Az örökké tartó hálám Barbikámnak, s mindenki másnak is
Mielőtt a történetem folytatódna, szeretném megkérdezni Barbikámat is.
Hogy vagy? Most…
Köszönöm szépen, jól vagyok.
Mikor és miért döntöttél úgy, hogy elhagyod az országot? Mi volt akkoriban a jövőképed?
Főiskola után 2 évet dolgoztam Magyarországon. Sajnos nem találtam olyan állást, aminek segítségével tudtam volna tartalékot képezni, továbbá szerettem volna magasabb színvonalon élni.
Egyből sikerült megtalálnod a számításod, és ha nem, milyen út vezetett a célig?
Először sajnos nem sikerült a végzettségemnek megfelelő szakmában elhelyezkednem. Sok mindent el kellett viselnem a célig; amit néhány év múlva fogok elérni. Sokat kellett dolgoznom, és a stresszt is meg kellett tanulnom kezelni, amit a munka hozott magával.
Szerettem a vendéglátásban is dolgozni, sok emberrel találkoztam. Így utólag viszont be kell látnom, ez az időszak nem tett jót nekem, mert csak a munkáról szólt.
A cél felé vezető úton vagyok. Úgy tudtam idáig elérni, hogy elkezdtem irodai munkát vállalni (menedzserasszisztensként dolgoztam), és emellett külföldön képezni kezdtem magam. Beiratkoztam egy képzésre, majd a vizsga után azonnal sikerült olyan állást találni, ami érdemben közelebb visz a célomhoz.
Az olvasók számára már nem lesz meglepetés, hogy a te életutadat is nehezítette egy betegség. Mivel kellett felvenned a harcot?
Sosem gondoltam, hogy 31 évesen ilyen beteg lehetek. Én, aki annyit dolgozott, és szinte sosem éreztem magam fáradtnak, a szabadidőmben pedig mindig mindenfelé mentem. Én, aki előtte sosem voltam kórházban, és ritkán voltam csak beteg. Én, aki életvidám voltam, élveztem az életem, sokat nevettem.
Ám egyszer csak, szinte a semmiből jött egy hasfájás, egy-két görcs, majd egy műtét után megkaptam a diagnózist, hogy a vakbelemben rosszindulatú daganat van. Ezek után nagyjából 2 év telt el műtétekkel és utókezeléssel. Valószínűleg életem legnehezebb 2 éve volt…
Tudván azt, hogy mivel nézel szembe, miért döntöttél úgy, hogy Ausztriában (a családtól távol), nem pedig Magyarországon kezelteted magad?
Nekem egyértelmű volt, hogy ha ott dolgoztam, akkor maradok kint, kezeljenek ott. Eszembe se jutott Magyarország.
Amikor kiderült a betegséged, volt melletted egy segítő kéz, vagy egyedül kellett szembenézned a diagnózissal?
A szüleimre és a családomra, ezen kívül persze a barátnőimre is számíthattam. Anyukám jött ki hozzánk, és mindig ő volt ott velem mindenhol, minden egyes nap, amikor segítségre volt szükségem. Nagyon köszönöm neki itt, és mindenki másnak is, aki bármivel támogatott ebben a nehéz időszakban.
Mivel nehéz témáról van szó, szeretném, ha mesélnél arról, hogy a családdal miként beszélgettetek e sorsfordító helyzetről?
Minden olyan gyorsan történt, hogy idő sem volt beszélgetni, csinálni kellett, amit az orvosok mondtak. Menni előre, kitartani, akarni a gyógyulást.
Amikor kiderült, hogy milyen beteg vagyok, teljesen egyedül voltam, sokként ért a hír, ami telefonon ékezett. Igazából azt tudtam és tudtuk a családommal együtt, hogy ki kell tartani és el kell fogadni mindent, amit az orvosok javasolnak.
A betegség diagnosztizálásától a gyógyulásig milyen út vezetett? Milyen műtétek és kezelések vártak rád?
A több műtét és a 14 kemoterápiás kezelés az, ami a legszörnyűbb volt számomra. Volt, amikor 2 hétig nem tudtam kimenni a házból, úgy legyengített…
Voltak olyan emberek a környezetedben, akik a betegség miatt elfordultak tőled?
A barátaim közül nem volt olyan, aki eltávolodott volna. Az akkori párom hagyott el az utolsó 2 kezelés előtt, ami nagyon megviselt, de már megértem és elfogadom a döntését. Ott és akkor nem tudtam, hogy hogyan tovább, mivel albérletet kellett keresnem, és munka nélkül kint, Ausztriában erre kevés az esély.
Azt mondják, hogy értsd meg a rákot. Mire nyitotta fel a szemed, mit tanított neked a betegség?
Megtanított arra, hogy mindent jobban tudjak értékelni, akármilyen apró dolgot, ami örömet jelent. Megtanított arra, hogy türelmesebb és nyugodtabb legyek, no és kicsit önzőbb is. Megtanított arra, hogy szeressem a hétköznapokat. Megbecsülöm, hogy tudok menni dolgozni, és értékelem, hogy ilyen jó emberek vannak körülöttem. Megtanultam azt is, hogy nem fogok akármilyen munkát elvállani csak azért, hogy pénzt keressek, ha többre is képes vagyok.
A nagy harcot követően, az utolsó kezelést is hátrahagyva, mennyire volt nehéz visszatérni a munka világába?
Mivel nagyon szerettem volna újra dolgozni, így nem volt számomra nehéz. De azért kicsit izgatott voltam a hosszú idő után, hogy miként tudok teljesíteni. Szerencsére eddig minden rendben van, és talán most érzem először, hogy megbecsülnek külföldön.
Hogy érzed, lelkileg sikerült már feldolgoznod a történteket, vagy esetleg vár még rád némi belső munka?
Igen, sikerült feldolgozni. Őszintén, szerintem ezt elfelejteni sosem lehet, csak megtanulni kezelni a helyzetet, és előre tekinteni, célokat kitűzni, majd teljesíteni azokat. Úgy alakítani az életet, ahogy nekem a legjobb.
Nálad még bőven tartottak a kezelések, amikor az én harcom kezdetét vette. Miért döntöttél úgy, hogy segítesz nekem?
Azért, mert tudtam, hogy külföldön mindent nehéz egyedül intézni. Én már ezt az utat kijártam. Egyből tudtam neked orvost is ajánlani, és szívesen kisértelek mindenhova, amikor lehetőségem volt rá. (A család és a barátok nagy része az én esetemben is Magyarországon volt.) Szerettem volna, hogy neked ebben a nehéz időszakban kicsit könnyebb legyen a küzdelem. Meg sem fordult a fejemben, amikor megismertelek, hogy ne segítsek neked, vagy hogy nem számíthatsz rám. Nekem ez egyértelmű volt az első pillanatól fogva.