Szeretetgombócka
Arra a döntésre jutottam, hogy nekiállok építkezni, megvalósítom az egyik legnagyobb álmom. A családommal leültünk beszélgetni. Ahogy mindig, most is segítettek, segítő kezet nyújtottak, de a döntéseket én hoztam meg. Amire megkértem őket, ha elbizonytalanodnék, akkor lépjenek oda mellém, üljünk le, s vitassuk meg a további feladatokat.
Az a szójárásom, hogy a Google a barátom, ha valami érdekel, akkor ott rá tudok keresni, persze hozzáteszem, mindennek nem kell felülni, amit az ember az interneten talál.
Éreztem a pozitív energiát körülöttem, s magamban, egyre jobban éledt fel a harci szellem. Amikor időm engedte, a kezemben fogtam a számítógépet, és nekiálltam elképzelni, milyen legyen az otthonom, ahol a boldog napjaimat fogom tölteni.
Fogtam egy papírt felírtam, hogy mi szól az emeletes ház ellen, s mellette, ahogy az egyszintesnél is. Mindent papírra vetettem, többször elővettem, átnézegettem, ahogy a tervrajzokat is figyeltem az interneten. Nehéz döntés, s hát lássuk be, az ember nem cserélgeti minden nap az otthonát, legalábbis én nem terveztem, ahogy sok mindent mást sem.
Egyre jobban kezdett kirajzolódni, hogy mire vágyom, hogyan nézne ki az a ház, ahova boldogan, nyugalommal lépnék be, először egyedül, majd a társammal, s később a gyermekeimmel. Mert mint minden nő, gondolom talán józanul, én is vágytam a harmóniára, a társra, a bizalomra, az érintésre, a támogatásra, a szeretetre, sok nevetésre, romantikára, s a boldog élet megtapasztalására. Szerettem volna megélni az anyaságot, milyen átölelni, magadhoz szorítani egy apró, védtelen kis csemetét, aki tőled függ, aki egyszer azt mondja neked, hogy anya, aki átölel, akinek tudsz mesét olvasni, megszeretgetni, nevelni, gondoskodni róla, és még sorolhatnám tovább.
Mondjuk elég nehéz utat választottam akkor, egyedül neki a nagyvilágnak, persze a család ugye mögöttem, de már külön családról álmodtam, s indultam el ezen az úton.
Volt párszor olyan, mikor a családom figyelmeztetett, hogy nem biztos, hogy jó döntést hozok, mert anyagilag többe fog kerülni, mintha a másik lehetőséget választom, de úgy voltam vele, kit érdekel, majd veszek fel hitelt, s ha nem jövök ki a pénzemből, pár évre elhagyom az országot. Hittem magamban, tudtam, hogy meg tudom valósítani azt, amit szeretnék.
Elmentünk telkeket nézni, ki is választottam azt, amelyik elnyerte a tetszésem, végül bementem a városházára kifizetni. Élveztem minden pillanatot, láttam lelki szemeim előtt a boldog folytatást, ám sokáig nem tarthatott ez az állapot. Sümeg esetében kis városról beszélünk, nem kellett sok idő ahhoz, hogy megtudják az emberek, mibe vágtam a fejszémet.
Akadtak olyanok, akik bíztattak, de volt bőven jelentkező a másik oldalról is. Akkor nem igazán érdekelt, ki mit gondol, érez vagy mond, helyén tudtam kezelni a dolgokat. Eltelt pár hónap, s visszatért az exem. Repültem boldogságomban, mert rájöttem, hogy mégiscsak szeretjük egymást, s talán mindent meg tudunk beszélni, húzzuk a kis határainkat, csiszolódunk, s majdan boldog családként élhetünk.
Mindig is vágytam egy-két kiskutyára, Yorkikra természetesen, s a párom támogatott. Anyáék nem akarták, mert ugye még náluk laktam, s nem tudták elképzelni egy ilyen kiskutyával az életet. Én vágytam rá, akartam, s tudtam, hogy csak egyféleképpen tudom megvalósítani, ha hazaviszem a kutyust. Vagy kidobnak vele együtt, vagy megenyhül a szívűk, s befogadnak a kis csöppséggel együtt. A párom segített ebben a „küldetésben”.
Mentem haza a kicsivel, elmondhatatlanul boldog voltam, imádtam az összes kis porcikáját, mondanom sem kell, szegénykém úgy remegett, mint ahogy én szoktam mikor a pajzsmirigyem az egekbe szökött. Meg is jegyeztem magamban, tuti, hogy ő az enyém, mert hasonló problémákkal küzd, mint én, de majd szeretettel egymást kigyógyítjuk a bajokból.
Ő, hát szóval nem raktam zsebre, amit kaptam a szüleimtől, de nem tagadtak ki minket, maradhattunk a háznál. Gondolhatjátok, az a kis csöppség mindent megkapott, amit szeretett volna, meg persze amit adni akartam neki. Akkora egy színész, amit elmondani nem lehet, így vagy úgy, de eléri a kis célját .
Amit kitűzött maga elé, az az volt, hogy bekerülhessen mellém az ágyba, amit eleinte természetesen nem hagytam. Aztán ahogy telt-múlt az idő, s ahogy rám nézett, azzal a könyörgő, védtelen, elesett tekintettel, elérte, amit akart.
Éjszakás műszak után, mikor ott sírt az ágy mellett, egyszerűen nem tudtam elnézni, elhallgatni amit produkált, így hát felvettem, és az ágyamba tettem. Jaj Istenem, olyan boldog volt, játszott az ágyban, az összes lába égnek állt, szinte mosolygott rám, mintha kacsintott volna. Persze én ezen csak mosolyogtam, gondoltam van még mit tanulnom. Amikor megnyugodott, hozzám bújt, betakartam, s így aludtunk el.
Sokat játszottunk, sétáltunk, tervezgettük a házat. Dolgoztam, randizni jártam, minden úgy alakult, ahogyan szerettem volna. Boldogan éltem, sok nevetéssel, játékkal, kihívásokkal, szeretettel teljes napokat éltem meg.
Folyamatosan azt mondtam, hogy párban szép az élet, milyen jó lenne, ha a kis csöppség mellé lenne még egy, tudnának játszani, beszélgetni, szeretgetni egymást, s talán kiskutyák is lesznek.
Gondolkodtam egy kutyamenhelyben, mert imádom az állatokat, s kutyakozmetikában is. A Yorkikat sokszor kell nyírni, hacsak nem kiállításra viszik őket. Én nem szerettem volna, viszont arra törekedtem, hogy az emberek megcsodálják a kis apróságokat.
Tudtam azt, hogy ha anyáéknak ezt elmondom, hát a határaimat, s az ő határaikat is nagyon fogom feszegetni, s tuti nem fogják megengedni. Viszont ha nem mondom el, s oda viszem a másik kutyust is, akkor tuti utcára kerülünk, mármint a két kutyus meg én. Jaj, most mit csináljak, hogy valósítsam meg még ezt az álmomat is?
Ha a másik kutyust is elfogadták, akkor talán a leánnyal sem lesz gond. Vakartam, törtem a fejem. Gondoltam, olyan szépen, könyörgősen nézek, mint a kiskutyám, mikor el szeretne érni valamit, megígértem mindent, amit lehetett, többféle érvet előhoztam, hogy miért lenne ez jó mindenkinek, de valahogy mindig nemleges választ kaptam. Azt mondogattam, sokáig már nem fogjuk őket boldogítani, mert ahogy készen lesz a házikó, úgyis kiköltözünk. Hát ez sem volt megnyerő. Sajnos.
Viszont nem olyan fából faragtak, aki hamar feladja a dolgokat. Tovább próbálkoztam. A párom természetesen mellettem állt, imádta a kis csöppségeket, meg hát belátta, hogy párban szép az élet, így gondolta segít megoldani ezt a feladatot.
Elkezdtük nézni, merre vannak eladó kiskutyák, ahonnan el lehetne hozni egyet. Anyáéknak szépen lassan beszéltem arról, hogy nagyon vágyom egy másik kutyusra, és már nézelődök, s talán ha Isten is úgy akarja, akkor, valahol rá is találok. És nem baj, ha nem egyeznek bele, mert akkor elköltözök a kutyusokkal, előbb vagy utóbb úgyis ez a cél.
Megtaláltuk a kicsit, messze nem is kellett érte menni, így elindultunk. Izgatott voltam, kicsit türelmetlen is, vártam, hogy végre a kezemben, az ölemben tarthassam, s bemutassam a másik kutyusnak. Mondván, megérkezett a kis társa, akivel innentől, játékosan, boldogságban élhetnek együtt…