a vidéki kislány felkerült a fővárosba, most kiélvezi minden pillanatát. Elképzeltem a tűzijátékot, milyen csodálatos lesz, a színek kavalkádja, a hangok, olyan emberekkel leszek, akiket szeretek, megélni ezt a varázst. Mekkorát fejlődött a világ, hogy már ebben is lehet gyönyörködni, gondoltam a fények alatt egy hatalmasat táncolni. Egyre jobban begerjesztettem magam a pozitív megtapasztalás irányába.
Kerestük a címet, ahol a lakás található, és nagy nehezen meg is találtuk. Nem volt egyszerű a parkolóhelyet elfoglalni, de a két fiú megoldotta. Amíg mi vártunk, kiszálltunk a kocsiból, én elszívtam egy cigit. A srácok hozták a csomagokat, elindultunk a háztömb irányába. Megint rám tört a megérzés, de nem akartam vele foglalkozni, így elhessegettem a gondolatokat.
Felmentünk, a lakásba. Mi a másik lánnyal készítettük elő az ágyat, hogy amikor visszaérünk, már csak bele kelljen bújni, s egy hatalmasat aludni. Megbeszéltük ki menjen először tusolni, és hogyan haladjunk tovább azon a napon.
Az udvarlóm és a barátja kitalálták, leugranak a boltba, hogy hozzanak egy kevéske alkoholt, amivel le tudják vezetni az út által okozott stresszt. Mi lányok csak bólogattunk, hogy rendben, gondoltuk, addig mi gyorsan megoldunk ott mindent.
Nem telt el 3 perc, nagy hangzavarra lettünk figyelmesek, bután álltunk, füleltünk mi történik. Egyszer csak üvöltözést hallottunk: Niki nyisd az ajtót, s azon legyél, hogy azonnal be tudjuk csukni! Nem értettem, de próbáltam úgy alakítani, ahogy kérték.
A másik fiú üvöltözött, hogy a fürdő ajtót hagyjuk nyitva, s ahogy őket beengedtük, azonnal bújjunk be a fürdőbe mi lányok, és zárjuk magunkra az ajtót. Továbbra sem értettük mi történik, megijedtünk. Mondtam a másik hölgynek, hogy menjen a fürdőbe, majd beugrok én is, ha tudok.
Rohantak a fiúk, befutottak, be akartuk zárni az ajtót, de nem ment. Többen, és erősebbek voltak a kintiek, így benyomták az ajtót. Hallottam, hogy: Niki, menekülj a fürdőbe! Nem tudtam, így a másik lánnyal bezártattam a fürdő ajtaját. Ott álltam, mint egy rakat szerencsétlenség, nem értettem mi történik, csak azt láttam, hogy a szeretteimet, hogyan ütik, verik. Persze ők is visszaütöttek, erőszak erőszak hátán.
2 perc elteltével közbe akartam lépni, segíteni akartam, mert nem tudtam tovább figyelni a történéseket, ahogy halálra verik a szerelmem, s a haverját. Ők kiabáltak, hogy menjek onnan. Az egyik vendég megfogott, az ágyra hajított, mint egy rongydarabot, s azt kiabálta, ha nem maradok ott, még meg is erőszakolnak.
Beültem a sarokba, a fejemet a kezeimbe tettem, s úgy sírtam. Nem tudtam felnézni, nem értettem miért, hogyan történhetett ez. A látvány borzalmas volt, és szerintem ott sokkot is kaptam.
A párom kiabálta, hogy „Nikit nem bánthatjátok, inkább engem verjetek”, s mint egy feldühödött vad, elkezdte ütni a támadóit. Pár perc elteltével a másik lány kiabált ki a fürdőből, hogy felhívta a kommandósokat, már úton vannak. Ahogy kimondta meghallottunk a szirénát, a támadók pedig elmenekültek. Persze nem az volt, mert nem lettek felhívva, csak az isten vagy az angyalok mellettünk voltak, közbe léptek.
Az ajtót, a rácsot bezárta a másik lány, se ki, se be. A fiúkat elláttuk, majd leültünk. Én nagyon sírtam, s arra lettem figyelmes, mikor a barátnő megkérdezte, hogy: mi történt, mi volt ez? Senki nem értette, a srácok se tudtak választ adni.
Megbeszéltük, hogy nem megyünk sehova, mert nagyon félünk, inkább hajnalban haza szökünk, mikor mindenki nyugovóra tér. Így is volt. Elmenekültünk onnan, és akkor megfogadtam, hogy abba a lakásba soha többé be nem teszem a lábam.
Istennek hála, nemi erőszak nem történt, de elég volt ezt is feldolgozni, már, ugye ha feldolgoztuk. Szerencsére hozzám egy újjal nem értek, nem erőszakoltak, nem ütöttek meg. Viszont kérdem én, mi van azokkal a nőkkel, akikkel ez megtörtént? Vagy férfiakkal, akiket esetleg megtámadtak rablás miatt? Ők ezt fel tudták dolgozni? Merre fordult az életük tovább?
Ahogy haza értünk, bementünk a vendéglátó egységbe, hogy a két srác tudjon inni valamit, s meg tudjanak nyugodni. Sok ismerős volt, akik megkérdezték, hogy mi történt. Viccesen próbálták elmesélni, hogy verték meg őket, de valahogy én ezen nem tudtam nevetni, és jobbnak láttam haza menni.
Otthon annyit mondtam, hogy természetesen minden szuper volt. Amennyire tudtam, ettem ebédet, s ezek után elvonultam. Meg akartam fejteni, érteni, miért történt ez velünk, de nem tudtam értelmes választ adni. Így ebből kifolyólag feledésbe sem merült ez a történet.
Ahogy haladtunk előre az időben, gondoltam, majd jobb lesz minden. Próbáltam meglátni az életben a szépet. Viszont éreztem, hogy ott egy hatalmas törés történt az életemben. Már a párkapcsolatom sem volt olyan, amilyen előtte, nem tudtam önfeledten sétálni az éjszakában. Kommunikatívság, az micsoda? Szépen elkezdtem bezárkózni.
Az iskolát befejeztem, majd nekiálltam dolgozni. Vasárnap hajnalban kellett mennem, már nem a járdán közlekedtem – vajon miért? –, hanem a kivilágított utcán. Jött egy Lada személygépkocsi, amiből fiatal fiúk kiabáltak ki, hogy milyen csinos vagyok, s álljon meg a sofőr, elvisznek szívesen. Nagyon megijedtem, a munkahelyemig futottam. Sírtam mikor odaértem, megfogadtam, nem dolgozom ott többet, mert velem ez még egyszer nem történik meg. Így felmondtam.
Elmentem egy gyárba, anyáék eladták a családi házat, elköltöztünk, gondoltam, most végre lezárhatom ezt az egészet. Könnyebbnek éreztem a napokat, szeretettel tekintettem az új házra ahova költöztünk, a munkahely is tetszett.
Egyik nap azzal szembesültem, az önértékelésemmel gondok adódtak. Tudtam, hogy valamerre mennem kell, csak fogalmam sem volt arról mit tegyek. Mondtam a páromnak, hogy szeretnék magammal kezdeni valamit, ami egy kicsit visszahozza az önbizalmam. Jelentkeztem modellnek.
Nagyon biztatott mindenki, mondván, hogy szép, s tehetséges vagyok. Küldtünk be képeket. Beválogattak. Jött a telefon, menjek el castingra. Nagyon boldog voltam. Amire nagyon vágytam, hogy csak egyszer had mehessek végig a kifutón, az önbizalmam a helyére kerül, s élhetem tovább boldogan az életem, gondoltam.
A szüleim mindenben támogattak, akármerre indultam. Felmentünk Pestre, ott is beválogattak. A kiválasztott lányoknak ott kellett maradni, megbeszélni a továbbiakat. Elmondták, hogy egy tanfolyamon kell részt venni, ahol a járástechnikától a sminkelésen át a fotózásig sok mindent elsajátítunk, viszont ez pénzbe kerül. Megértettük, s kifizettük.
Sokat tanultunk divatról, színészetről, sminkelésről, járásról. A tanfolyam vége felé jártunk, készültünk a divatbemutatóra, mikor azzal szembesültünk, hogy a modellügynökség tulajdonosa fogta a befizetett pénzt és még a nagy nap előtt visszautazott Amerikába. A pénz sehol, a suli megszűnt.
Ezzel már nem tudtam mit kezdeni, csak azt mondogattam magamnak, hogy lehettem ilyen vak, hol járt az eszem, a szemem, miért nem vettem észre a jeleket, már ha voltak. Feladtam.
Akkora csalódás volt ez nekem, azt mondogattam mindenkinek, se kedvem, se energiám ezzel foglalkozni. Még jobban bezárkóztam. A párom ezt látván, keresett egy ügynökséget, felírta a címűket, de én nem foglalkoztam a feladattal. Nem hagyott békén, s az engedélyemmel elküldte a képeket. Egy lépést sem tettem a cél érdekében.
Ahogy telt az idő, egyre nagyobb lett a szakadék a szerelmem s közöttem. Ő úgy döntött, szeretne Pestre költözni, már az üzlet sem úgy megy, mint azelőtt, így elege lett. Válaszút elé állított: megyek vele, hátrahagyván itt mindent, vagy maradok.
A történtek után kimondtam, hogy én abba a lakásba soha többet, s mivel már a kapcsolat sem állta meg a helyét, a maradásnál döntöttem. Ő elköltözött (mindegy is hogyan), én maradtam. Dolgozni jártam.
Amikor nem számítottam rá, levelem érkezett az ügynökségtől. Csupa jót írtak, s így belevágtam. Nagyon szükségem volt rá, mert éreztem, hogy kiüresedett az életem. Egyik héten anya kísért, a másikon apa.
Voltunk mesterfodrásznál, sminkesnél, mentünk fotózásra. Villamossal közlekedtünk, akkor tanultuk a járást magassarkúban. Még ügyetlen voltam, így apába kapaszkodtam. Mindenki minket nézett, de mi csak mosolyogtunk apussal. Büszkék voltunk egymásra.
A vizsgán átmentem, így jött a bemutató. Nagyon, de nagyon vártuk, éreztem, hogy nyílok meg megint. Vettem jegyeket, így a családom is részt tudott venni ezen az ünnepélyes napon.
Készülődés, eljött a nap, s indulás…