Kalandra fel
A műtét utáni időszakban fokozatosan kerültem vissza az élet nevű játékba. Amikor az orvos által korábban kiírt kötelező odafigyeléses időintervallum lejárt, visszamentem Ausztriába, tudniillik kezdődtek az onkológiai kontrollok.
Döntést hoztam. Végre elhatároztam, hogy merre tovább, így nem volt más dolgom, mint apró lépésekkel haladni előre.
Az eredményekkel indulás az onkológiára, ahol megbeszélés várt rám. Az onkológus tudomásul vette a döntésem (mely szerint szeretném, hogy levegyék a mellem), majd továbbirányított a plasztikai sebészetre.
Barbival maszek rendelésen kerestük fel a professzort. A találkozót kíváncsian vártam, mert ne feledjük, a kemoterápiától féltem a legjobban; de azon már hála az égnek, túl voltam. Amikor behívott minket, egyre jobban kezdtem félni. Leültünk, s ahogy végig mértem a professzort, a következőt láttam: kedves, empatikus, viszont határozott, ezzel együtt vicces, melegséget árasztó ember. Lassan megnyugodtam, s ki tudtam magamban mondani: úgy érzem, jó helyen vagyok. A szívverésem lassult, s már csak egy kis aggályom maradt, hogy mit kell itt csinálnom.
Nem tudtam mi fog várni rám, s lássuk be, orvos ide vagy oda, egy nőnek egy idegen férfi előtt levetkőzni, nem olyan egyszerű. Abban a pillanatban, ahogy a ruhát húztam le magamról, vele együtt megindult a paróka is. Barbi már többször látott nélküle, így ő fel se vette, de az orvos nagyon meglepődött. Mondtuk neki, hogy a kemoterápián már túl vagyok, s most a döntésem értelmében jön a következő fázis.
Igen ám, csakhogy 55 kg voltam. Még szerencse, hogy többször vannak időpontjaim, s az orvosok nyomon tudják követni az állapotomat. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen testalkattal rendelkezik az ember, mihez találja ki közösen az orvos és páciens a szilikonnal formált mell alakját, méretet, stb. Ahogy végeztünk az egyeztetéssel, megbeszéltük, hogy majd e-mailben értekezünk a műtét időpontjáról.
Barbival korábban kitaláltuk, hogy elmegyünk nyaralni, s a foglalásoknak ezután szeretnénk nekiállni. A professzor meglepődve nézett ránk, de tiszteletben tartotta, mert ő valószínűleg akkor már tudta, amiről nekem sejtésem sem volt. Belül persze éreztem, hogy valami készül, de még nem bukkant elő az információ. Emlékszem, beszéltük is Barbival, hogy mikor elrepülünk, addigra már lesz akkora hajam, hogy ne ragaszkodjak a parókához. Most jól elkalandoztam, na, vissza az orvoshoz.
A professzor megkérdezte, hogy mikor és hova szeretnénk elutazni, mert ennek megfelelően nézni a műtét lehetséges időpontját. A válaszadás után nekiálltam felöltözni. Visszavettem a parókát is, mire a professzor mosolyogva közölte velem, hogy ott a tükör, ha gondolom, nyugodtan használjam. Mosolyogva megköszöntem a felajánlást. Az igazítások után leültem, fizettem a magánrendelés díját, majd minden jót kívánva távoztunk Barbival.
A műtét napját nem kapkodtuk el, mert a szervezetnek a kemoterápia és a korábbi műtét miatt némiképp vissza kellett erősödnie, az átéltek lelki oldaláról nem is beszélve. Mert hiába vagy például felkészülve arra, illetve tudatosítod magadban, hogy a kemoterápia miatt el fog menni a hajad, mikor meglátod a párnádon az „elkóborolt” hajszálakat, majd magadat a tükörben, az maga a pokol. Aztán mikor egy könnycseppet sem tudsz ejteni, hogy a benned dolgozó mérhetetlen fájdalom kijöjjön, nos, az szavakkal leírhatatlan.
Távozásunk után eldöntöttük, hogy Egyiptomba fogunk utazni. Barbinak volt egy ismerőse, aki már járt a világnak e turisták által kedvelt helyén, s aki biztos tud nekünk tanácsot adni azzal kapcsolatban, hogy hova érdemes elmenni, mit érdemes megnézni. Gondoltuk, felvesszük vele a kapcsolatot, s akkor hadd menjen a foglalás. Miután Barbi létrehozott egy csoportot Facebookon, kiderült, hogy a hölgy is jönne velünk, ennek pedig nagyon megörültünk. Na, gondoltam, ebből baj lesz, három nő elindul világot látni az arabok közé. Azt hiszem leírhatom, hogy a szüleim sem voltak nyugodtak. Hiányzott legalább egy férfi, de hát, ha nincs, akkor nincs.
Szerintem a „kalandom” során nagyon jól viseltem a kihívásokat, viszont a nyaralást megelőző hónapban elszakadt a cérna. Olyan hisztit csaptam otthon (amit elmondhatatlan síró roham követett), hogy mindenki vigyázzba állt mellettem. Az a tipikus, „nincs egy rongyom, amit felvegyek” szitu volt. És sajnos ebben semmilyen hazugság nincs; s ezen az oldalon, akár a személyemmel kapcsolatban nem is lesz.
Az volt a baj, hogy a kemoterápia után a hormonháztartásom felborult, ennek következtében felszedtem 20 kg-t. Addig 36-38-as, azaz S-es vagy M-es méretű ruhákat hordtam 55 kg testsúly mellett, most pedig a mérlegre ráállva 75 kg-os érték nézett vissza rám. Akárhogy próbáltam két sírás között felhúzni az S-es ruhát, az bizony nem jött fel. Téptem volna a hajam, de az sem volt (még).
Nincs mit tenni, irány a bolt, muszáj vásárolni néhány szép ruhácskát a nyaralásra. Olyanokat szerettem volna, amik a későbbiekben az esetleges visszafogyás után is hordhatók lehetnek.
Aztán mikor egy-két nap elteltével összekapartam magam, bementem a gardróbba, majd az összes dühömet előszedve kirángattam azokat a ruhákat, amik elérhetetlennek tűntek számomra a megnövekedett testtömegem miatt. A szortírozás és az azt követő megnyugvás után a ruhákat elvittem egy gyűjtőbe. Bíztam benne, hogy hozzám hasonlóan másnak is megváltozott a teste, ezért neki nagy segítség lehet, amit én elengedtem.
Ezzel a számomra fájdalmas helyzettel az élet kezdte megtanítani, hogy miben áll a szeretettel való elengedés.
Többször kimondtam, hogy eljött az újjászületés ideje, ezért letettem a parókát. Már nélküle is lehetett közlekedni. Többen megnéztek, amit egyre jobban a helyén tudtam kezelni.
Íme, így néztem ki paróka nélkül:
Eljött a csomagolás ideje, majd indulás Bécsbe, ahonnan a nyaralásunk úticélja felé tarató repülőgép felszáll majd. Irány előre, s kalandra fel!