A jelek
Jó tudni! Ha látsz a bejegyzésben türkíz színű, alúhúzott szövegrészeket, bővebb információkért ne félj átkattintani a hivatkozott oldalakra.
Egy ideig megbékéltem a helyzetemmel. Amikor testi tünetek jöttek, mentem a kenyértartóhoz, levágtam a kenyér héját, s azt eszegettem, közben pedig azon imádkoztam, hogy jobban legyek. Nem tudtam, mi miért történik velem, azon gondolkodtam, kinek mi rosszat okoztam, hogy ezeket a dolgokat kell megtapasztalnom.
Ahogy teltek a napok, egyre jobban éreztem, hogy nem vagyok a helyemen, valami nagyon nincs rendben az életemmel. Amikor éjszakás voltam, gyorsan elvégeztem a kiadott feladatokat, s nekiálltam újságokat olvasni. Többnyire a pszichológia jellegű lapok érdekeltek. Pár éve három féle ilyen témájú újság volt.
Meg akartam érteni, mi miért alakul, illetve alakult úgy, ahogyan. Rengeteget tanultam, de valahogy mégsem tudtam összerakni a dolgaimat. Mindenki életében voltak csodás pillanatok, ebben biztos vagyok, ahogy abban is, hogy párszor megjártuk a poklot. Én akkor épp a negatív hullámon ültem, s valahogy ki akartam evickélni, s pozitív irányba terelni az életem alakulását.
Szeretem, mikor azt mondják a bölcs emberek, hogy vedd észre a jeleket, amik feléd érkeznek, s mindennek oka van. Akkor még nem értettem ezeket a mondatokat, épp a hanyatlásom kellős közepén voltam. Eldöntöttem, bárhogy is, de én ebből fel fogok állni.
A jelekre most élettörténetemből két példát is felhozok, hogy értsétek (már akinek semmit nem mond ez a két mondat), hogy mit is jelent ez.
Éreztem, hogy bajban vagyok, ezért kiutat kerestem. Elindultam egy üzletbe élelmiszert vásárolni, az éjszakai műszakra. Úgy voltam vele, hogy amit a szervezetem megkíván, azt fogom kifizetni. Ahogy a boltban sétáltam a sorok között, nézelődtem, majd egy állványra lettem figyelmes, ami telis-tele volt könyvekkel. Körbe jártam, nézelődtem. Ekkor besütött a nap, aminek a sugara elért egy könyvet. A figyelmem egyből arra az egy könyvre szegeződött. Olyan érzésem támadt, mintha szemezne velem, hív magához, vonzza a tenyeremet, és azt mondaná: kérlek vegyél le, s vigyél magaddal. Ez a könyv pedig nem volt más mint: Louise L. Hay – Éld jól az életed most! című kötete. Megfogtam, levettem, s a hideg futott át a testemen, hirtelen libabőrös lettem, s jött a gondolat, nekem haza kell vinnem. Nem volt olcsó, de úgy voltam vele, kit érdekel, a testem jelzett, kiváltott belőlem ezt-azt, meglátjuk.
Otthon még műszak előtt belenéztem, érdekes volt, gondoltam majd másnap jobban belemélyülök. Hulla fáradtan értem haza, mentem aludni, majd főzni, mert anyuci is dolgozott, s megbeszéltük, aznap ezt a feladatot bevállalom én. A könyv feledésbe merült, a hétvégi takarításnál pedig felkerült a polcra, a többi könyvem közé.
Tehát a jelek szavakkal kifejezve:
- Szervezet mit kíván, erre érdemes odafigyelni
- Napsütés, fény – szeretet
- Kínlódtam, jött a segítség könyv formájában
Azt is szokták mondani, hogy minden akkor történik, amikor eljön az ideje. Hát, ezek szerint így utólag kijelenthetem, nem akkor jött el, mert ha úgy lett volna, akkor a kezembe veszem, s elolvasom, ehelyett felkerült a polcra. Tehát még nem szenvedtem eleget, még nem mondtam, ki, hogy elég ebből, ezért változtatni sem tudtam.
A helyzetem nem lett jobb. Olvastam, dolgoztam, randiztam, néha veszekedtünk, majd kibékültünk. A testi tüneteket továbbra is produkáltam, amik egyre rosszabbak lettek. Új házi orvosom lett, és kimondtam végre, hogy ebből elég. Lesétáltam, őszintén elmondtam neki a tüneteim. Elküldött laborba. Én már csak mosolyogtam, gondoltam ezt a kört már egyszer lefutottuk egy másik orvossal. Rá pár napra az eredményemmel indultam vissza, és érdekes információt tudtam meg: pajzsmirigy túlműködésem van. Kegyetlen módon, nagyon, de nagyon túlműködött. Azonnal kaptam rá gyógyszert, majd tovább küldtek endokrinológushoz. Ott közölték velem, jó gyógyszert kaptam, szedjem csak tovább, ha gondom van, menjek vissza, de persze majd az előírt kontrollnál találkozunk. Kicsit megnyugodtam, mondván jó kezekben vagyok. Sose akartam tablettákon élni, hát most megkaptam. Mi mást tehettem volna, ez volt az a bizonyos mentsvár.
Egyre jobban lettem, köszönhetően a tablettáknak. A kezeim nyugton maradtak, már nem löttyintettem ki a kávét a kedves vásárlóra, viszont még mindig éreztem a belső feszültséget. A viták a párom s közöttem egyre gyakoribbak voltak, és azon gondolkodtam, hogy igazából nekem erre nincsen szükségem. Próbáltuk menteni a menthetőt, de valami hiányzott. Egyre nagyobb lett a szakadék közöttünk, már nem tudtuk emelni, segíteni a másikat, elindultunk a rombolás útján. Ki miben hibás, hogyan kellene változnia, és így tovább. Elfelejtettük azt, miért is szerettük meg a másikat, mik a pozitív tulajdonságai, miről szól egy párkapcsolat, vagy akár egy házasság.
Sok idő nem telt el, mire rájöttünk, hogy mégiscsak létezik a szeretet kettőnk között, s adunk még egy lehetőséget magunknak. Az a bizonyos felmelegített káposzta, gondolom ti is tudjátok, miről beszélek. Első körben nagyon jól vettük az akadályokat, de eljött az a pont, amikor elfelejtett a párom kiállni értem, más emberek előtt, s jobbnak láttam, ha elválnak útjaink. Viszont valahogy ő ezt nem akarta, s én sem. Az élet megint próba elé állított minket. Tanultunk a hibáinkból, s jól, boldogan teltek a napjaink.
Éltünk, elmentünk mindenfelé csavarogni, sokszor öleltük, simogattuk egymást, sose engedtük el a másik kezét. Én anyáéknál laktam, de behívtam, főztem neki, kedveskedtem, őszintén beszélgettünk, jókat nevettünk. Aztán a villám lecsapott, s olyan dolgokkal kellett szembesülnöm, amik minden tűréshatáromat átlépték. Tejesen megzuhantam. Mikor összeszedtem magam, kimondtam, hogy végleg vége, soha többé ne keressen. Nem lettem depressziós, de elmondhatatlan fájdalmat éreztem.
Nekiálltam magamat hibáztatni, mert ugye az első megérzés jelezte, miért nem figyeltem rá oda. De annyira szeretni akartam, s vágytam arra, hogy ezt a szeretetet megkapjam a páromtól, hogy a fontosnak vélt dolgokat háttérbe szorítottam. Itt szerintem ki is jelenthetem, hogy elkezdtem elveszteni saját magam. Sokat nyeltem, nem húztam meg a határokat, és eljutottunk oda, ahova.
Sokáig nem maradtam a földön, mikor úgymond KO-val kiütöttem magam. Összeszedtem a kis darabkáim, és kisebb-nagyobb sikerrel próbáltam magam összerakni.
Kellett a kihívás. Szerettem volna elköltözni otthonról, a saját életemet élni, így eljutottam az elhatározáshoz, hogy nekiállok építkezni. Viszont akkor még nem tudtam, hogy…