Kicsit éltem
Megérkeztünk a megadott címre. Remegett minden porcikám, vártam is a pillanatot, meg nem is. Féltem és vágytam egyszerre. Tomboltak bennem az érzelmek. Egyet előre, majd kettőt hátra, így haladtunk a kapu felé. Aztán a társam látta, hogy elbizonytalanodtam, megfogta a kezem, és kéz a kézben haladtunk tovább az utunkon. Becsengettünk, vártuk a tulajt, hogy kijöjjön elénk, illetve bevezessen minket a kiskutyákhoz.
Úgy voltam vele, én nem erőltetek semmit, nyilván kihozza a kicsiket az udvarra, és amelyik elindul irányomba, illetve ahol érzem a testem jelzését, ő lesz az igazi, aki hozzám, illetve akihez én tartozom. Jó pár apró kutya vett körül. Nem mozdultam, türelmesen vártam.
Ahogy telt-múlt az idő, figyeltem, leguggoltam, az egyik apróság megállt, leült, s mélyen a szemembe nézett. Figyeltük egymást. Nyugalmat sugároztam, ő a hatalmas szemeivel nézett, s elindult. Elmondhatatlanul boldog voltam, esett kelt szegénykém, de a végén csak oda ért hozzám. Megszagoltattam a kezem vele, s felvettem, majd szorosan magamhoz fogtam, megöleltem.
A párom nézett minket, elismerő mosollyal tudatta velem, hogy látja megtaláltuk egymást. Nagyon megszeretgettem, simogattam, az arcomhoz közel fogtam, mígnem megnyalta az orrom. Néztünk egymás szemébe, s ott akkor eldöntöttük, hogy innentől senki nem állhat az utunkba, mert őt elviszem magammal. A tulajjal meg is beszéltünk mindent, kaptunk kezdő csomagot a csöppség mellé, s elindultunk hazafelé, immár hárman.
Szerencsére fél óra alatt hazaértünk, sokáig tehát nem kellett a kis dobozban lennie. Bevittem a házba, össze akartam szoktatni a két kutyát. A másik ugye idősebb volt, illetve kan, ő pedig kislány. Fogalmam se volt arról, hogyan viszonyulnak majd egymáshoz.
Azt ne felejtsük el, hogy a kan már ágylakó volt, az új családtag pedig még kicsike, őt nem lehet ágyba tenni, és talán jobb lenne a kant is vissza szoktatni a földre. Naiv gondolat, mert ha már egyszer ágyba került, amilyen kis akaratos, nehogy azt gondoljam, hogy ő ezt a kényelmet fel fogja adni. Nem adta, mondjuk a helyében én sem tettem volna. Pontosan tudta mi jár meg neki, és ki is harcolta.
A kutyusok szépen összeszoktak, hatalmasakat játszottak, futkároztak, bukfenceztek, szeretgették egymást, s mindig odajöttek egy kis szeretetért, adni, vagy éppen kapni.
Amikor érezték rajtam a szomorúságom, két oldalról támadtak, letepertek a földre, rám másztak, össze-vissza nyalogattak, mígnem elnevettem magam. Úgy éreztem enyém a világ, mindenem megvan, amit csak szeretnék, boldog voltam. Szeretet vett körül mindenhol, de természetesen ez az állapot sem tarthatott sokáig. Ahogy sokszor, most is sötét felhők gyülekeztek. Már éreztem a vihar a szelét, csak azt nem tudtam, hogy a villám mikor mutatja meg magát. Sajnos sokáig nem kellett várni, hogy megtörténjen.
Mentem haza a munkából, és a kicsi lány egyre kevesebb tápot, konzervet evett. Próbáltam etetni, itatni, a cukrát szinten tartani, de valami történt. Vittem az állatorvos, aki úgy ahogy ellátta, de csak nem lett jobban. Fecskendővel etettem, szeretgettem, kértem, könyörögtem, hogy egyen, mert ha nem teszi, saját magát emészti fel. Bármit elkövettem volna azért, hogy ez ne történjen meg.
Vittem az orvoshoz, aki három nap után azt mondta, azonnal vigyem el egy nagyobb városba, mert ő nem tud ezzel a helyzettel mit kezdeni. Egy komolyabb állatorvosi rendelőben vannak megfelelő műszerek, nagyobb az esély a túlélésre. Szegénykém tartotta magát, én végig sírtam az utat. A párom vezetett és nyugtatgatott, már amennyire lehetett. A kislány csak feküdt, nyüszített, és nézett rám. Nyugtattam, mondtam neki, hogy tartson ki, jó helyre visszük, meg fog gyógyulni, s csodálatos éveket töltünk majd együtt.
Az állatklinikán tudták, hogy megyünk, már vártak minket. Rohantunk befelé, megszeretgettem, adtam puszit a kis fejére, ő megnyalta az arcom, majd bevitték. A szívem egyre hevesebben vert, éreztem, hogy valami nincs rendben. Úgy szorítottam a párom kezét, hogy majdnem eltörtem az ujjait. A sírás kerülgetett, de tartottam magam, már amennyire tudtam. Olyan volt mintha tíz éve ott ülnék, s várnék, hisz nem történt semmi. Már annyira ideges voltam, hogy nekiálltam fel s alá sétálni.
Egyszer csak megjelent az orvos, a fejét lehajtotta, a párom szólt, hogy menjek oda. Ahogy néztem őket, vártam azt a szót, amiről soha nem akartam hallani, se átélni, ami vele jár. Vettem a mély levegőt, a páromba kapaszkodtam, mikor kimondta a doktor, hogy sajnos a kutyus elment. A vizsgálóasztalon megállt a szíve, már elaltatni sem tudták, hogy megvizsgálják. Addig tartotta magát, ám ott már feladta.
Azt mondták, haza vihetjük a kis testét, s eltemethetjük őt. Remegtem, mint a kocsonya, egyre jobban sötétedett el minden előttem, nem tudtam elhinni, amit halottam. Fel sem fogtam, nem értettem az egészet. A párom kikísért, s szavakkal kifejezni nem lehet, hogyan sírtam. Többen odajöttek, megsimogattak. Ahogy telik nap nap után, majd jobb lesz, mondogatták, de én nem leltem nyugalomra.
Vártunk a kutyusunkra, akinek a lelke akkor már talán a mennyben volt. A sok sírástól kicsit megnyugodtam. Elfogadni nem tudtam, ami történt, egyszerűen csak voltam. Egy bácsi azt mondta, venni kell egy másikat, majd ő pótolni fogja az elvesztett csöppség egy részét. Persze, amint ez a mondat elhagyta az úr száját, a könnyeim csak gyűltek, s végig gurultak az arcomon.
Anyáék telefonáltak, de alig tudtam elmondani nekik, hogy nincs többé a kislány. Annyit tudtam a tudtukra adni, hogy elment, s majd ha hazaértem, akkor megbeszéljük a továbbiakat.
Nem értettem ezt az egészet, hogy mi és miért történt, ebből adódóan, elengedni sem tudtam sem a kutyust, sem a haragot, semmit. Emésztettem magam rendesen. Depressziós ugyan nem lettem, de a boldogság érzése a környékemen sem volt. Pár hét elteltével, már mindenki azt mondta, jobb lesz, ha hozok egy másikat, mert rossz nézni, hogy mit csinálok magammal. Addig mondogatták, míg végül megint elindultunk.
Ugyanoda mentünk. Volt még egy kölyök (szintén szuka), akit megnézhettünk. Elmondtuk a tenyésztőnek, hogyan jártunk, aki nagyon sajnálta, s azt mondta, két okból kifolyólag enged az árból. Amint látja, nekem ez a másik lány terápiás kutyus lesz, illetve kicsit hibás a füle. Úgy voltam vele, kit érdekel, milyen a füle, a lényeg, hogy egészséges legyen, s sokat egyen. Magamhoz fogtam, megöleltem, és éppen úgy, mint a másik, ő is megnyalta az orrom.
Elindultunk haza, hárman, mint pár héttel korábban, csak most hatalmas fájdalommal a szívemben, könnyek a szememben, s az elhatározással, hogy rá jobban fogok figyelni. A széltől is óvni fogom, tömni fogom étellel, játszani fogunk, sokat simogatom, futunk, s nem hagyom magára.
Anyáék kíváncsian, szeretettel várták az érkezését. A kan kutyát is megviselte a kis szerette elvesztése. Folyton kereste, de sajnos sehol sem találta. Mikor bevittem az új családtagot, a kan is kíváncsi, boldog volt, nagyon örült. Odajött, megszagolta a lányt, és szembesült vele, hogy ő egy másik kislány, nem pedig az, aki hetekig mellette volt. Imádkoztam azért, hogy elfogadja, egyenek, játszanak majd együtt, s talán egyszer egymás mellé is kucorodnak.
Hála az égnek, elfogadták egymást, s ahogy rájuk néztem, egy hatalmas szeretetburkot láttam, amiben csak ők tartózkodtak. Akkor még nem tudtam, hogy a lehető legjobb döntést hoztam, mikor eldöntöttem, hogy a két kutyust magamhoz veszem. Viszont nem kellett hozzá sok idő, mire ez bebizonyosodott.
Azt többen is mondták, hogy a lány terápiás lesz, de azt, hogy az életemet neki köszönhetem majd, senki, tehát én sem gondoltam volna. Mert ha ő nincs velem akkor, amikor kellett, hogy ott legyen, én már nem lennék az élők sorában.
Nyilván sokan nem értik (még) e sorok jelentőségét, de már nem kell sok idő, hogy felfedjem életem fontos, harcokkal, szenvedésekkel, boldogsággal, alázattal, s hittel teli időszakának történetét.
Korábban írtam már, mindennek oka van, s egyszer rájövünk az összefüggésekre. Még ha nem is azonnal, de a mozaikdarabkák a helyükre kerülnek. Szépen lassan nálam is összeállt a kép…