Karácsonyi varázs
Felszállva a képzeletbeli vonatra, ami Párizs felé tart, a fülembe bedugtam az MP3 lejátszó fülhallgatóit, és az elmúlt éveimen kezdtem gondolkodni, majd készülődtem a soron következő vizsgálatra. Nehezen indultam el a dokihoz, mert a nyolcadik kezelés igencsak meghozta az eredményét, vagyis fizikailag nem voltam toppon. Szakács Isti vitt el, amiért nagyon hálás voltam neki.
Örülök annak, hogy fejlett világban élünk. A vizsgálat után nem kellett órákon keresztül ülni és várni az eredményt, hiszen az üzenetben kapott kóddal be tudtam lépni az erre a célra kialakított honlapra, és le tudtam hívni az eredményeket, mindezt a kényelmes otthonomban.
Mire haza érkeztünk, már kellően elfáradtam, alig tudtam kiszállni a kocsiból, s azon tanakodtam, hogyan fogok felmenni az emeletre, ahol lakom. Ahogy említettem, a fizikai erőm nagyjából egyenlő volt a nullával. (Mikor eljutok oda, hogy két kilót nem tudok megemelni, akkor már gondok vannak. De nincs mit tenni, a kemoterápia ezzel jár.) Leültem a lépcsőre, erre Isti megkérdezte, hogy mi a baj. Kicsit elfáradtam, megpihenek és erőt gyűjtök, hogy fel tudjak menni – válaszoltam.
Nem nagyon kellett neki magyarázni a miérteket, sajnos tudta mi az a kemoterápia. Napjainkban igencsak hálás lehet az az ember, akinek a családjában nem jelenik meg a rákbetegség.
Egy-két perc elteltével megpróbáltam felállni, ő egyből nyújtotta a kezét, s felhúzott. Megkérdezte, hogy menni fog-e egyedül, vagy esetleg felvigyen az emeletre. Amennyire csak lehetett, tartottam magam. Nem akartam, hogy lássa, amint a szemeimben gyűlik a könny. Egyre mélyebben vettem a levegőt, nehogy elsírjam magam. Gondoltam, majd fent, ahol senki nem látja, teret adok az érzelmeimnek. Megköszöntem a segítséget. Lassan megfordultam, és elindultam felfelé. Beértem a lakásba, aztán lefeküdtem.
Az eredményeim jók voltak, ezért lélekben már készültem a következő körre, amikor is a kórházban vártak rám. Barbi kísért be, segített mindent lebeszélni az orvosokkal. Az altatóorvostól kicsit tartottam. Mert mi van, ha többé nem ébredek fel? Anyáékkal megbeszéltem, hogy a műtét előtt vagy aznap felesleges kijönniük Ausztriába, hiszen úgyis végig fogom aludni azt a napot. Viszont másnap már nagyon fogom őket várni.
Kicsit félve, de reménnyel telve vártam az egyeztetést követő napot, mikor végre kiveszik a szervezetemből azt a fránya dagit.
A műtétet követő ébredéskor teljesen jól voltam, nem éreztem sem fájdalmat, sem egyéb problémát. Mivel kellő mértékű életerő volt bennem, s mert mielőbb haza akartam menni a kórházból, a szervezetem gyorsabban gyógyult. Rövid időn belül kiengedtek. Elmondhatatlanul boldog voltam, gondoltam, legalább lesz egy csodálatos karácsonyom.
A professzor csak úgy engedett el, hogy vigyázok magamra, a műtéti sebemre. Ellátott mindenféle információval, s az ünnepek után várt vissza kontrollra. Elindultunk haza, Sümegre.
Van az úgy, hogy te megálmodod magadnak a legcsodálatosabb ünnepet, ám a sors rendezi a szálakat, és olyan pofonokat kapsz, hogy ha nem mozdulsz, akkor leterít, vagy ha megpróbálsz kitérni a pofon elől, elszédülve összeesel. Ez történt velem. Hozzáteszem anyáék is kapták az ívet, csak ők nálam jobb állapotban voltak.
Eljött a szenteste. Apuskám behozta a fát a nappaliba, ami még úgy natúr állapotban is lenyűgözött. Mindig is nagyon jó érzéke volt ahhoz, hogy milyen fát hozzon haza. Az illatáról pedig nem is teszek említést… A kicsikéimmel a kanapén ültem, anyuskám a konyhában készítette a finomabbnál finomabb ételeket. Előkerültek a ragyogó karácsonyi díszek, amik arra vártak, hogy felkerüljenek a fára.
Egyre közelebb húzódva a fához, elveszve az illatokban és a díszek tündöklő színében, hallgatva a karácsonyi zenéket, nos, nyugodt voltam, egyben boldog is. Örültem, hogy megélhetem ezt az ünnepet, és annak, hogy azokkal az emberekkel vagyok, akiket szeretek. Van tető a fejem fölött, van mit ennem, szeretve és szeretetben vagyok. Mi kell ennél több?!
Teljesen kikapcsoltam, elengedtem minden rosszat, s mint egy kisgyerek, majdnem ugráltam örömömben, ahogy megfogtam a türkiz, királykék, s fehér díszeket. Már akasztottam volna őket a fára, mikor anyuskám észrevette, s kicsit búsan a tudomásomra adta, nem biztos, hogy a műtét után ezt nekem kellene csinálni. Mosolyogva beláttam, hogy sajnos igaza van. Visszaültem a kanapéra, onnan néztem, hogyan kerül minden a helyére.
Mikor odaültünk az asztalhoz, mondván végre karácsonyi ebéd van, együtt volt a család, és finom ételek voltak előttünk. Mi kell ennél több? – kérdeztem magamtól. Kellett volna több, méghozzá a hibátlanul működő ízlelőbimbóim, hogy élvezni is tudjam anyukám főztjét. Mert sajnos az ízeket továbbra sem éreztem. Párás lett a szemem, s ahogy már korábban is volt rá példa, felálltam, és otthagytam az asztalt. Inkább a karácsonyfához közel leültem, és csak gyönyörködtem.
Kint elkezdett sötétedni. Amikor apukám bedugta az égőket, teljesen elvesztem a karácsonyfa által nyújtott látványban. Megint olyan volt, mintha filmet néztem volna, folyamatosan jöttek a felismerések. Szembe néztek velem a megelőző 10 év karácsonyozásai. Döbbenetes, amikor szembesülsz vele, hogy igazából nem is voltak ünnepeid, mert mindig olyan munkahelyeid voltak, ahol ünnepnapokon dolgoztál; hiszen azokat rendre megkaptad munkanapnak. Se húsvét, se karácsony. Amikor végre betelik a pohár, ezért változtatsz, akkor csöbörből vödörbe kerülsz, mert a vendéglátás se különb, mint a korábbiak.
Hálás tudtam lenni ezekért a meglátásokért, viszont fogalmam sem volt, hogy mi jön ezután. Nyilván az lenne a legegyszerűbb, ha csinálnék egy saját vállalkozást, ami által végre én osztom be az időmet. De mi is lennék szívesen, mivel foglalkoznék? Meg hát, mit is akarok én, mikor momentán az életemért küzdök. Vállalkozás, hol van az még…
Mikor már érzem, hogy túl sok a jóból, s a szemeim is egyre nedvesebbek lettek, bevonultam a szobámba, ahol nyugodtan hagyhatom, hogy a könnycseppek végigguruljanak az arcomon. Azt nem tudtam, hogy mi, de éreztem, hogy valami történni fog velem.
Vannak pillanatok, amikor olyan boldog vagyok, hogy ugrálok örömömben, s van olyan is, mikor csak ülök egy filmet nézve, vagy olvasás közben, s arra leszek figyelmes, hogy már megint törölgetem a könnyeimet. Mikor ráeszmélsz, milyen kis virgonc voltál, most pedig még menni is nehezedre esik, az ízek hiányáról nem is beszélve, hát, az maga a pokol. Viszont nincs más lehetőségem, elfogadom, hogy most ez van, az idő nekem dolgozik, s napról napra jobb lesz, csak a kitartásomon kell dolgoznom.
Az ünnepek anyáék társaságában gyorsan elteltek, ezért indulás vissza Ausztriába, mert közeledik a kontroll időpontja.
Szerencsére minden rendben van – mondta mosolyogva a professzor. Alig észrevehető a műtét helye. Ahhoz képest, hogy a daganat az elején még 5 centiméteres volt, a kemo hatására már csak néhány milliméter lett, s azt bizony nem nagyon veszi észre az ember. Hála az égnek, gondoltam magamban.
Viszont adta magát a kérdés: akkor most hogyan tovább? Igen, eljött a pillanat, amikor igencsak felelősségteljes döntést kell hozni, mert következik az onkológiai kontroll, ahol bizony fel fogják tenni ezt a kérdést. Eddig volt időm halogatni, kitolni a döntést, s nem szembenézni a jelennel, és az abból következő jövővel.
Persze továbbra is labilis voltam, ezért megkérdeztem több ember véleményét. Ezt követően elvonultam, hogy megbeszéljem magammal a lehetőségeimet. Eszembe jutott az is, amit a professzor korábban mondott: bármikor visszajöhet a daganat. Ezért úgy döntöttem, ahogy mindenkinek, de legfőképpen nekem a legjobb, és kimondtam, levetetem a melleim.
Végül azt is megállapítottam, sose voltam elégedett magammal, ezért sokszor mondtam viccből, hogy szilikont fogok berakatni, mert úgy majd könnyebb lesz elfogadni magam. Aztán megint jött a szembesülés, hogy ezt kérted, hát megkaptad. Oké, csak nem ilyen áron akartam én ezt, de akkor tessék, most légy boldog. Csak ültem az ágyon, a sok gondolattól egyre nehezebb lett a fejem, amit aztán végül a kezeimbe helyeztem…