A gyógyulás útján
Miközben hazafelé tartottam a kis faluba, ahol dolgoztam, azon tűnődtem, hogy milyen jelentősége lehetett a buddhista szerzetessel való találkozásnak. Sajnos az eredményem rossz lett, de akkor mi lehet az összefüggés, nem értem. Megpróbáltam elengedni a témát, tudván, hogy a válaszokat akkor fogom megkapni, ha eljön az ideje, ha készen állok rá. Úgy látszik, még nagyon az út elején járok, most tehát másra kell irányítanom a figyelmemet.
Amikor bementem az étterembe, a szakács Isti és a többiek kérdőn néztek rám, s majdnem toporzékoltak, hogy mondjam már, mit mondott a professzor. Érezni lehetett a levegőben a feszültséget, én viszont csak annyit mondtam, hogy szükségem lesz az albérletre. Ebből mindenki levette a lényeget, mert ugye ott voltak, amikor az albérletről beszélgettünk.
Megkérdezték a kollegák, hogy most akkor mi lesz, ugye dolgozni fogok tovább, mert ha én elmegyek, akkor senki nem fog ott maradni. Én csak mosolyogtam, és megjegyeztem, milyen kis kedvesek, viszont másnap táppénzen leszek. Nagyon sok vizsgálat vár rám, és sajnos nem tudom összeegyeztetni a munkámmal.
Ha eddig nem is az egészség volt az első a listámon, most az került előre. Minden mást elengedtem, mert úgy gondoltam, ha egészség nincs, akkor semmi sincs. Innentől nem érdekel az étterem, s nekik sem tudok segíteni többet, mert egészen más harc vár rám.
Bejött a munkaadóm, s kérdőn nézett rám, majd kimentünk elfogyasztani egy kávét. Elmondtam neki a diagnózisomat, illetve hogy mi minden vár rám. Ahogy felmentem a szobámba, körülnéztem, és éreztem, hogy pakolnom kell, el kell mennem onnan, mert ahogy ez kiderül, sokan fognak megkeresni, segítséget ajánlani, vagy csak egyszerűen sajnálni fognak, s erre nincs szükségem.
Az albérletbe nem tudtam menni, mert be kellett bútorozni. Ekkor Isti felajánlotta, hogy nyugodtan menjek oda hozzá pár napra, úgyis ő és a Barbi fognak felváltva kísérni a vizsgálatokra.
Ahogy néztem a bőröndöm, leültem, és egy hatalmas sóhaj után felhívtam a szüleimet. Annyi hagyta el a számat, hogy rosszindulatú, s a holnapi nappal kezdődnek a vizsgálatok. Igazából egyikőnk hangja sem csuklott el, szerintem erre már felkészültünk, már amennyire fel lehet.
Másnap reggel búcsút intettem az étteremnek, aztán kísérettel indultam az új háziorvosomhoz. Attól a naptól nem volt más dolgom, mint menni előre. Egyvalamiben biztos voltam, méghozzá abban, hogy az anyaságot idővel szeretném megtapasztalni. Ebből nem engedek, persze majd meglátjuk, mit mondanak az eredmények.
Az események kezdtek felgyorsulni, vizsgálatok jöttek mentek, s én egyre nyugodtabb voltam. Persze átestem azon a folyamaton is, mikor már kezdtem elfogadni, hogy sajnos ez jutott, s elgyengültem, majd a sebeimet nyalogattam, ott ahol senki sem látott. Megtehettem, hiszen erős emberek fogták a kezem abban a bizonyos időintervallumban, viszont azt is tudtam, sokáig nem tehetem ezt, ebből is ki kell jönnöm.
Amikor megvoltak a kiírt vizsgálatok, indultam haza, Sümegre. Persze a szüleimmel mindennap beszéltem, nyugtattam őket, hogy minden rendben van, már amennyire lehet ilyen szituációban. Folyamatosan az járt a fejemben, amit Harti mondott. Tartottam mindenkivel a kapcsolatot, aki fontos volt számomra.
Egyik nap ráírtam fogadott hugicámra, Hajnira, aki gyerekkori barátnőm, s a fodrászom is volt, míg el nem ment GYES-re. Őszintén megbeszéltük a következő hatalmas feladatomat, és megkérdeztem, hogy majdan elmehetnék-e hozzá, s levágná-e a hajamat, mert sok mindent elviselek, de azt, ami rám vár, azt nem élném túl. Igent mondott a segítségnyújtásra. Megbeszéltük, hogy jelentkezni fogok, amikor eljön az ideje.
A következő hívásom Dávid irányába történt. Tőle a bútorok szállítása miatt kértem segítséget. Sümegen sok bútorom volt, Ausztriában viszont semmi. Azt is megbeszéltem vele, ha szállítják a kiválasztott darabokat, akkor anyát is hozzák ki hozzám. Na, gondoltam magamban, ez érdekes lesz. Ő is igent mondott. Megnyugodtam. Persze akkor még senki nem tudott semmit, csak sejtésük volt bizonyos dolgokról.
Irány vissza, s indulás az onkológushoz. Isti jött velem, mert közben Barbikám kapta a kezeléseket, ő akkor már egy ideje küzdött. Be a kocsiba, megyünk a maszek rendelésre. Az onkológust a professzor ajánlotta, s természetesen ő is professzor volt. Kimondta, amitől világ életemben féltem. Kemoterápia.
Elcsukló hangon mondtam neki a babakérdést. Érdeklődött, hogy ezek után még szeretnék-e. Azt válaszoltam, hogy igen. Tudom, hogy elszúrtam, én hibáztam, de… Nem próbált meggyőzni, tudomásul vette, elfogadta, s gondolkodott most mitévő legyen velem, milyen megoldás létezik. Jelezte, hogy vélhetően nem tudom, de a kemoterápia nem fogja megkönnyíteni a teherbeesést. Én csak ültem, ittam minden szavát, s kérdeztem, hogy ok, de akkor mi a megoldás? Nagyon segítőkész, empatikus, türelmes, bizakodó volt. Olyan pozitív embernek tűnt, hogy egyből bizalmat szavaztam neki. Persze akkor még nem tudtam…
Láttam a megvilágosodást a szemében, rám nézett, majd azt mondta, petesejt levétel. Kérdőn néztem rá, ezért felvilágosított. Még a kezelés előtt be kell mennem egy kórházba, hogy vegyenek le petesejtet, amit lefagyasztanak. Majdan, ha úgy gondolom, persze csak egy bizonyos idő elteltével, és természetes úton nem jön össze a gyermekáldás, ott lesz a másik lehetőség. Boldog, s kicsit feszült is lettem, gondoltam magamban, kezdődik. Amiktől féltem, azokat a dolgokat most mind megkapom. Nézzek csak szembe velük. Majd ha magamtól nem teszem meg, segítenek, gondoskodnak rólam. Szép, mondhatom.
Rendben, feleltem, legyen így. Amin meglepődtem, a professzor már intézkedett is, egyből tudtam kit hol kell keresnem. Milyen orvost, melyik kórházban, stb. Sürget az idő, mert a kezeléseket ki kell írnia, hogy minél előbb a gyógyulás útjára léphessek.
Mindent megbeszéltük, s kéznyújtás után távoztunk. Mikor becsuktam magam után az ajtót, ott fordult 180 fokot az életem. Éreztem, hogy jó kezekben leszek, s ha már ilyen kegyesek velem az égiek, oda kell tennem magam. Nincs több sebnyalogatás, teljes gőzzel előre.
A mesteremet igaz nem személyesen, de megkerestem, s kértem pár nap szünetet. Sok feladat volt, rövid idő, s kicsit halasztanom kellett. Persze megértette, s tudomásomra adta, ott van mögöttem, bármikor, amikor úgy érzem, nyugodtan írjak rá, vagy hívjam fel. Hálás voltam már csak a felajánlás miatt is, biztonságban éreztem magam.
Itt jön elő a fontossági sorrend. Mikor sok a teendő, s nem akarok beleroskadni, előveszek egy papírt, aztán felírom, melyek a legfontosabb tételek, majd azok közül is melyik az első, a második, és így tovább. Aztán ahogy haladok a megoldásukkal, kipipálom őket, s meg is dicsérem magam, hogy milyen ügyesen megoldottam, amit kellett.
Mindenkinek jól esik egy dicsérő szó, hatalmas erőt tud adni a következő küzdelemhez. Mert mindenki a saját harcát vívja. Van, aki magába fojtja, akad olyan is, aki kiírja magából (mint például én), kevés ember pedig kibeszéli. Na de mi a jó megoldás, melyik verzió a helyes? Te hogyan oldod meg? A kommunikáció melyik irányába indulsz el? Gyakorlod egyáltalán? Mikor volt utoljára részed egy kiadós, mély, őszinte beszélgetésben?
A napok gyorsan teltek, rohantam haza Sümegre, összepakoltam azokat a tárgyakat, ruhákat, amire a kórházban szükségem lehet. Felmentem anyáékhoz, beszélgettünk egy kicsit, majd elindultam vissza, Ausztriába. Tudtam, hogy nem nagy műtétről van szó, így nem féltem, na, jó azért egy kicsit igen.
A kórházban millió kérdés, elmondták mikor történik a beavatkozás, mit fogok érezni, már ha lesz ilyen, s ne ijedjek meg. Persze ezt könnyű mondani, de a szituáció kellős közepén megélni, megtapasztalni korántsem az. Hazudnék, ha azt mondanám, nem éreztem meg, de elviselhető volt a fájdalom, főleg tudván azt, hogy miért teszem. Jól éreztem magam így kiengedtek, s másnap már indultam is haza. Közben ráírtam hugira, hogy azon a héten szeretném, ha meg tudnánk oldani a hajvágást, amiről korábban beszéltünk.
Amíg a vizsgálatok zajlottak, Barbi, Isti, s Barbi anyukája elkísért egy üzletbe. Ide sose szerettem volna bemenni, de hát a kényszer nagy úr. Az üzlet egy paróka szalon volt. Amerre elnéztél, szebbnél szebb parókák voltak. S igen, jön a kérdés a fejekben, hogyan lehet szép egy paróka? Én, s gondolom, aki ezen az úton van, mindenki hálás tud lenni érte, ahogy sok minden másért is. Jó „buli” volt, sokat megnéztünk, próbálgattam őket, közben anyának küldtük a képeket. Viszont az egyikbe szerelmes lettem, s el is hoztam magammal…