Erdő közepén
Ahogy odaértünk a rendelőbe, én csak csodálkoztam. Azt szeretném megjegyezni, hogy privát rendelésre érkeztünk. Minden olyan más, mint Magyarországon. Sokat nem kellett várnunk, hamar behívtak minket. A professzor egy magas, jó kiállású, kedves, figyelmes, nagyon határozott, s vicces férfi volt. Kicsit beszélgettünk, majd odaadtam neki a Magyarországon kapott vizsgálati eredményeimet. Rögtön rávágta, hogy őt ez egyáltalán nem érdekli, újra megcsinálunk minden vizsgálatot, mert tisztán akar látni. Azokkal az eredményekkel szeretne dolgozni, amik ott, Ausztriában készülnek.
Persze, az ember maximálisan igazat adni neki, én sem csináltam volna másként a helyében, csak ott és akkor nagyon rosszul esett. Szerintem ezen a ponton kezdtem ébredezni, s szembesülni azzal, hogy mit is vállaltam. Elkezdett kattogni az agyam, hogy megint minden kezdődik előröl. Újra jön a mammográfia, a szövettan, majd kirázott a hideg, mikor eszembe jutott, hogy milyen fájdalmas volt a mintavétel.
Semmi más nem járt a fejemben, mint hogy én ezt az egészet nem akarom. Már arra sem figyeltem, hogy mit mondott a professzor, mert nem tudtam kikapcsolni az agyam. Igazából nem is értettem, hogy mit beszél, gondoltam mondja csak, én teret hagyok a kis hangoknak. Ezek azt suttogják, hogy: látod mekkora egy kis szerencsétlen vagy, azt se érted mit beszélnek, pedig az életedről van szó, de majd én megmondom, hogy mit csinálj.
Erősnek mutattam magam, pedig sírhatnékom volt, ám annál én erősebb vagyok – gondoltam magamban –, hogy bárki előtt elsírjam magam. Minek is kellene kimutatni, hogy mit érzek, higgye csak azt mindenki, hogy minden rendben van. A kezemben a beutalókkal elindultunk hazafelé…
A következő időkben természetesen eljártam dolgozni. Mondjuk jobb is volt, mert legalább eltereltem a gondolataim, a munkámra koncentráltam.
Elviselhetetlen időszakról írom most a soraim. Ugyanazt éreztem, mint otthon, Magyarországon. A kételyt, a bizonytalanságot, hogy fogy el a hitem, már nincs remény. Hinni, de miben is? Olyan volt, mintha mozogna alattam a föld, már egyáltalán nem éreztem magam stabilnak.
A napok teltek, s szépen lassan eljutottam a tagadáshoz. Biztos összekeverték az eredményeket, hiszen én egészséges vagyok. Mekkora felelőtlenség, az nem lehet, hogy ezt is végig kell csinálnom. Miért kellene, hisz majd rájönnek, hogy tévedtek, és minden rendben van. Viszont két országban az nem lehetséges, hogy összecseréljék az eredményeket. Mindegy, én akkor sem vagyok beteg.
Édes istenem, kérlek, könyörgöm, mondd meg nekem, miért történik ez velem, mit követtem el, adj válaszokat, szeretnék tisztán látni! Becsuktam a szemem, elaludtam, álmodtam.
Láttam magam előtt, amint a gyönyörű napsütéses időben elindulok futni, be az erdő felé, amerre mindig is szoktam, és persze a zene sem maradhatott el. Ahogy egyre beljebb haladtam, kezdett sötétedni, borús lett az idő, majd leereszkedett a köd is. Akkora köd lett mindenhol, hogy nem találtam vissza az ösvényre, így haza sem. Bolyongtam. Az MP3-lejátszó lemerült, hosszú ideje lehettem már ott. Kezdtem nagyon megijedni.
Séta közben hallottam a megszáradt faágak ropogását a lábam alatt. Hatalmas köd előttem, ezért a karomat kinyújtva haladtam előre. Kerestem a kiutat, amit ennek ellenére továbbra sem találtam. Nehezen ment a séta, mert nem volt egyenletes a talaj az elszáradt faágak, rönkök miatt. A köd, s a félelem, amit éreztem, akadályoztak abban, hogy kimenjek az útra, ami a célomhoz vezethetne.
Egyre jobban szedtem a lábaim, de elakadt valamiben, s elestem. Ott feküdtem rémülten, már potyogtak a könnyeim, de nem tudtam szívből kisírni magam, csak a fájdalom miatt, amit térdeimben éreztem, eredtek útnak a kis patakok a szememből. Megpróbáltam felállni, de nem sikerült, megint elestem, térdre rogytam.
A kezeimet összetéve az ég felé tartottam, és csak annyit tudtam mondani, hogy: miért, miért, egyszerűen nem értem! Amikor letöröltem az arcom, meghallottam, hogy az elszáradt faágak ropognak mögöttem, tőlem nem is olyan messze. Hátra fordultam, egy sötét alakot láttam. Megijedtem, felugrottam, s az összes erőmet mozgósítva futni kezdtem, majd segítségért imádkoztam. Ez utóbbi mondhatni meg is érkezett, mert időközben nekifutottam egy kődarabnak, aztán egy szakadékba zuhantam. Ekkor felriadtam.
A baj csak az volt, hogy a pólóm és az arcom is csurom víz volt. Felültem az ágyban, és ráeszméltem, hogy nemcsak a kártyavár omlott össze, amit építettem, hanem én magam is. Már azt sem tudom, hogy ki vagyok, mi vagyok, mit akarok az élettől, lesz-e erőm szembenézni az igazsággal, elég kitartó leszek-e a kezelések alatt. Egyáltalán miért ragaszkodok annyira a földi megtapasztalásokhoz? Nem lenne egyszerűbb mindent hátra hagyva „hazamenni”?
Ekkor értettem meg a mondatokat, amikkel Sümegről elindultam. Azokat, amiket a bölcs férfi mondott nekem. Nemcsak testileg lesz megterhelő számomra a következő időszak, hanem lelkileg is. A kettőt pedig együtt gyógyítani, hogy újra egészséges legyek, hát, nagyon nehéz, bonyolult folyamat. Elmondhatatlan ömlött a szememből a könny. Már annyira sírtam, hogy nehezen kaptam levegőt, majdnem megfulladtam.
Beálltam a tükör elé. Néztem magam, figyeltem az arcom, a szemeim, próbáltam kitalálni, hogy ki is vagyok valójában. Azt mondogattam, képes leszek rá, meg tudom csinálni. Egy perc elteltével könyörögve kicsúszott a számon, hogy szeretném visszakapni a régi életem, úgy szeretnék élni, mint régen. S ahogy néztem ki a fejemből, bevillant, ha jól csináltam volna a dolgaim, akkor nyilván nem kerültem volna oda, ahol tartok. Megértettem, hogy ha nem változtatok a gondolataimon, a hozzáállásomon, s minden máson, nem fogok itt maradni, pedig én még tapasztalni szeretnék.
Milyen jó lenne most hazamenni, odabújni a szülőkhöz, megszeretgetni a kicsikéimet, megölelni bátyámékat, majd jókat nevetni, enni. De ez nem lehetséges, mert itt a munkám, a vizsgálatok, ezt az utat választottam. Hát akkor csináljam, ahogyan tudom, már ha tudom.
Elérkezett a nagy nap, mikor is menni kellett a professzorhoz. Mindenki nagyon szorított nekem. Aznap nem dolgoztam, pedig lehetséges, hogy jobban jártam volna.
Lementem a kerthelyiségbe ebédelni. Egy osztrák jóbaráttal beszélgettünk, élveztük a hőséget. Próbált felvidítani, ami kisebb-nagyobb sikerrel meg is történt. Ahogy kortyolgattam a jeges vizemet, benne citromkarikával, mintha valami azt súgta volna nekem, hogy nézzem a lépcsőt, mert valaki jön majd rajta. Egyből tudtam, hogy ez jelzés értékű sugallat, de nem tudtam hova tenni. A barátom többször is megjegyezte, hiába beszél nekem, ha nem figyelek. Kértem tőle 5 perc türelmet.
Csak néztem előre, vártam türelmesen, majd meghallottam, hogy megállt az étterem parkolójában egy autó. Tudtam, éreztem, hogy ez nekem szól. A 40°C-os hőmérséklet ellenére végigfutott a bőröm a hideg, s egyre gyorsabban vert a szívem. Már türelmetlen voltam, de vártam. Elővettem a cigim, rágyújtottam, s figyeltem. Hamuztam egyet, és rápillantottam a vizemre, hogy talán jobb lenne, ha közben kortyolgatnám, de annyira remegett a kezem, hogy képtelen voltam rá.
Éreztem, hogy néznek, figyelnek. Próbáltam lassan felemelni a fejem, a szememmel pedig megkeresni, hogy ki az a személy, aki ekkora figyelmet szentel nekem. Keresgéltem először balra, majd középre pillantottam. A lépcső tetején egy buddhista szerzetes nézett mélyen a szemembe. A levegő megfagyott körülöttünk. Azt nem tudom megmondani, hogy hány perc telt el így, hogy csak néztünk egymás szemébe. A végén fejet hajtott, amit én is viszonoztam, s leült egy asztalhoz.
Nagyon mélyen megérintett ez a találkozás, de akkor még nem tudtam megmondani a miértjét. Felrohantam a szobámba, kisírtam magam. Mikor lenyugodtam, visszamentem elfogyasztani az ételt, amit korábban rendeltem. Az étkezés közben néha egymásra pillantottunk a buddhista szerzetessel. Sokat gondolkodtam azon, hogy ez mit jelenthet, mi a mondanivalója ennek a szituációnak, de ahogy pörögtek a percek, mennem kellett készülődni, s indulni a professzorhoz. Barbikám rám írt. Megbeszéltük, hogy hol, mikor, és miért találkozunk.
Mivel már voltunk a profnál, csak egy kicsit voltam ideges. Bementünk, leültünk, majd nagyon empatikusan tudomásomra adta azt, amit Magyarországon is elmondtak. Sajnálom, hogy ezt a rossz hírt kell közölnöm – mondta. Gondoltam magamban, nálam jobban nem hinném, hogy sajnálja. A következő állomás, ahol jelenésem lesz az onkológus, ő majd elmondja a továbbiakat. A műtétet majdan a prof végzi, de addig még sok vizsgálat, kezelés vár rám…