Hallucináció vagy valóság

Nikoletta Párizs   2020. augusztus 2.

Szerencsére sok szabadidővel rendelkeztem, így több időt lehettem a barátnőmmel. Elmondhatatlan, milyen mély beszélgetéseket folytattunk. Mindent megtettem, hogy segítsem őt, de nem volt hajlandó kijönni a mókuskerékből. Mikor már mást nem tudtam csinálni, sírva könyörögtem neki, hogy lépjen, mert ha nem teszi meg, távozni fog erről a világról. Jó dolog a szabad akarat, mindenki gyakorolja nap mint nap. Jó tudni, hogy mindig van választásunk máshogy dönteni, ha szeretnénk. Ám ő ragaszkodott, nem változtatott.

Borzasztó, szavakkal megfogalmazhatatlan számomra, hogy milyen látni, ha valaki nagyon nem jó irányba tart. Hiába szólok neki, hiába próbálok segíteni (hiszen megkért rá), nem mozdul. Maximum hajtja az igazát, amihez annyira ragaszkodik, pedig pontosan tudja, hogy nem jó, amit csinál. Ezt egyébként én is elkövettem.

Pontosan tudtuk, hogy mi fog történni, csak azt nem, hogy mikor. Bécsbe kellett mennem egy előadásra, ahova Barbi jött velem. Készítettünk néhány képet, amit a barátnőm szívvel megjelölt a Facebookon. Megbeszéltük, hogy másnap indulok Sümegre, az utána következő napon pedig elmegyek hozzá, és egy csodás napot töltünk majd együtt. Este még küldött nekem egy szívecskét, és írta, hogy mennyire szeret. Természetesen válaszoltam neki.

Tovább olvasom

Kalandra fel

Nikoletta Párizs   2020. június 7.

A műtét utáni időszakban fokozatosan kerültem vissza az élet nevű játékba. Amikor az orvos által korábban kiírt kötelező odafigyeléses időintervallum lejárt, visszamentem Ausztriába, tudniillik kezdődtek az onkológiai kontrollok.

Döntést hoztam. Végre elhatároztam, hogy merre tovább, így nem volt más dolgom, mint apró lépésekkel haladni előre.

Az eredményekkel indulás az onkológiára, ahol megbeszélés várt rám. Az onkológus tudomásul vette a döntésem (mely szerint szeretném, hogy levegyék a mellem), majd továbbirányított a plasztikai sebészetre.

Tovább olvasom

Döntés

Nikoletta Párizs   2020. március 8.

Sétáltunk ki a kórházból, mikor elmondtam Katikámnak, hogy menni fog a vezetés, tehát szeretném hazafelé én irányítani a kis autómat. Gondolom látta rajtam, hogy minden rendben van, így elfogadta a döntésem. S miért volt fontos, hogy én vezessem a kocsim? Mert életem egyik nagy álma volt a jogosítvány megszerzése, s mert engem ez tölt. Beülök, élvezem a sebességet, nézem a csodálatos tájat, lehúzom az ablakot, érzem a szellőt, a napot a bőrömön, hallgatom a pillanatnyi állapotomnak megfelelő zenét, amit csak épp dúdolok, esetleg kiéneklem az összes fájdalmam, vagy pedig erőt gyűjtök. Úgy voltam vele, ha már ez sincs, akkor mi marad nekem?! Katikám ismer, így tudta, hogy erre szükségem van.

Amikor beértünk Sümegre, a bíztató szavai, valamint a mély lélegzetvétel, majd az erőgyűjtés után elindultam a családi ház irányába. Útközben eszembe jutott a Bakancslista című film. Amikor megtudták, hogy betegek, a család hogyan reagált, az, hogy akarom-e tudni, hogy kijövök-e ebből, maga az élet, az a bizonyos bakancslista. Még ami bevillant, hogy nekem kell erősnek lennem, nem hagyhatom el magam. Mert ha most megteszem, akkor lehet, hogy anyáék is elgyengülnek, s azt végképp nem szeretném látni, hogy a szeretett családtagjaim sírva fakadnak.

Tovább olvasom

Új hely

Nikoletta Párizs   2020. január 12.

Indulás az állásinterjúra, majd utazás haza, Sümegre. Az elbeszélgetés sikeres volt, fel is vettek. Viszont a hotelben, az előző helyen még alkalmazásban álltam. Beatam a felmondásom, majd következett a felmondási idő letöltése. Azt még nem tudtam megmondani az új helyen, hogy mennyi idő lesz, de amint közlik velem, már jelentkezem is.  Megtörtént, s nyugtattak, hogy ne aggódjak, kaptam egy esélyt, várnak szeretettel. Kicsit megnyugodtam, ez nagyon kedves volt tőlük. Szerintem mindenkinek jól esett volna egy ilyen gesztus.

Eljött a nagy nap, mikor búcsút intettem az addigi útnak, s új irányt vett az életem.  Még mindig nem bíztam magamban. Találtam bőven hiányosságot, s olyan gondolatokkal indultam neki az új munkának, hogy mi lesz, ha nem leszek elég jó, s ezért kiadják az utam.

Már nem Bécsben dolgoztam, hanem a fővároson kívül, és elég kínkeserves volt a bejárás, de hát valamiért valamit. Azon járt az agyam, ha letelik a próbaidő, s esetleg megfelelek, akkor a későbbiekben veszek ki egy kis kuckót, amit a kinti otthonomnak nevezhetek. A próbaidőnek vége, megfeleltem. Mondjuk így utólag visszagondolva, még szép, hogy jól teljesítettem, hiszen adott volt a maximalizmus, és a megfelelési kényszeremet sem tudtam még felszámolni.

Tovább olvasom

Kicsit éltem

Nikoletta Párizs   2019. december 1.

Megérkeztünk a megadott címre. Remegett minden porcikám, vártam is a pillanatot, meg nem is. Féltem és vágytam egyszerre. Tomboltak bennem az érzelmek. Egyet előre, majd kettőt hátra, így haladtunk a kapu felé. Aztán a társam látta, hogy elbizonytalanodtam, megfogta a kezem, és kéz a kézben haladtunk tovább az utunkon. Becsengettünk, vártuk a tulajt, hogy kijöjjön elénk, illetve bevezessen minket a kiskutyákhoz.

Úgy voltam vele, én nem erőltetek semmit, nyilván kihozza a kicsiket az udvarra, és amelyik elindul irányomba, illetve ahol érzem a testem jelzését, ő lesz az igazi, aki hozzám, illetve akihez én tartozom. Jó pár apró kutya vett körül. Nem mozdultam, türelmesen vártam.

Ahogy telt-múlt az idő, figyeltem, leguggoltam, az egyik apróság megállt, leült, s mélyen a szemembe nézett. Figyeltük egymást. Nyugalmat sugároztam, ő a hatalmas szemeivel nézett, s elindult. Elmondhatatlanul boldog voltam, esett kelt szegénykém, de a végén csak oda ért hozzám. Megszagoltattam a kezem vele, s felvettem, majd szorosan magamhoz fogtam, megöleltem.

Tovább olvasom

Szürke kisegér

Nikoletta Párizs   2019. november 11.

Próbáltam nyugtatni magam, de nem tudtam titkolni a zavartságomat. Nem értettem miért történik ez velem, még nem volt ilyenben részem. Nehezen, de összevakartam a gondolataim, a testem apró részeit összeraktam, majd odamentem a kasszához. Nekiálltam beütni a tételeket, hogy a hátul lévő társaság megkapja, amit kért, s nyugi legyen.

Természetesen nem kerek összeg lett, amit már láttam előre, s gondolatban vakartam a fejem, mert olyan zavarban voltam, hogy még a nevem sem tudtam. Viszont, hogy ez mennyire látszott, vagy csak kedves akart lenni az Úr, döntsétek el, de azt mondta kerekítsek egészre. Akkor egy kicsit megnyugodtam, de nem a pénz érdekelt, hanem, hogy ne égessem be magam zavaromba.

Fogtam a füzetet, mondván már tényleg nekiállok a munkának, de visszajött a kedves vásárló. Így nekiálltunk beszélgetni. Egyre jobban oldódott a hangulat, sokat, mélyen, szívből nevettem. Már relatív késő volt, mondjuk nem nekem, mert én ugye éjszakás voltam. Megkérdezte mikor dolgozom legközelebb, mert ők a szomszédban fognak tevékenykedni, sokáig itt lesznek, s szeretne jobban megismerni. Közöltem vele a következő napot, amikor itt leszek, s rövidre zártam a beszélgetést. Ő elköszönt, jó éjt kívánt, s elindultak kifele, az ajtóból még visszanézett, mosolygott, s amikor kiment, rá öt percre mentem cigizni.

Tovább olvasom

Cég – harmadik felvonás

Nikoletta Párizs   2019. október 14.

Jó tudni! Ha látsz a bejegyzésben türkíz színű, alúhúzott szövegrészeket, bővebb információkért ne félj átkattintani a hivatkozott oldalakra.

Ahogyan írtam a második felvonásban, sok minden bántott, amit a cégnél megéltem. Nagyon, elmondhatatlanul kaptam az ívet. Harcoltam az emberekkel, harcoltam magammal. Sehogy sem találtam meg a lelki békémet.

A napok teltek, a sérelmek gyűltek, egyre frusztráltabb lettem. Amilyen feladatokat korábban simán megugrottam, akkor már egyre nehezebben tudtam elvégezni. Elvesztem, már nem tudom, hogy ki vagyok, mit akarok.

A testem jelzett. Elkezdett fájni a fogam, vagy valamim, pontosan nem is tudnám megnevezni azt a pontot ahol fájdalmat éreztem. Gondolom ti is voltatok már úgy, hogy egy testrészetek, akár a fogatok fájt, s ez kisugárzott mindenhova. Nálam is ez volt.

Tovább olvasom