Betanultam a benzinkúton
Jó tudni! Ha látsz a bejegyzésben türkíz színű, alúhúzott szövegrészeket, bővebb információkért ne félj átkattintani a hivatkozott oldalakra.
Szerettem, mert új embereket ismertem meg, barátságok alakultak, s volt pár kollegám, akikkel barátivá alakult a kapcsolat. Viszont, ahogy telet múlt az idő, mindennapossá vált a munkába járás. Nem okozott kihívást. Pedig, ha megfigyeltétek mindig kerestem az újat, tanulni, fejlődni akartam. Bizonyítani magamnak, s mindenkinek, aki az életemhez tartozott.
Nem tudtam mi, de valami nagyon hiányzott az életemből. A feladataimat tökéletesen elvégeztem minden cégnél, pozitív visszajelzések érkeztek, de nem volt elég. Egyre több mindent vállaltam be, akár a kútról beszélünk, de nézhetjük a magánéletet is. Pihenőidő, én idő kimaradt.
Amikor elvégeztem egy fontos feladatot, hozzáteszem precízen, akkor sem voltam megelégedve magammal. Azt néztem, hogyan tudnám tökéletesíteni, s így szépen elindultam a maximalizmusom felé. Amikor hibáztam, megszidtam magam, rágörcsöltem, meg akartam felelni. Így teltek a napjaim.
A vásárlók nagyon szerettek, mondjuk majdnem mindent elkövettem azért, hogy ez így legyen. Emlékszem, mondtam a kedvenc kollegámnak, volt egy férfi, aki minden pénteken tért be hozzánk tankolni, hogy milyen frusztrált, akármilyen kedves vagyok, soha nem mosolyog. Az új feladat adott volt tehát.
Kimondtam, hogy addig nem nyugszom, amíg el nem érem, hogy amikor bekanyarodik a kútra, benéz, meglát, ne álljon neki mosolyogni. Arra már nem emlékszem, hogy a kollegával fogadtunk-e. A lényeg, mindenféle taktikát kipróbáltam, amit lehetett. Megfigyeltem mit szokott vásárolni, milyen üzemanyagot tankol, pontosan mikor érkezik, milyen ruhában van, amit csak el tudtok képzelni.
Ahogy teltek a hetek, folyamatosan kedveskedtem, hol ezzel, hol azzal. Néha bókoltam is, én mint nő, csodás napot, hétvégét kívántam, oda tettem elé amit kérni szokott, mielőtt megszólalt volna. Fél éven át küzdöttem, mikor úgy éreztem ennél többet nem tudok tenni egy emberért, s feladtam.
Eljött a péntek, az úriember jött, minden elő volt készítve, szeretettel, s kicsit csalódottan vártam. Amikor kiszállt a kocsiból, benézett, s integetett, majd mosolygott, alig várta, hogy bejöhessen. Mondjuk a kollegámmal nem foglalkozott, de befele igyekezett. Én vigyorogtam a kollegámra, ő meg intett befelé elismerően. Olyan boldog voltam, mert elértem a célom, s ha csak pár pillanatra is, de megszínesíthettem a napját.
Úgy gondolom nincs annál felemelőbb érzés, mikor valaki szomorúan, reményvesztetten, frusztráltan megérkezik valahova, s kicserélten, vidáman, reményekkel telve, indul neki a megoldandó feladatnak.
Semmi másra nem volt szüksége, csak egy kis figyelemre, törődésre, kedves szóra, mosolyra, egy nagy löketre. Ő is boldog volt, s én is. Tehát a pénteki napok így teltek, vidáman.
Változásra vágytam, túl egyhangú volt minden, az pedig ugye nem én vagyok. Megkértem a barátnőmet, hogy fesse be a hajam. Szőke félhosszú hajba fekete vékony csíkokat húzott. Elég vadra sikerült, de én imádtam.
Megint csak eljutottam oda, hogy valami hiányzik az életemből, de nem tudtam megfogalmazni, hogy micsoda. Elveszettnek éreztem magam. Olyan volt mintha beléptem volna a maximalizmusos, megfelelési kényszeres mókuskerékbe, s onnan nem találtam a kiutat. Ami boldogságom volt, hogy az erősítőt összedugtam az MP3 lejátszóval, s a kedvenc zenéimet hallgattam munka közben, barátokkal beszélgettünk, de itt a kör be is zárult.
Mentem éjszakára dolgozni, elterveztem éjjel mit fogok megcsinálni, vittem a kis pörgős zenéket, amik úgymond életben tartanak. Ahogy sétáltam az épület felé, kutattam a táskában, s éreztem, hogy valaki nagyon néz, de nem foglalkoztam vele. Amint megtaláltam, amit kerestem, felemeltem a fejem, s ahogy előre pillantottam, egy férfi tekintetét kaptam el. Akkor szembesültem azzal, hogy már néhány méter óta az ő figyelme rám irányítódott, ezt vettem észre, ezt éreztem meg.
Hosszan néztünk egymás szemébe, ő a barátaival, a kollegáival, emberek tartózkodtak mellette, akik hozzá beszéltek, de ő meg se hallotta. Úgy éreztem mintha egy kis burokban lettünk volna, megszűnt a külvilág, csak mi vagyunk, se háttérzaj, se emberek, csak a két szempár, amik elvesznek egymásban, s kérdőn nézi az egyik a másikat. Ki vagy, mit csinálsz itt, hova mész, itt maradsz, beszélünk, megérinthetlek, nevetünk együtt, és még sorolhatnám.
A gondolatok kavarogtak bennem, s gondolom ezzel ő is így lehetett. Kis léptekkel haladtam előre, hallottam a magas sarkú cipőm kopogását a betonon, a szívem zakatolását, a gondolatok felvillanását, minden érzékszervem beindult, szolidan, de mégis csábítóan haladtam az ajtó felé.
Ő az ajtótól néhány méterre ált a barátaival. Tetőtől talpig megnézett, kicsit zavarba is ejtett. Amikor egy méterre volt tőlem, rám mosolygott. Persze, amikor elmentem mellette viszonoztam, majd bementem. Életembe soha nem láttam, ki lehet, mit csinál itt, vajon itt marad még, mikor kilépek a pultba megleshetem? Kérdések ezrei cikáztak a fejemben.
Lesz, ahogy lesz, gondoltam magamban. Oda ültem a számítógép elé, kinyomtattam a papírokat, s nekiálltam leszámolni mindent, amit kellett, vettem át a műszakot. Ahogy hajolgattam, számolgattam, éreztem a szempárt magamon, de nem mertem megfordulni. Elhessegettem mindent, dolgoztam tovább.
Egyre erősebben éreztem a tekintetet, így bemenekültem a raktárba. Oh, édes istenem, kérlek, add, hogy elmenjen. Ne legyen, már itt mire kimegyek, mert a nevemet is elfelejtettem, hát hogyan fogom kiszolgálni, amilyen butus vagyok, tuti, hogy a visszaadást is elszúrom. Jaj, mi ez, nem értem, teljesen szétcsúsztam, pedig azt se tudom kicsoda, szerencsére még nem szólt hozzám, de mi fog történni, ha oda jön?
Lassan indulhat a váltás, leszámoltam mindent, nem tudom tovább húzni az időt. Á, gyorsan kimegyek egy cigire! Kijött ő is, de szerencsére nem jött oda hozzám. Mondjuk direkt hátat fordítottam, lehetőséget sem adtam a kommunikáció elindítására. Elindult a kocsi felé, én megnyugodtam, jaj de jó, elmegy, akkor nyugodtan mehet a váltás, nem beszélgetünk. Hát persze, hogy ezeken a sorokon is jót nevetek, mert ti ezt elhiszitek, hogy ez a történet annyiba maradt?
Megint naiv gondolat volt. Odamentem az ablak mellé, ahogy emeltem ki a kassza belsejét a pénzzel együtt, léptem egyet vissza, bejelentkezni a gépbe, a másik kezembe a kassza belseje, nyitódott az ajtó, s belépett. Ahogy felnéztem egyből megláttam, és azt hittem minden kiesik a kezemből.
Nekiálltam magamat, majd őt „szidni”, hogy miért nem ment el, minek jött be, mik ezek az érzelmek, amik a felszínre törnek belőlem, s miért nem tudom a helyén kezelni ezeket a dolgokat. A pénzt elrendeztem, s leültem, hozzáláttam az aznapi dokumentumok kitöltésének, s úgy csináltam, mintha ott se lenne. Beraktam a kedvenc zenéimet, dúdoltam a zenéket, majd szépen lassan megnyugodtam.
Az idő telt, elhatároztam, hogy érdemben elkezdem a műszakot, összeírom, amit kell. Kávé, cigi, s munka. A kollegával társalogtunk, a férfi a többiekkel együtt újságot olvasott.
Megnyugodtam, hogy ebből nem lesz semmi, beszélgetnek, olvasnak, így én végezhetem a dolgom. Bementem, levettem a kabátom, léptem ki a pultba, lassan, de határozottan, fordultam, az egyik kezemben a füzet, a másikban a toll. Indulta volna ki a pultból, de ahogy megfordultam, ott állt előttem. Leste minden mozdulatom, mosolygott, s köszönt, majd néhány pillanat elteltével, bemutatkozott.
Elcsuklott hangon visszaköszöntem, remegett minden porcikám. Bemutatkoztam én is, majd kezet nyújtottam. Próbáltam mosolyt csalni az arcomra, de annál jobban féltem. Néztem rá, ő nézett rám. Így teltek a percek, mire hátulról a többiek beszóltak, hogy mikor viszi már, amit ki akart fizetni. Magamban már csak mosolyogtam, annyira tudtam, hogy ez lesz. Fizetni szeretne. Jaj, de jó, örültem neki, mindennél jobban.