Szerelem
Ahogyan előző bejegyzésemben említettem, haladunk tovább az utamon, az élettörténettel, természetesen kis csavarral. Persze minden léptemről nem fogok írni, csak a lényeges információkat szeretném megosztani veletek. Nyilván ennek is, mint mindennek, oka van.
Talán tudjátok, már ha írtam, illetve beszéltem róla, mit is tanultam. Nagyon szeretem az új szakmáimat, mert sok mindenre rájöttem, mikor és mit hibáztam, már ha hibáztam az elmúlt éveim során.
Azért kezdtem el írni a blogot, mert segítség lehet nektek, illetve mondhatnám gyógyító írásnak is. Nem is olyan régen vásároltam egy könyvet, aminek címe Gyógyító írás – Ha fáj a történeted, és a James W. Pennebaker, John F. Evans szerzőpáros műve.
A professzor arról ír a könyvben, hogy az elmúlt harminc év során kutatások igazolják, az érzelemkifejező írás testi-lelki egészségre gyakorolt pozitív hatással bír. Egyre több tudományos bizonyíték támasztja alá, hogy ha a fájdalmas, nehéz, traumatikus élményeket a megfelelő időben és módon leírjuk, azok kevésbé fognak nyomasztani bennünket.
Egy ötlet, tanács: próbáljatok meg a sorok között olvasni, mert nem fogok mindent megmagyarázni, maximum kérdések hada következik. S ha valamit többször megemlítek, arra figyeljetek nagyon oda, mert oka van, amit a későbbiekben kifejtek.
Aki nyomon követte az eddigi történetem, olvashatta, amikor a felső tagozatnál folyamatosan az a gyötrő gondolatom volt, hogy olyan szakmát kell választanom, amiben életem végéig dolgoznom kell.
Gondolom, sokan vagyunk úgy, hogy olyan munkát végzünk, ami nem tesz boldoggá. Muszájból csináljuk, mert abban a hitben vagyunk, hogy nincs választásunk. Hát akkor mellékesen jegyezném meg, mindig van választásunk. Nem kötelező robotolnunk olyan gyárban, ahol nem érezzük jól magunkat, nem kell a kasszában ülnünk napi több órán át, ha nem szeretnénk. Minden a mi döntésünk, a választási lehetőségünk.
A legelső lépés, hogy átgondoljuk életünket. Igen, jó volt eddig ez a munka, viszont már nem okoz kihívást, kipróbálnám magam máshol. Szuper, beláttam, hogy másra vágyom, akkor elkezdek a szívemre figyelni. De választhatom azt is, hogy csinálom, amit eddig.
Vagy megkérdezem magamtól: milyen előnyei lennének annak, ha minden maradna a régiben? Mondhatnám azt is, nekem teljesen jó, így ahogy van, nem kell ide semmilyen változás. Viszont ha minden úgy marad, ahogy most van, nagyon sok előnyöm adódna belőle.
Oké, de mivel indokolnám meg ezt az elképzelést? Kik azok a szerencsés emberek a környezetemben, akiknek hasznára válik, ha minden a régiben maradna? Vajon mi késztetett arra, hogy egyáltalán gerjesszem, és ilyen sokáig fenntartsam a jelenlegi helyzetem?
Még amit szeretnék megjegyezni a felső tagozatos írásommal kapcsolatban, amit már említettem korábban: hiszem, hogy a lélek betegíti a testet. A stressz csodákra képes, mondjuk én már születésem első napján kaptam két adagot belőle, győzzem feldolgozni…
Tudom, nem egyszerű váltani a mai világban. Nagyon sok hibát követtem el, amiből tanultam. Ahogy a bevezetőben leírtam, egyszer fent, máskor lent. Sok olyan „probléma” volt, amit nem tudtam megemészteni, s saját magamnak ártottam vele. Nyilván erre is ki fogok térni, de szeretném megmutatni a folyamatot, hogy megértsétek.
Ami most így hirtelen az eszembe jut, sokszor történt olyan az életemben, amit hosszú időn át bármennyire is akartam, nem tudtam megváltoztatni, mert meg volt kötve a kezem. Folyamatosan idegeskedtem, kerestem kutattam, nem tudtam elfogadni a számomra elfogadhatatlant. De mintha csak isteni sugallat talált volna meg, elkezdtem más szemszögből nézni a dolgokat.
Nagyon nehezen elfogadtam, hogy most ez van, meglátom a szépet a történésben, s megpróbálom a legjobbat kihozni belőle. Keresem a rosszban a jót, s még az apró dolgoknak is örülök. Tudom azt, hogy ez ideiglenes, s kitűzöm a célom, ami felé apró lépésekkel haladok előre.
Már tudom, mindenre van megoldás, már persze ha szeretném megtalálni. Mindig csak kicsit változtatok a hozzáállásomon, a gondolkozásomon, s ahogy haladok előre a célom irányába, egyre nagyobbat, s még nagyobbat, egészen addig, míg el nem érem, amit szeretnék.
Amire még szerettem volna felhívni a figyelmeteket, választhatsz egy szakmát, be is írhatod a papírra, de kérlek, ne feszülj nagyon rá, mert, ahogy változol, lehet, pár év múlva máshogy gondolod. A jó pap is holtig tanul – ahogy én is –, később lesz lehetőséged átírni az életed történetét.
Egyébként az a legjobb, ha tudod, hogy mivel szeretnél foglalkozni, mi az, amiben biztos vagy, s minden tőled telhetőt megtennél érte. Én nem voltam ilyen szerencsés, sokáig kerestem a helyem a világban, na de most talán megtaláltam.
A történet folytatódik.
A hétvégeken, mindig éltünk egy kicsit, szombat esténként eljártunk táncolni, persze hova máshova, mert imádom a zenét, a mozgás minden formáját, ahogy a táncot is. Nagyon jól éreztem magam.
Egyszer csak, amikor éreztem a bőrömön, a testem minden porcikáján, hogy valaki néz, erősen figyel, szolidan nekiálltam úgy táncolni, hogy csináltam egy kört, felmértem, kutattam, azt a szempárt, ami elvarázsolta nem csak a lelkem, de a testem is. Ahogy fordultam, megpillantottam.
A fiatalemberrel egymás szemébe néztünk, mosolyogtunk, bólintottam, s fordultam tovább, vissza a barátok irányába. Még mindig éreztem, hogy figyel, de nem foglalkoztam vele, háttal volt nekem. A barátok addig szólogattak be, mígnem helyet cseréltünk, s szemben álltam leendő udvarlómmal.
Egyre többször pillantottunk a másikra, mosolyogtunk, de nem tettünk semmit. Csodálattal, vágyakozva, néha már türelmetlenül, kicsit hisztizve néztem előre, de semmi nem történt. Amikor én jártam szórakozni, emlékeim szerint éjfélkor jött a romantikus fél óra.
A férfi, ha úgy gondolta, kicsit szorosabbá tenné a leendő kapcsolatot, felkérte a hölgyet egy-két egymáshoz simulós lassú táncra, ahol beszélgetni nem nagyon volt lehetőség, de onnan kézen fogva távozhattak a pulthoz, ahol meghívhatta a kiszemeltet egy italra.
Velünk is ez történt. Végig táncoltuk azt a pár számot, s kézen fogva elindultunk kifelé. Beszélgettünk kicsit, majd én úgy döntöttem, vissza szeretnék menni, táncolni, mert ott tudtam levezetni a feszültséget, ami bennem volt. Nem kérdéses, hogy az úriember velem tartott.
Beállt közénk, majd az egész éjszakát, nevetve, csábítóan, elengedve, de visszahúzva szenvedélyesen végig táncoltuk. Már akkor éreztem, hogy egy hullámhosszon vagyunk, mert mintha csak tánciskolába jártunk volna, tudtuk mi lesz a következő lépés, s így kicsit sem voltam frusztrált, zavarban mellette, á kizárt.
Hagytam magam vezetni, mondván, hogy ő a férfi, én pedig nő vagyok, s minden azt bizonyítja, hogy jó helyen vagyok, s jó párom lesz az életben. A megérzésem is az volt, nyugodtan tedd a kezébe a kezed, nem kell semmitől félned.
Amikor már annyira fáradt voltam, hogy alig tudtam menni, közöltem a barátokkal, s persze az udvarlómmal, hogy szeretnék haza indulni. A többiek még maradtak volna, viszont a kedves azt mondta, hogy szeretne hazakísérni. Így kéz a kézben sétáltunk sokat, jókat, valókat beszélgettünk.
Lassan haza értünk, majd a házunk előtt még eltöltöttünk egy kis időt. Valahogy nem akartam bemenni, a kedves meg nem akart elmenni. Az érzelmek csak cikáztam bennem, nem tudtam, hogy látni fogjuk-e még egymást, vagy hogyan fogjuk tartani a kapcsolatot. Hogy miért? Mert akkor még nem volt mobiltelefon. Azt tudta hol lakom, merre tanulok, de semmi többet.
Lassan eljött a búcsú ideje, adtam két puszit az arcára, megöleltem, a legjobbakat kívántam neki, mert semmi konkrétat nem beszéltünk meg. Rossz érzés volt elengedni a kezét, s ott hagyni, de bíztam, hittem abban, hogy nyomot hagytam a szívében, s keresni fog.