Becsuktam a kaput
Bezártam a kaput, még visszapillantottam rá, ő ott állt, úgy tűnt, hogy elgondolkodott valamin, köszöntem, s intettem. Becsuktam a bejárati ajtót, de titokban lestem, néztem, ahogy elhagyja a házunkat. Elkanyarodott jobbra, s egyszer még visszapillantott. Furcsa érzés tört rám, ilyet még sose éreztem.
Még másnap is a fiú és a történtek hatása alatt voltam. Hol madarat lehetett fogatni velem, hol sírtam volna. Viszont hittem, bíztam a legjobban. Azt mondogattam magamban, az nem lehetséges, hogy csak pár órát adott nekünk az élet. Annyira csodás volt minden, mintha csak álmodtam volna.
A vasárnap gyorsan eltelt, másnap irány az iskola. Felszálltam a buszra, és nem tudtam kiverni őt a fejemből. Már nagyon vártam, hogy a tanításnak vége legyen, és indulhassak haza, hátha ott lesz a buszmegállóban, engem vár. Hatalmas csalódásomra nem így történt. Szomorúan ugyan, de elindultam haza. Az elkövetkező pár nap is így telt el.
Elfogadtam, hogy csak nekem jelentett sokat a srác, én semmit nem váltottam ki belőle, így elengedtem. Azt mondtam, köszönöm, hogy életem része voltál, még ha csak egy éjszaka erejéig is. Majd azt, hogy csodás pillanatokat tölthettem el veled, és csodás érzelmeket élhettem meg a társaságodban.
Lemondtam arról, hogy mi még valaha is találkozni fogunk. Haragudhattam volna az istenre, de inkább hálás voltam, mert megtapasztalhattam bizonyos érzelmeket.
Eljött a másnap, irány a suli. Már tudtam koncentrálni, gyorsan tanultam, ittam a tanárom szavait, és a buszon a barátokkal nevetne gyorsan elrepült az idő. Ahogy szálltam le a buszról, pár méter távolságra megpillantottam. Nem tudtam, hogy most ugráljak örömömben, vagy sírjak. Hihetetlen! – gondoltam magamban.
Megkérdezte, hogy megengedem-e neki, hogy hazavigyen, vagy együtt hazasétáljunk, esetleg még van az a lehetőség is, hogy lemegyek a vendéglátó üzletébe, ahol meghív egy italra, kicsit beszélgetünk, s utána elindulunk haza. Azt hozzá tette, azért is szeretné, ha lemennék, mert legalább tudom, hogy hol dolgozik, s ha esetleg úgy lesz, mint a napokban, hogy nem tud eljönni a munkahelyéről, akkor én meglátogathatnám. Mert attól a naptól minden nap szeretett volna közös programot kialakítani velem, s elnézést kért, mert előbb nem tudott itt megjelenni.
Szerintetek ezek után tudtam volna haragudni rá? Persze, hogy nem, de azért mégiscsak én vagyok nő, majd én diktálom az iramot. Nagyon tetszett az üzlete, jókat beszélgettünk, majd hazavitt. Természetesen nem hagytam, hogy megcsókoljon. Pedig minden porcimán vágyott a közelségére, az érintésére, az ölelésére, a pillantására, a csókjára, na de azért a kis ördög csak dolgozott bennem. Gondoltam, ej édesem, ha te engem akarsz, azért igencsak tenned kell. Persze magamat is büntettem ezzel a gondolkodással, de nem engedtem.
Teltek a napok, s már nem bírtam tovább. Nagyobb volt bennem a vágy, mintsem megmutassam, ki is vagyok én valójában. Adtam a jeleket arra, ha úgy szeretné, eljött az ideje a közeledésének. Ő persze ügyesen vette, s ahogy sétáltam el mellette, elkapta a karom, magához húzott, beszorított a pultba, ahonnan se előre se hátra, és megcsókolt. Remegtem, lilabőrös lett az egész testem, és kiélveztem minden pillanatát. Madarakat lehetett volna fogatni velünk, ott valami elindult.
Naponta találkoztunk, mikor tudott jött elém, ha nem várt, akkor én mentem le. Ahogy haladtunk az időben előre, elérkezettnek láttam, hogy bemutassam a szüleimnek, ahogy ő is az övéinek. Fél év után rájöttem, hogy teljesen elcsavarta a fejem, és nagyon, de nagyon szerelmes vagyok.
Amikor lementem hozzá azzal a hírrel fogadott, hogy a szülei elmennek valahova, övé lesz a házikó, és van egy meglepetése számomra. A kis naiv kislánynak fogalma sem volt arról mi fog történni. Eljött értem, levitt hozzájuk, vacsorát főzött, borozgattunk, sokat nevettünk, szívattuk egymást. Majd egyszer csak felrakott egy lassú számot, felkért táncolni, és vezetett, na de hova? Hát persze, hogy a szobájába. Mondhatnám, hogy jót aludtunk, de gondolom, ezt ti sem hiszitek el. Hajnalban úgy döntöttem, szeretnék haza menni, és ő ezt tiszteletben tartva el is vitt.
Napról napra egyre jobban összecsiszolódtunk. Szerelmesek voltunk, és ami a legfontosabb, tudtuk, hogy bármikor számíthatunk a másikra. A szülők is támogattak minket, látták, hogy boldogok vagyunk, és jó hatással vagyunk egymásra.
Persze nehogy már happy legyen minden. Mentem le hozzá, láttam, hogy nagy bajban van, feszült. Kérdeztem tőle, mi a baj, történt valami? Elmondta, hogy felmondott a kisegítő személyzetből egy ember, és most hamar gyorsan keresnie kell valakit, aki minden nap felmos, illetve az abroszokat kimossa. Felajánlottam, hogy amíg nem talál egy kisegítőt, addig ott vagyok neki én.
Pár nap elteltével, közölte velem, hogy beszélnünk kell. Gondoltam talált a munkára jelentkezőt, s emiatt. Nem keresett senkit. Azt mondta, ő olyan boldog, hogy segítem, szeretné, ha én csinálnám tovább, illetve beállhatnék, mint pincér. Persze nem ingyen, megbeszéljük, hogyan legyen jó mindenkinek.
Nagyon izgultam, mert suli mellett „dolgozni”, a pároddal együtt, felszolgálni? De hát mindent meg lehet tanulni, gondoltam, jó oktatóm is lesz, így hát miért ne. Maximálisan megbíztunk a másikban, egymást segítettük, emeltük a másikat. Ahol ő volt gyengébb s én erősebb, ott segítettem, s ez fordítva is így volt.
Nagyon szerettem, illetve mai napig szeretem a tengert. Eldöntöttük, hogy elmegyünk nyaralni a barátokkal. Olaszországra szavaztunk. Viszont mivel nem voltam 18 éves, anyáéknak engedélyezni kellett az utat. Nehezen ugyan, de elengedtek.
Minden pillanata csodás volt, kivéve egy alkalmat. Jesolóban szálltunk meg, és elhatároztuk, hogy megnézzük Velencét. Hajóval tettük meg a távolságot, és rájöttem, hogy víziszonyom van. Egyszer Borgátán majdnem megfulladtam. Isten, az angyalok, vagy nem tudom mi akadályozta meg, de megmenekültem a halálból. Azt hittem feldolgoztam, már túl vagyok rajta, de ott szembesültem magammal, azzal, hogy még nem.
Azért imádkoztam, hogy minden rendben legyen, a hajóval se történjen semmi. A szemeim előtt megjelent a Titanic, amikor elsüllyedt. Teljesen kicsináltam magam. El sem tudjátok képzelni, milyen hálás voltam, amikor kiszállhattam a szárazföldre.
Egyébként a mai napig nem tudok úszni, és lehet, hogy soha nem is fogok megtanulni. Persze ez nem igaz, mert majd a páromra bízom magam, aki segít leküzdeni ezt a félelmemet, ahogy én is odaállok mellé, ha szükségét érzi, s megkér rá.
Ezt leszámítva nagyon boldogan indultunk haza, mert elmondhattuk, hogy ez igen, megérte minden pillanat. Azóta is imádom az olaszokat.
Ahogy telt-múlt az idő, mehetnékünk támadt. Kitalálták a barátok, hogy közeleg augusztus 20-a, és mivel a páromnak lett egy lakása Pesten, mi lenne, ha felmennénk megnézni a tűzijátékot. Én még sosem láttam. Elmondhatatlanul szép – mesélték azok, akik már egyszer megcsodálták.
Vegyesen tomboltak bennem az érzelmek. Az első megérzésem az volt, hogy ne menjetek, maradjatok. Nem akartam felmenni. Nem tudtam megmondani miért, csak éreztem, hogy inkább maradjuk otthon. Viszont addig beszéltek, „könyörögtek”, míg hagytam magam meggyőzni. Hát akkor gyerünk, kiabálták, majd kocsiba ültünk, s elindultunk…