Lagzi
A napok teltek, a kutyusokra figyeltünk, nemcsak én, a szüleim is. Hála az égnek, a leányzónak nagyon jó étvágya volt, és van mind a mai napig. Velem együtt már ő sem mai csirke. Szerencsére, hosszú ideje az életünk része, s azért imádkozom, hogy még sokáig rengeteg boldog napot hozzon el nekünk. Az evés, a játék, a hancúrozás, a hiszti, az örvendés, illetve a nyalogatás, nos, a mai napig megvan.
Habár ott volt a másik kutyus, az elsőt nem tudtam se elfelejteni, se feldolgozni a veszteséget. Egyre többször támadtak meg a negatív gondolatok, a fény egyre jobban kezdett kialudni. Harag, panaszkodás, félelem, gyűlölet kezdett elhatalmasodni rajtam. Amikor annyi rossz éri az embert, amit nem ért meg, és nem tudja hova tenni a történéseket, akkor azok szépen lassan elkezdenek belül dolgozni úgy, hogy az ember észre se veszi.
A kedvenc kollegámmal sokat beszélgettem, őszinte, tehát nem felületes kommunikációról volt szó. Viszont hiába a társalgás, a dolgok nem kerültek a helyükre. Említette, hogy megnézett egy nagyon jó filmet, és szeretettel ajánlja nekem is. Mondta, ha gondolom, elhozza CD-n. Ahogy beszélt róla, ahogy leírta a cselekményét, egyre kíváncsibbá tett, s a végén már majdnem én könyörögtem, hogy megnézhessem.
(Itt megint megjegyezném, hogy minden ember okkal lép az életünkbe, s érdemes figyelni a jeleket, amiről a múltkor már említést tettem.)
Vártam türelmesen, aztán egyre türelmetlenebbül, mígnem végül megkaptam a filmet. A címe talán neked is ismerős lehet: A titok. Éjszakások voltunk mikor végre a kezemben volt a CD. Reggel irány haza, rohanás a kutyusokkal az ágyba, kis alvás, majd otthoni teendők, s gondoltam, délután meg kellene néznem. Érdekes, elgondolkodtató, szemet felnyitó volt a filmélmény. Napokig azon kattogott az agyam, amit láttam, hallottam. Természetesen a következő műszakban meg is beszéltük, kicsit vitáztunk, majd nekiláttunk alkalmazni a hallottakat. Jobban éreztem magam, testileg és lelkileg is, a kis fény kezdett visszatérni.
A munkahelyem jó volt, mindig is szerettem emberekkel foglalkozni, a kutyusok szépen cseperedtek, anyáékkal is jókat beszélgettünk, nevetgéltünk otthon, a párommal a kapcsolatom is a csúcspontján volt. Sokat jártunk ki sétálni, táncolva főztem, napoztam, a házikóm szépen épült, panaszra semmi okom nem volt.
Éppen nappalos voltam, amikor egy fiatalember bejött tankolni. Elég laza, vicces, kedves ember. Szimpatikusnak véltem, s mint kiderült, ez kölcsönös volt. Mindig örültem az érkezésének, mert már azzal feldobta a napomat, hogy megjelent. Eszméletlen jókat beszélgettünk, és mindig nevettünk egymás társaságában. Akkor még nem tudtam, hogy ő (Dávid) is fontos szereplője lesz az életemnek. A mai napig hálás lehetek Istennek, hogy pontosan akkor lépett be az életembe, amikor arra szükség volt, s majdnem a mindennapjaim részesévé vált. Erről részletesebben is írni fogok a későbbiekben, talán egy-két bejegyzés múlva.
Szóval mondhatni panaszra semmi ok. Család, munka, otthon, kutyusok, barátok, élet megélése/élvezése, bulik, sport, minden kipipálva. Viszont mire tényleg boldog lehettem volna, s ezt alá is írom magamnak, addigra megint jött egy pofon, amivel ismét nem tudtam mit kezdeni. Bár végül is kezdtem, csak hát…
A történet a következő. Mindig mindent jegyeztem, ami a kúton történt. Figyeltem mindenre, mert hát ugye maximalizmusban szenvedtem, ami valahol nem baj, de nálam ez már túllépte az egészséges határt. Egy hétre elmentem szabadságra, még szép, hogy a munkahelyre be se tettem a lábam. Gondoltam én naivan, ha az ember szabin van, akkor nem jár be a céghez, hanem kipiheni magát, elmegy esetleg nyaralni, stb, stb, stb.
Amikor visszatértem a kikapcsolódásból, egy fegyelmi várt rám. A munkaadóm mosolyogva adta a kezembe, majd megkért, hogy írjam alá. Ott, abban a pillanatban lefagytam, nem értettem az egészet, mert mi az, hogy amikor elmegyek szabadságra, akkor még minden rendben, s mire visszatérek dolgozni, már nincs megelégedve a teljesítményemmel.
Vettem egy mély levegőt, kimentem cigizni, próbáltam nyugtatni magam, hogy nehogy leordítsam a fejét, stb. Eltelt 5 perc, visszamentem. Szépen beültem az irodába, majd számon kértem. Követeltem, hogy magyarázza el, mi ez, mert nem értem. Megtette.
Kínomban azt se tudtam, hogy kinevessem, valamit a földhöz vágjak, vagy hogyan is reagáljam le a történteket. Nyilván nem okoztam se magamnak, se másnak csalódást, mert úgy elküldtem melegebb éghajlatra, hogy még én is meglepődtem, róla nem is beszélve.
Nem tartottam jogosnak a dolgot. Közöltem vele, az, hogy saját magát nevetség tárgyává teszi, engem nem igazán érdekel. Az nem példamutatás, amit csinál, nevetséges, amire hivatkozik, és még sorolhatnám. Azt is odavágtam neki, hogy ezt nem vagyok hajlandó benyelni, s kétszer se mondom, hogy nem fogok jelentést tenni a központba. Sok dolgot elnéztem korábban, de ezt már nem fogom. Pontosan tudtam, hogy a munkámba nem lehet belekötni, így tehát nem értettem, hogy ezt az egészet miért kaptam.
Mondhatnám, hogy a sors, az élet, a karma rendezi helyettünk a dolgokat, ahogy meg is tette. Ez után a szitu után a munkahelyem iránti szeretetem hanyatlásnak indult. Egyre többször mondogattam azt, hogy felmondok, nincs helyem sem ott a benzinkúton, sem pedig ebben az országban. Annyit csalódtam már, a sok bántás, amit kaptam, meg ugye építkeztem is, szóval nagyon érlelődött bennem a váltás gondolata.
Sosem voltam az az ember, aki jópofát tud vágni akkor is, ha bántja valami. Egyszerűen kiül az arcomra. Persze a munkaadóm úgy tett, mintha nem történt volna semmi, én viszont belül őrlődtem. Aztán amikor már nem igazán szerettem volna ott lenni, egyből nem a pozitívumot vettem észre, hanem a sok negatívat, s úgy voltam vele, nekem innen lassan lépnem kell. Már csak egy apró jelre vártam, vagy, hogy az élet lökjön rajtam egyet. A jelek ugyan jöttek, nagyon, de nagyon kaptam az ívet, mégsem mozdultam.
Azt már láttam, hogy hitel kell a házikóhoz, ezért szépen lassan el is indítottam a folyamatot. Mint tudjátok, ez sem egy napos történet, elbírálási idő, meg kérdéses volt, hogy egyáltalán megkapom-e, mivel egyedül építkeztem. Igen ám, csakhogy innentől a kezem meg volt kötve. Most tuti nem válthatok munkahelyet addig, amíg el nem bírálják a benyújtott dokumentumokat.
Egyre nehezebben, rosszabban teltek ott a napok. Léptem volna, de nem tehettem, nem volt választásom. Ha megteszem, minden összedől körülöttem, mint egy kártyavár. Nem azért jutottam el addig, tartottam ki hosszú időn keresztül, hogy aztán ott adjam fel. Akárhogy is, de ki kellett bírnom a következő egy-két hónapot, s gondoltam, ha nem lesz változás, lépek.
Mondanom se kell, az eset után az összes ünnepnapot megkaptam, a kis 13 óráimat ott töltöttem. Emlékszem, volt olyan, mikor húsvétkor a rokonok már a kútra jöttek locsolni, hiszen a húsvét hétfőt akarva-akaratlanul is megkaptam, ahogy mást is. De nagyon boldog voltam, mert a bátyám bejelentette, hogy nősülni fog. Jaj, de jó, gondoltam magamban.
Hónapokkal az esküvő előtt bejelentettem a melóhelyen, hogy azon a héten nem dolgozom, mert koszorúslány leszek, s a ruháinkat úgy varrattuk, s tudjátok egy esküvő körül mennyi teendő van. Nagyon vártuk a nagy napot. Ahogy közeledett egyre jobban izgultunk, nemcsak a pár, de mi is. Ragyogtam a boldogságtól, mert úgy gondolom, nincs annál jobb, szebb dolog, mint amikor a szeretett családtagodat, barátodat valami fontos, pozitív dolog éri. Lássuk be, mégiscsak a bátyuskámról van szó, s persze, hogy támogatom mindenben, ahogy ő is engem. Mert a mi családunk, mindig nagyon összetartó volt.
Mire szárnyalhattam volna, addigra kaptam a következő hatalmas pofont a munkahelyemen, ami már tényleg kiverte a biztosítékot a helyéről. De a kezem kötve volt.
A szituáció pedig csak annyi volt, hogy a kedves főnököm közölte velem, az esküvő utáni napon éjszakára be kell mennem dolgozni. Tehát jobb esetben hajnali 3.00-kor én még táncikálok a lagziban, délután 17.30-kor pedig kezdhetem a 13 órás műszakomat. Azt hittem felrobbanok! Szívesen megtettem volna a főnökömmel ezt-azt, amit itt inkább nem írnék le. Ki tudjátok találni, mit tettem volna…
Azonnali hatállyal fel akartam mondani, de nem tehettem meg, mert ugye a papírok már a bankban voltak. Csak az járt a fejemben, hogy ez volt az utolsó, amit elnézek neki. Könyörögtem azért, hogy minél hamarabb mondjanak igent a kérvényemre, s mehessek el arról a borzalmassá vált munkahelyről.