Döntés
Sétáltunk ki a kórházból, mikor elmondtam Katikámnak, hogy menni fog a vezetés, tehát szeretném hazafelé én irányítani a kis autómat. Gondolom látta rajtam, hogy minden rendben van, így elfogadta a döntésem. S miért volt fontos, hogy én vezessem a kocsim? Mert életem egyik nagy álma volt a jogosítvány megszerzése, s mert engem ez tölt. Beülök, élvezem a sebességet, nézem a csodálatos tájat, lehúzom az ablakot, érzem a szellőt, a napot a bőrömön, hallgatom a pillanatnyi állapotomnak megfelelő zenét, amit csak épp dúdolok, esetleg kiéneklem az összes fájdalmam, vagy pedig erőt gyűjtök. Úgy voltam vele, ha már ez sincs, akkor mi marad nekem?! Katikám ismer, így tudta, hogy erre szükségem van.
Amikor beértünk Sümegre, a bíztató szavai, valamint a mély lélegzetvétel, majd az erőgyűjtés után elindultam a családi ház irányába. Útközben eszembe jutott a Bakancslista című film. Amikor megtudták, hogy betegek, a család hogyan reagált, az, hogy akarom-e tudni, hogy kijövök-e ebből, maga az élet, az a bizonyos bakancslista. Még ami bevillant, hogy nekem kell erősnek lennem, nem hagyhatom el magam. Mert ha most megteszem, akkor lehet, hogy anyáék is elgyengülnek, s azt végképp nem szeretném látni, hogy a szeretett családtagjaim sírva fakadnak.
Abban is biztos voltam, hogy ez nemcsak nekem hatalmas trauma, hanem mindenkinek, aki szeretettel gondol rám. Viszont ha ki kell őket ebből a helyzetből segítenem, mert nem egyértelmű, hogy ki miként éli meg a feladatom, ezt csak akkor fogom tudni megtenni, ha én már jól vagyok.
Nem egyszerű ez a feladat. Legyél határozott, de empatikus, s ne akard mosolyogva előadni, hogy a lányotok, nem biztos, hogy túléli a következő időszakot. Mert ugye mit mondanak a „nagy bölcsek”? Az a normális, ha a szülő megy először haza, a mennybe, vagy ki ahogy nevezi, miben hisz, s a gyermek majd egyszer követi. Igen ám, csakhogy a mai világban sajnos a korombeliek kapnak hasonló feladatot. A kérdés már csak az, hogy miért? Mi az, amit ennyire rosszul csinálunk? Miért van ilyen sok rákos megbetegedés, szívinfarktusos, vagy éppen stroke-os ember? Rengeteg a baleset, és még sorolhatnám tovább. Mik voltak azok a jelek, amiket nem vettem észre, ami jelezte, hogy nem jó úton járok? Vagy ezt írtam alá még otthon?
Nem értettem, hogy miért történik ez velem, de reméltem, hogy idővel meg fogom kapni a kérdéseimre a válaszokat. Millió kérdés cikázott a fejemben, miközben hazaértem.
Levegővétel, majd felveszem az erős maszkom, amivel azt fogom mutatni, hogy minden rendben van, megoldom ezt a helyzetet is. A kicsikéim már ugatnak, az udvarról hallom őket. Nézem a bejárati ajtót, ami felé közeledek, aminek a kilincsét le kellene nyomnom. Igyekszem összeszedni az erőmet, hogy meg tudjam tenni, be tudjak lépni a lakásba. Becsukom az ajtót, kis simogatás a kutyáknak, majd elindulok befelé. Lépek egyet előre, közelítek a szüleim irányába, akik hasonlóan tesznek. Megvárom, míg leülnek, majd egy erőltetett mosoly után halkan, lágyan közlöm, hogy pozitív lett a teszt, sajnos rosszindulatú az a fránya daganat. Úgy érzem, ez lesz életem egyik legnehezebb feladata, de tudom, hogy ki fogok gyógyulni belőle, képes leszek változtatni, megérteni mit üzennek nekem a betegség révén az égiek, s ígérem, mindent megteszek, harcolni fogok az életemért. Az én drága anyukám válasza a következő volt: itt vagyunk és segítünk mindenben, amiben csak tudunk. Megköszöntem, s a marasztalásuk ellenére úgy döntöttem, hogy haza megyek.
A naplementét nézve egy pohár zamatos bor társaságában egyedül szerettem volna lenni a gondolataimmal. Ahogy kiültem az itallal, sok időt nem tölthettem magamban, mert megérkezett a bátyám. Vicces, jókedvű volt, ahogy mindig, s megkérdezte, hogy mit mondtak Veszprémben. Amikor őszintén, mindenféle maszk nélkül kimondod neki a betegséged nevét, csak nézel rá, figyeled, és az jár a fejedben, hogy vajon meddig látod még őt? Aztán várod, hogy reagáljon valamit. De most őszintén, erre hogyan lehet normálisan reagálni? Mi a „helyes” ilyenkor? Hogyan kellene viselkedni ebben az 5-10 percben? S utána?
Azt szoktam mondani, amilyen szinten vagy, olyan emberekkel találkozol. Nagyon sok emberrel beszéltem, akik elmondták, hogy előfordult már olyan, hogy amikor egy ismerősük megtudta, hogy beteg az illető, többet nem kereste őt. Ennek több oka is lehet. Emberek jönnek s mennek az életünkben, ezt el kell fogadni. Viszont azt is tudom, ha igazán szereted a másikat, a szeretet mindenre gyógyír. Ha őszintén el tudod mondani, hogy mennyire szereted, hogy ott vagy neki támaszként, ha szüksége van rád. Ha e mellett azt is el tudod mondani, hogy sajnos nem vagy képes jól kezelni a nem mindennapi szituációt, de nem szeretnél hátat fordítani neki, akkor közösen meg fogjátok találni a megoldást. Ebben biztos vagyok.
A betegség a mi harcunk, amit nekünk kell megoldani, és e mellé elég nagy trauma, hatalmas fájdalom azzal is szembesülni, hogy emberek csak azért nincsenek melletted, mert nem tudnak ezzel az egésszel mit kezdeni. Mi ilyenkor a legjobb? A szeretet, az őszinte beszélgetés, az ölelés, vagy a kérések tiszteletben tartása, nem mellesleg a megértés.
Bátyám néhány pár perc elteltével elindul haza, én pedig ott maradok egyedül. Hallottam, hogy a folyamatosan érkező üzenetek miatt csipog a telefonom. Valahogy akkor nem volt erőm ezzel foglalkozni.
Isti estefelé felhívott, s kérdezte mit mondtak. Egy szó kimondása után a jóváhagyásommal ráírt Barbarára. Én őt akkor még nem ismertem, Isti mesélt csak ezt-azt róla. Még volt egy szabadnapom otthon, ám Isti találkozót beszélt meg velünk, azaz ahogyan visszatérek Ausztriába, össze kell futnunk.
Másnap felmentem a szüleimhez. Mindenki kicsit nyugodtabbnak tűnt, mint előző nap. Megkérdezték, hogy hogyan tovább. Nem tudtam mit mondani, mert fogalmam sem volt róla. Két héttel később Veszprémben lett volna jelenésem, de többen is ragaszkodtak ahhoz, hogy inkább Ausztriában történjen meg a kezelésem. De természetesen az én döntésem, hogy melyik utat választom, ők mellettem lesznek, akárhogy is alakul.
Az étteremben, akikkel jóban voltam, nekik elmondtam, hogy mi a helyzet, mit tartalmazott az eredményem. Mindenki segíteni akart, amiről azt gondoltam, hogy ez igazán kedves tőlük. Egy kérésem volt hozzájuk, méghozzá az, hogy egyelőre tartsák titokban a dolgot.
A szakács Istinek megemlítettem, hogy szükségem lesz egy albérletre, ha és amennyiben Ausztriában is azt mondják, hogy pozitív az eredményem. Szinte hihetetlen, de ahol ő lakott, ott volt két kiadó lakás. Megkértem, hogy mutassa meg őket nekem, s ha tényleg úgy alakul, akkor kiveszem az egyiket. Másnap elindultunk lakásnézőbe, s jeleztem, hogy megfelelő lesz a lakás.
Időközben egyeztettünk időpontot, Isti, Barbi és én a szünetben találkoztunk. Isti vendégül látott minket. Ahogy beléptem az ajtón, s megpillantottam Barbit, még a lélegzetem is elállt. Egy csodálatos, mosolygós, nagyon szép, szimpatikus, határozott, de egyben empatikus, segítő szándékú nőt láttam. Először kicsit feszült volt a légkör, de aztán amint elkezdtünk beszélgetni, egyre jobban oldódott a hangulat.
Én továbbra sem tudtam merre induljak el, hogy Magyarországon vagy Ausztriában legyen a kezelés. Nagyon nem akartam a terhére lenni senkinek, viszont azt is tudtam, hogy azt se tudom elmondani németül, hogy hasfájás vagy szédülés. Tehát teljesen e két személyre bízom magam, maximális bizalmat kell adnom. Jaj, de nehéz, annyi csalódás, fájdalom után. Aztán mikor arra lettem figyelmes, hogy ők ketten már meg is beszélték, hogy mikor ki fogja a kezem, igent mondtam a közös „kalandra”. Barbikám már intézkedett is. Az első, akihez napokkal később elindultunk a sebész professzor volt.
A napok teltek, s én ismét mentem haza, hogy az otthoniaknak elmondjam a döntésem. Nehéz volt elfogadniuk, tudván, hogy mi vár rám, de megnyugtattak a szüleim, hogy Ausztriába is jönni fognak utánam, a kutyusokkal együtt.
Sümegen elmentem a Kompanik Zsófia utcába. Egy számomra nagyon kedves embert látogattam meg, akinek megköszöntem a sok segítséget, amit tőle kaptam, ezzel együtt az érkezésem célja egyben a búcsú is volt. Megmutattam neki az eredményem, s bocsánatot kérve előhoztam a megfelelő érveket, hogy a kezeléseket miért nem itthon folytatom. Az úr leült, egy költői kérdést tett fel nekem. Azzal a mondattal zárta a beszélgetésünket, hogy: miért mindig a jókkal történik ez? Én csak ültem, tartva magam, néztem rá. Hozzátette, hogy: „Nagyon rögös úton kell most végig mennie, ám hiszek magában, abban, hogy meg tudja csinálni. Őszintén, nagyon nagy sajnálattal mondom, de a legjobb döntést hozta. Kívánok önnek sok erőt, kitartást ezen az úton!”
A válasza után megnyugodtam a kinti kezeléssel kapcsolatban. Akkor még fogalmam sem volt a rögös útról. Aztán hazafelé sétálva eszembe jutott Harti, az, hogy miket mondott nekem. Ahogy láttam, mikor kapta a kemoterápiát, a sugarat, jöttek a műtétek, és még sorolhatnám. Abban reménykedtem, hogy nekem más tüneteim lesznek. Mély levegő. Hát akkor nincs más dolgunk, mint menni előre.
Vártam, hogy Barbival menjünk a sebészhez. Szerencsére sokat nem kellett. Indulás, kezdődjön hát a „buli”…