Szürke kisegér
Próbáltam nyugtatni magam, de nem tudtam titkolni a zavartságomat. Nem értettem miért történik ez velem, még nem volt ilyenben részem. Nehezen, de összevakartam a gondolataim, a testem apró részeit összeraktam, majd odamentem a kasszához. Nekiálltam beütni a tételeket, hogy a hátul lévő társaság megkapja, amit kért, s nyugi legyen.
Természetesen nem kerek összeg lett, amit már láttam előre, s gondolatban vakartam a fejem, mert olyan zavarban voltam, hogy még a nevem sem tudtam. Viszont, hogy ez mennyire látszott, vagy csak kedves akart lenni az Úr, döntsétek el, de azt mondta kerekítsek egészre. Akkor egy kicsit megnyugodtam, de nem a pénz érdekelt, hanem, hogy ne égessem be magam zavaromba.
Fogtam a füzetet, mondván már tényleg nekiállok a munkának, de visszajött a kedves vásárló. Így nekiálltunk beszélgetni. Egyre jobban oldódott a hangulat, sokat, mélyen, szívből nevettem. Már relatív késő volt, mondjuk nem nekem, mert én ugye éjszakás voltam. Megkérdezte mikor dolgozom legközelebb, mert ők a szomszédban fognak tevékenykedni, sokáig itt lesznek, s szeretne jobban megismerni. Közöltem vele a következő napot, amikor itt leszek, s rövidre zártam a beszélgetést. Ő elköszönt, jó éjt kívánt, s elindultak kifele, az ajtóból még visszanézett, mosolygott, s amikor kiment, rá öt percre mentem cigizni.
Még sosem vártam annyira a következő műszakot, mint akkor. Jó volt visszagondolni az előzményekre, jókat nevettem magamon, a szerencsétlenségemen, s megígértem magamnak, hogy legközelebb jobban figyelek, s uralkodom magamon. Reggelre már eléggé elfáradtam, azon voltam minél előbb mehessek haza, s irány az ágy.
Sokszor volt olyan, hogy csak 11 óráig aludtam, mert nekiálltam főzni apuskáméknak. Este annál korábban tértem nyugovóra. A percek gyorsan teltek, de nem eléggé. Kíváncsi, türelmetlen, mondhatni hisztis voltam, menni akartam a benzinkútra. Megbabonáztak, pedig nem is sok időt társalogtunk, de mégis volt abban a férfiban valami különös, titokzatos, vonzó, félelemkeltő, távolságtartó, de mégis magához vonzó, mint a mágnes.
Mivel tudta mikor megyek, már várt rám. Szemkontaktus, mosoly megvolt, nyugodtan haladtam befelé. Számoltam szokásomhoz híven, s vártam a váltást, nyugalmat szerettem volna, mert azt tudtam, hogy be fog jönni meglátogatni, beszélgetni, sokat fogunk nevetni, mint este, s színt hoz a kis szürke életembe.
A napok, műszakok így teltek. Egyre jobban nyitottam felé, s ő ezt látta. Megkérdezte, hogy esetleg szóba jöhetne egy vacsora, vagy egy kávé, szeretne máshol találkozni velem. A baj csak annyi, hogy most pár napig nem tartózkodik itt a városban, de ha megadnám a számom, akkor fel is hívna, s megbeszélhetnénk a továbbiakat. A számomat nem adtam oda, viszont a beosztást leírtam neki, mikor vagyok itt.
Pár nap elteltével, arra lettem figyelmes, hogy valaki a kettes kútoszlopnál integet befelé. Ezt a kocsit még sosem láttam itt, fogalmam sem volt, hogy ki lehet az, talán baj van, ki kellene mennem, megnézni, hogy mi történt. Kaptam a kabátom, lépek ki az irodából, s ő már ott állt a kasszánál. A szája a füléig ért, nagyon boldog volt, mert még ott talált. Viszont mikor megtudtam, hogy az az ő kocsija, 180 fokot fordultam, már nem voltam olyan kis kedves. Előítélet tört rám, mert úgy gondoltam, hogy akinek az a típusú személygépkocsija van, az egy szélhámos, meg hát az első megérzés is megérkezett, ami kicsit sem volt hízelgő rá nézve.
Szerintem arról már írtam, ha nem, akkor most megteszem, hogy mindig figyeljetek rá oda, a megérzés, mármint az első megérzés sose hazudik. De csak az első. Na, nekem is jött, elég látványosan. Nekiálltam falat emelni, nem akartam sérülni. Meg is kaptam tőle, hogy nem érti a viselkedésem, mert eddig kedves voltam, most viszont változtam, s nem érti miért történt ez. Sokan voltak, így nem tudtam, s valahogy nem is akartam erre reagálni. Főleg nem munkaidőben.
Csalódottan mentem haza, lemondtam róla. A számomat ugye nem adtam meg, így nyugi lesz, nem fog hívogatni, kicsit nyalogatom a nem létező sebeimet, s induljunk neki a következő napnak.
Nem is kérdéses, hogy megjelent, s mikor kettesben voltunk, rákérdezett a viselkedésemre. Őszintén elmondtam neki az érzéseim, az aggályaim, s azt, hogy elbizonytalanodtam. Ő viszont határozott volt, s nem hagyta annyiban a dolgot. Ragaszkodott a találkozáshoz, s megkért, hogy mindent tegyek félre, s ismerjem meg jobban, úgy alkossak véleményt. Én makacs voltam, a számom továbbra sem adtam meg, gondoltam majd először bizonyítson, s akkor talán beszélhetünk. Nem volt más választása, mint így nekiállt udvarolni.
Az idő telt, a napok mentek, míg végül beadtam a derekam, megadtam a számom, s elmentünk vacsorázni. Kedves, figyelmes, odaadó, őszinte, vicces, szeretetre méltó embernek ismertem meg. Jó, s csodás este volt, sok nevetéssel, ízletes vacsorával, borral. Természetesen hazavitt, amin viszont meglepődtem, hogy megvárta míg bemegyek a bejárati ajtón, s bezárom. Annyira jól esett, tudván mi történt velem Pesten, hogy féltem a sötétben egyedül császkálni, s biztonságban éreztem magam. Pedig neki arról az útról nem is meséltem. Itt már a falat, amit építettem, kezdte lebontani.
Nem volt olyan nap, hogy ne találkozzunk, s szépen lassan szerelembe estem. Rájöttem mi hiányzott az életemből, egy férfi, aki szeret, akit én is szerethetek, aki mellett biztonságban vagyok, szorosan megölel, a karjai megvédenek mindentől.
Szeretetet adni s kapni a legcsodálatosabb dolog a világon. Millió lehetőségünk van ezt kimutatni, ez a gyönyörű ebben a földi életben. Megélni minden pillanatot, csak az nem mindegy hogyan. Megteremtem a mennyországot, vagy a poklot. Hát nekem mindenből kijutott elég rendesen, emiatt már figyelek a gondolataimra, de erről majd kicsit később részletesebben fogok írni.
A hónapok teltek, a munkám tetszett, volt egy párom, aki mindenben támogatott, ahogy én is őt, mindenhol a szeretet vett körül. Anyáéknál, a munkában, a párommal együtt töltött idő is csodás volt. Ragyogtam kívül és belül is. Egy nőn nagyon meglátszik, persze a férfiakon is, hogy mennyire boldog vagy sem.
Gondolom ti is tudjátok, mielőtt mesébe illő lenne minden, a viharfelhők elkezdtek gyülekezni. Sokáig nem tarthatott a boldogság, pedig úgy érzem én minden tőlem telhetőt megtettem, de egyedül kevés vagyok megváltani a „világot”. Egyre többször veszekedtünk, megtudtam olyan dolgokat, amiket nem kellett volna, vagy mégis. S ez már látszódott rajtam, a ragyogás tovaszállt.
Arra lettem figyelmes, hogy egyre kevesebbet alszom, eszem, őrlődöm, a munkában 500%-an teljesítettem, s egyre gyengébb lettem. Ahogy teltek a napok, a kezeim annál jobban remegtek, lassan eljutottam oda, hogy már a kávét sem tudtam úgy kiadni, hogy ne löttyenjen ki. A hasam is elkezdett fájni, mint régen, néha már elviselhetetlen volt. Éreztem, hogy mennem kell valamerre.
Elindultam az orvosomhoz, aki készíttettet egy normál labort, s közölte velem, hogy minden rendben, ő nem lát semmi különlegeset. Így elindultam haza. Közben a párommal megbékéltünk, de a tünetek megmaradtak. Kellemetlen volt, de ha minden rendben, akkor nem tudok mit csinálni. Egyszer csak kipihenem magam, s akkor helyrejön minden. Hát nem jött, sőt, még rosszabb lett a helyzet.
Amikor megjött a női bajom, rohamok jöttek rám. Meg akartam fulladni, csak kapkodtam a levegőt, aztán a fájdalomtól, ami olyan volt minta kést döfnének belém, elkezdett beindulni a nyáltermelődésem, amit csak úgy tudtam csökkenteni, hogy a kenyér héját ettem. A szüleim már egyre jobban aggódtak miattam, eléggé látványos volt ez a kis roham, szóval vissza az orvosomhoz. Elmondtam neki a tüneteket, mikor mit érzek, s megkérdezte mit szoktam csinálni. Közöltem vele, hogy kenyeret eszek, s erre a reakciója, hogy akkor fogyasszam tovább azt…